Florian Zeller francia író 2011-ben megjelent színdarabját (Az igazság) Baráthy György fordításában játssza a Centrál Színház a decemberi bemutató óta Puskás Tamás rendezésében "Házassági leckék középhaladóknak" címmel, amely így sokkal alkalmasabb arra, hogy széles tömegek érdeklődését felkeltse, ráadásul az igazság annyira sokféle és viszonylagos lehet, hogy egy színház feltétlenül jobban teszi, ha a kinyilatkoztatás helyett inkább kérdéseket tesz fel a nézőinek.
Balsai Móni és Stohl András
A cím azt ígéri, hogy tanulni is fogunk az előadásból, bár a megtekintés után úgy ítélem meg, hogy nagyon nézőfüggő lesz az a tanulság, amit levonunk, viszont a többség egy tekintetben közös nevezőn lesz: maga az előadás remek, visszaültet a színház további produkcióira is.
Kapunk még a kezdés előtt egy másik ígéretet is, a telefonjaink leállítására felszólító bemondás nekünk is kikapcsolódást ígér és kevés színházi darab valósította meg ezt ilyen maradéktalanul az én praxisomban, mint éppen ez.
Két házaspárt látunk és szerelmi háromszögre bukkanunk az előadás első három percén belül, majd mindez tovább bonyolódik, a hét elkülönített, kivetített feliratokkal is leválasztott jelenetben követik egymást a csavarok és amíg rengeteget nevetünk, ha akarunk, akár el is gondolkodhatunk azon, hogy miféle életszemlélet, erkölcsiség jellemző korunkra, mennyire sok a hazugság, ami minket körül vesz és a darabot nézve, szinte nem is látszik lehetségesnek, hogy mindez másként legyen.
Kovács Patrícia
A Házassági leckék kitűnő szórakozás mindazoknak, akik sem a múltban, sem jelenleg nem élnek megcsalt férjként-feleségként, illetve nem várnak "harmadikként" arra, hogy szeretőjük végre elmondja az igazat és elváljon, és maguk sem próbálnak éppen rejtegetni egy ilyen külső kapcsolatot házastársuk előtt. Az előadást nézve és mások történeteit hallgatva azok lehetnek kevesebben, akiket soha nem vettek részt személyesen egyetlen ilyen háromszögben sem és így életüket nem árasztja el ennek folyományaként a hazugság. Akik érintettek, és még friss élmény számukra a megcsalatás-megcsalás, nem biztos, hogy felhőtlenül tudnak majd kacagni a többséggel, sőt el tudom képzelni, hogy az előadás "egérfogóként" is hasznosulhat. Elképzelek egy férjet, aki a címet se tudva, a felesége kedvéért utolsó percben beesik az előadásra és végig kell, hogy nézze...- de inkább mégse, elég annyi a drámából, ami a színpadon látható.
((Nekem is volt lelkiismeretfurdalásom - amely a főszereplő szerint nem jó semmire és kerülendő -, de az előadás megtekintése előtt és nem közben ébredt fel, és nem a fent említett banális okokból, hanem azért mert jó hosszú ideje már nem tudtam a napi ajánlóimba újabb előadást is beírni, csak néhány centrálos produkciót szoktam emlegetni, mert az Edith és Marlene, A kutya különös esete és a nagy kedvencem, az Illatszertár az, amit a pillanatnyi repertoárból láttam, utóbbit viszont háromszor is. Most majd igyekszem itt is pótolni a lemaradásaimat. (Holnap következik A lepkegyűjtő, amely szintén évek óta a terveim között szerepel.) Amióta nem voltam itt, kellemesen átalakult az előcsarnok, a legmodernebb ruhatár üzemel (díjmentesen) és ráadásul a nézők is megemberelték magukat, amióta hirdeti a színház, hogy későket nem enged be, nem is késnek el.))
A témára visszatérve, a megcsalás nem rendkívüli jelenség színházi darabtémaként sem (lásd a Belvárosi Színház szintén idei bemutatóját - Bocs, félrement), de ebben az előadásban azonnal rá is tesznek egy lapáttal: Michel,a főszereplő legjobb barátjának, Paulnak feleségét, Alice-t csábította el. Van ilyen, amikor valaki hosszú barátságot is képes elárulni, hogy megszerezzen egy férfit vagy nőt. 19 éves tanítványaim körében, akik "barátság-árulás" témában improvizáltak, ezt épp a múlt héten beszéltük meg és közölték, hogy ők a hasonló esetektől már három éve besokalltak, de mivel ez olyan tipikussá vált (!), mostanára már hozzászoktak, hiszen a "mai világban már nincsen semmi erkölcs". Ha valaki ebbe belegondol, akkor lehet, hogy vérfagyasztónak találja, hogy ennyire magától értetődőnek veszik az ennyire fiatalok is ezt a jelenséget, ami ebből a színdarabból is elénk kerül. De maradhatunk Madách álláspontján, "nézd legott komédiának, s múlattatni fog." (Mozart is vígjátéknak írta meg kedvenc Figarómat, de abban legalább nem mind a 11 szereplő hazudik, csak az erős többség.)
Michel, a csábító férfi az, aki a darabban rendszeresen sápítozik és kifejezetten fel van háborodva az erkölcsi romlás, a színlelés miatt, miközben fél éve viszonyt ápol barátja feleségével. Az ő szájából ezek a szólamok végtelenül nevetségesek, a szerző leleménye, hogy ezek a mondatok - a néző feltételezhető véleménye - megszólalnak az előadásban, de épp a "főbűnös" szájából. A komikumot erősítő, hogy komolyan is gondolja, nincs benne önirónia.
A darab számos fordulata után csak azt érzékeljük, hogy egészen elborít minket a hazugság, és erősen úgy tűnik, hogy a realista beállítottságú író nem mutat fel (lehet, hogy azért mert nem ismer) egyetlen igaz embert sem, aki ellenpontul szolgálhat a hazudozóknak. A világ végtelenül romlott, az őszinteségnél célravezetőbb a hazugság (diszkréció néven), és aki letér az egyenes útról, házastársa érdekében legjobb, ha mindent álcáz, mert amiről nem tud a társunk, az nincs. ("A hazudozás vége - a civilizáció vége.") Ezt a végkövetkeztetést lehet vitatni, vagy védeni, mindenki nyilván aszerint foglalna állást a kérdésben, hogy van-e valami takargatnivalója vagy sincs, vagy esetleg azért tűr el hasonló helyzetet, hogy a családja szét ne essen.
Schmied Zoltán
Ami biztos, hogy ez alatt a másfél óra alatt a megközelítőleg húsz-húsz perc hosszúságú hét jelenetben annyira pörög az előadás, hogy kicsit sem marad időnk eltöprengeni, egyáltalán nincsenek üresjáratok, a rendezés színészközpontú, "észrevétlen", azaz elhisszük, hogy mi valóban két házaspár mindennapi helyzeteit látjuk. A jeleneteket elválasztó kivetített feliratok megjelenése is segít, nyomatékosítja, hogy itt egy folyamat hét állomását figyeljük éppen és közben amíg mi levegőt veszünk, a színpadot pillanatok alatt átdíszítik.
A színészek számára hálás feladat ez, és ugyan az előadás meghirdetésekor meglepett, hogy Puskás Tamás, aki számos a szerep korához illeszkedő színésznővel rendelkezik társulatában, vendégként meghívta Balsai Mónit, de az előadás után világossá vált, hogy a szerepére ő volt a tökéletes választás, és nemcsak üzleti fogásról volt szó, bár valóban célszerű néha új arcokat is bevinni a Centrál törzsközönsége elé. Az utóbbi időben sorozatokban is szereplő művészt, aki különösen csodálatos volt a Liza, a rókatündérben is, én a Magyar Színházban évek óta célzottan néztem, sokkal korábban, mielőtt országosan ismert "húzónév" vált volna belőle. Két jelenet jut neki a hétből, de ezekben egy különösen vonzó, nyugodt és értelmes asszony lép elénk, akit nem viselt meg a húsz évnyi házasság, nyoma nincs annak, hogy a férjét a megszokásból kialakuló unalmon túl bármi egyéb is arra ösztönözhetné, hogy más szoknyák felé tájékozódjon.
Kovács Patrícia Alice szerepét játssza, akit orvosként is látunk és ő az, aki legrosszabbul bírja a folyamatos hazudozást. Ha ő is jól bírná, akkor nem lenne zökkenő, sem színdarab, így viszont jönnek a bonyodalmak. A szerző úgy tűnik, hogy a női karakterekkel megbocsájtóbb, ők érzelmeket is mutatnak és nem pusztán szórakozás céljából mennek bele a házasságon kívüli kapcsolatba, míg ezt nem vehetjük biztosra a férjek esetén. (A nemek közti alapvető különbségeket ezen a területen is sokan kivesézték, Florian Zeller nem mond újat, de amit mond, azt hatásosan és szórakoztatóan teszi.) Schmied Zoltán szintén szereposztási telitalálat, és őt látva mi kevésbé aggódunk a sorsa miatt, mint ahogy barátja teszi az előadás alatt folyamatosan. Elveszítette a munkáját és tudjuk, hogy kapni fog egy még jobbat. Balsai Móni mondata, amikor férjét, akit Stohl András játszik, a barátjánál "jobb pasinak" nevezi poénként hat, ha egyszerre magunk elé képzeljük a két férfit, kevés nő szájából hangzana hitelesen egy ilyen megállapítás.
Végül elérkeztünk Michelhez, akinek főszereplőségét az is aláhúzza, hogy míg a többiek 2-3 jelenetben partnerei (mindegyik jelenet egy-egy beszélgetés és így kétszereplős), ő az összesben ott van. Stohl András az esetek kilencvenöt százalékában ehhez hasonló módon, az előadások tartópilléreként van jelen, és most is látnivaló élvezettel játssza ezt az erkölcstelen hazudozót, amíg pórul nem jár, bár nem egészen úgy, ahogy ő vagy mi feltételeznénk az előadás elején. A szerző kiválósága ebből is kitűnik, mindig képes a váratlan csavarokat még szaporítani, és nemcsak szórakoztat minket, de még igazságot is szolgáltat a maga módján. Stohl András pláne kitűnő választás a szerepre, magánéleti zűrjei miatt inkább emlegetik, mint kiváló színészi kvalitásai miatt, így ugyan nem lehet rámondani, hogy bújkálós típus, de ki tudja, lehet, hogy amíg ennyire nem állt a reflektorfényben, a kilengéseit ő is csak így kezdte, szolidan, remélve, hogy nem derül ki semmi. Mondhatjuk, hogy most viszont módja lett ebben az előadásban a saját élményeit beépíteni színészetébe. Mivel én se tévét nem nézek, se bulvárcikkeket nem olvasok, nekem ő f.h. korától csak színész, így nem zavart meg most sem semmi abban, hogy élvezni tudjam a játékát, mert kitűnő színész. (Ha morális okokat néznénk, akkor a top-érettségi tétel költő, Ady Endre művészetét is hanyagolnunk kellene, hogy még ötszáz más rossz útra (is) eltévedt művészt ne soroljak fel, bár minden területről lehetne bőven szemezgetni, minthogy a művészek is csak emberek.)
Az előadást most is telt ház előtt játszották, erre a szombatra kettő is ki volt tűzve belőle, végig élénken reagáltak a nézők és utána nagy volt a taps. Ugyan hány lehetett közülük az, akinek a saját történetében is voltak-vannak ilyen élmények, amelyekre most rárímeltek a látottak? A nagy számok törvénye alapján biztosan, és őket mélyebben is érinthették a látottak, mint engem, aki mindeddig csak hallomásból értesültem efféle problémákról, szekunder és nem primér élményként.
Jó ez így, amíg nekem mindössze azt kell kisakkoznom, hogy miként oldom meg néhány előadás ütközésének kérdését és nem kell hazugság-hegyeket sem legyártanom, sem elszenvednem, hiszen mindkettőt rosszul tűrném - voltaképp szerencsés vagyok, és ezzel a gondolattal mentem is tovább, hogy az Erkel Színházban egy ismerősömmel végre kicsit beszélgessek, mielőtt átülnék az esti előadásra a Bethlen Téri Színházba, ahol persze a megcsalás-tematika ismét utolért...
PS. 2021.07.25.
Azóta a csapat már egyről a kettőre jutott, 2020. október 30-án bemutatta a második leckét is, amelynek hamarosan a megtekintésére készülök. (Miért ez a 9 hónap csúszás? - A bemutató után nov. 11-től jött a nagy leállás, és csak most kezdte el a színház újra játszani három napja. Ha minden jól megy, akkor a tizedik előadásról fogok újabb ajánlót írni nemsokára. Ebből az alkalomból a Centrál Színház FB-oldaláról három fotót ebben a bejegyzésben is elhelyeztem, ha egyszer jelenleg egyébként is ez a valaha megírt legnépszerűbb írásom a statisztikák szerint. Már ideje volt.
