Ahogy nyilvánvaló bárkinek, aki idei bejegyzéseimet átfutja, idén felfedeztem magamnak a spanyolviaszt, azaz elkezdtem én is nyomon követni a Pintér Béla reprízeket. Kevés olyan színházi alkotó van ma Magyarországon, aki képes a színház tartósítására, azaz évekig is megőrizni a már elkészült előadásokat. Óriási költség egy előadás létrehozása, nagy szellemi ráfordítás, így hatalmas luxus az, ami vidéki színházakban (vagy akár a Nemzetiben most) történik: létrehoznak valamit sok millióból, aztán megy tizenkétszer, esetleg harmincszor. Turnékkal lehetne ezt egyedül megoldani, vagy ahogy "a Béláék" teszik, időről időre fel kell újítani őket és még az is lehet, hogy ugyanaz a közönség egy év kihagyással ismét vevő lesz rá. Élvezni lehet a poénokat akkor is, ha már ismerjük őket. Ezzel a filozófiával egyedül Vidnyánszky Attila beregszászi társulata működik még, akik most lényegében az elmúlt húsz évben elkészített előadásaikat tudják majd a Nemzetiben játszani, ami a rendező 15 előadásának ismeretében nem feltétlenül baj, sőt irigylésre méltó. Pintér Béla nincs ilyen támogatott helyzetben, neki 40%-ban a jegybevételekből kell gazdálkodnia, és az utóbbi előadás (42. hét) létrehozásakor még próbapénzt sem tudott a művészeknek fizetni. (Most jött a hír, hogy a héten fizették ki a tavalyi állami támogatást a független színházaknak. Május közepe elmúlt, a csúszás indokolhatatlanul hatalmas, méltánytalan.) Pintér Béla és csapata most évad vége felé ismét felújít néhány régi előadást, érdemes a Szkéné műsorára ránézni.
Én nagyon szerencsés fordulatnak látom, hogy a frissen létrejött Átrium is beáll a Pintér-társulat stabil játszóhelyei közé. A zenés előadások (a nagyon népszerű Parasztopera nyitotta a sort) számára jobb ez a nagyobb színpad és az is, hogy 170-nél több néző fér be, ráadásul jóval kényelmesebben. A havi 10-12-nél jóval többet játszhatna a társulat, mert a kereslet nagyobb iránta. Eltartanának egy saját kamaraszínházat is, csak kellene hozzá persze egy befektető. (A Tivolit Pintér Béla Színházként jól el tudnám képzelni, tele lenne havi 25 este is.) De ne legyünk mohók, örüljünk, hogy egy 2008-as decemberi előadás még látható.
A soha vissza nem térő nagyban épít a zenére, és talán ez is a magyarázata annak, ahogy a frissen megjelent Pintér-drámakötetbe ez sem került bele. A frissen kialakult kapitalista társadalom etikájáról darabot írni, mégpedig a szocializmus korszaka alatt a lakosságba belesúlykolt, egyébként igen dallamos mozgalmi indulók szövegének átírásával - nem tűnik kézenfekvő választásnak, de működik az ötlet. (Na jó, felhasználják az Egy kiállítás képeit is.) Látunk egy mikrocéget, négy fős vállalkozást, amelyet a hamburgi megrendelő egy "fatalisztáni" megbízatással kecsegtet. (A tengizi magyarok esete az, ami közvetlenül ihlette a szerzőt. A soha vissza nem térő nagy lehetőség...) Mindössze az a kikötés, egyikük felesleges, az nem utazhat. Erről a kiindulópontról rugaszkodik el a történet, vesz kalandosabbnál kalandosabb fordulatokat, amíg minden szereplő lenullázódik erkölcsileg, azok is, akikből többet néztünk ki eredetileg. Teljes az erkölcsi válság, a megrendelésért bármilyen hazugságra, árulásra kaphatóak vagyunk. A hazugság szinte a lételemünkké vált, olyannyira, hogy már észre se vesszük, hogy milyen mértékben adtuk fel önmagunkat. Nem túl hízelgő tükre ez a magyar társadalomnak. Pintér most is könyörtelen, mint szinte mindig - a humor ellenére most is lelepleződik mindenki, nevetgélünk itt-ott, felismerjük a dalokat, szellemesnek találjuk az átiratokat, de valahogy mégis kellemetlen, hogy egyetlen szereplőbe se tudunk belekapaszkodni, aki mellé igazán odaállhatnánk. (Egy kicsit a Roszik Hella által játszott karakter alkalmas erre, de a morális fedhetetlenség egészen rá sem igaz. Esetleg jobban sajnáljuk megaláztatásai miatt, mint a többieket.) Pintér Béla, ahogy legtöbbször (minthogy még minden darabját nem ismerem, a mindig szó beírását a szövegbe még erős túlzásnak tartom - ezzel az előadással még csak az életmű felének ismeretéig jutottam el, de sebaj, itt lapul a kötete az asztalon, napok kérdése és az arány javulni fog!), most is a kívülálló szerepét vállalta el. Jelen esetben ő a megrendelő képviselője, aki embertelen feltételek elé állítja a kiszolgáltatott cég tagjait. A közösség tagjait játszók "szépen" érzékeltetik a szétesést és a züllést, amely - ahogy a mesékben - a rosszak pórul járásával végződik. Leginkább Szamosi Zsófia alakítását éreztem erősnek, aki kvalitásaival éppúgy lehetne egy "kőszínház" sztárja, mint a szintén kiemelkedő tehetségű testvére, Szandtner Anna. Nekem roppant módon imponál, ahogy Zsófia a független szférában működik, nem köt kompromisszumokat ellentétben a darabbéli Törő bajtárssal, aki megalkuvások sorára kényszerül rá és ezek végül fel is őrlik.
Ez az előadás idén már nem látható, aki kicsit is kíváncsi erre a hagyományos színháztól eltérő műhelyre és van benne nyitottság, az a közelgő júniusi uborkaszezonban vállaljon be egyet a sok, egyébként jövőre is minden bizonnyal többször is visszatérő lehetőség közül, hátha beválik neki is, ahogy nekem bevált. Lásd: júniusi ajánló
