Hosszabb ideig úgy nézett ki, hogy új rendezés készül idén júniusra a Saloméból, és azt viszi ki az Operaház a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, majd később elutaztatja Jordániába is, a történet eredeti helyszínére. Közben a szereposztás is módosult, csak a kitűzött két időpont maradt változatlan.
Nem csoda, hogy ennek a nem túl népszerű operának az 1989 óta játszott rendezésére nagyon alacsony volt az érdeklődők száma, és így a jegyek legalább hetven százaléka pedagógusnapi ajándék lett. Minden tanár június 4-10 között regisztrálhatott ingyenes jegyre (5-én estére már elfogyott a teljes nézőtér), és én is ezt a lehetőséget használtam ki, hogy elvigyem rá a lányomat, és ugyanezt a rendezést kilencedszer is megnézzem. A hétvégi hidegfront sokakat otthon maradásra bírt, és veszni hagyták a lehetőséget, de így is nagyjából nyolcvan százalékra megtelt nézőtér ülte végig a másfél óránál valamivel hosszabb egyfelvonásos operát. (A színház plédeket is kölcsönzött a hidegre való tekintettel, ha valaki nem készült fel rendesen.)
Szikora János rendezése a legjobb fajta hagyományos produkciók közé tartozik, nem akar semmi pluszt ráerőltetni a darabra, hagyja érvényre jutni a szerző eredeti mondanivalóját ÉS az énekeseknek sem állít fel akadálypályát, ki tudnak bontakozni a megadott keretek között. Nem véletlen, hogy több szériának (1989, 1992, 1994, 2004, 2009, 2013, 2014) is láttam egy-két előadását, és azért ültem rá vissza rendszeresen, mert szeretem a darabot is, és a produkció egészét is. A legutóbbi három megtekintésről (a 2013 decemberiről és a 2014-es Strauss fesztivál két alkalmáról) készült összesen három blogbejegyzés, igyekszem magam nem ismételni, mert ezek visszakereshetőek és nem túl hosszúak.