Már megint rosszul jött ki a lépés, és a premier előtti utolsó előadást néztem a Vígben, a negyedik nyilvános megmérettetését Eszenyi Enikő rendezésének, de ezúttal nem csúsztam vagy másfél évet, ahogy ez néha megtörténik, így minden előadási nap ajánlójába be tudom majd ezt a szövegemet linkelni, hátha valaki kedvet kap hozzá. Remélem.
Még ennél is szerencsétlenebbül alakult ez a hetem, így hat nap kihagyás után tudok ismét hozzáülni a bejegyzés befejezéséhez. Egy biztos: a benyomásaim megmaradtak, nem halványult el ez az erős gesztusokból építkező előadás, a véleményem pedig nem változott meg az eltelt hat nap ellenére sem.
Speciális helyzetben láttam a Vjgszínház történetének első Hamletjét, egy különleges héten, amikor ugyanabból az előadásból (három szereposztásban) hat nap alatt nyolcat megnéztem, nézői kísérlet volt (31 oldalban elolvasható a tanulság), így nyilván nem meglepő, hogy ez a másik mű (a Figaro 2.0) kihatott erre az élményre is, mint minden más dologra, ami a hét folyamán velem történt. Óhatatlanul is összehasonlítottam a két produkciót, és döntő azonosságot vettem köztük észre.
A Vígben Shakespeare szelleméhez hű verzió született, mivel az angol szerző darabjaiból még ma is érződik, hogy mindenáron akart mindenkire hatni ugyanazzal az előadással, nem rétegközönségnek dolgozott.
A Figaro 2.0 rendezője ugyanígy mindenkire akart hatni,az ő előadásáról is ugyanígy Shakespeare jutott eszembe, mély gondolatokat is tolmácsol és alantas poénokat, látványelemeket is bevet, csak hogy hasson. A gyönyörű, de ezer nézőnél is többet befogadó Vígszínház igazgató-rendezője sem tehet mást, MINDENT megmozgat, hogy megfogjon minket és egy klasszikussal ébren tartsa a figyelmünket közel fél11-ig.
Határozottan állíthatom, hogy igen, sikerül. Hiába voltam kimerült, nem álmosodtam el, nem untam el a látottakat, mivel rengeteg hatás ért minket felváltva. A figyelmet felkelti és fenntartja, még akkor is, ha nem minden tetszik az előadásban.
Mégis van baj: ha mindenkire akar hatni, mégpedig erős eszközökkel, akkor egyes nézőrétegeket mégis taszítanak másoknak szánt elemek. A színházba sokat nem járó fiataloknak ÉS a törzsnézőknek egyszerre tetszeni? – Szinte lehetetlen feladat, nagyon kényes az egyensúly. Attól tartok, hogy a kecske és a káposzta esete csak kegyelmi állapotban fordulhat elő színházban. Csak abban bízhatunk, hogy aki már sok előadást látott, megértően tudomásul veszi, hogy most nem ő a célközönség és túllép egyes rendezői megoldásokon, és örül annak, aminek örülni tud. Néhány ismerősöm, akik szintén látták az előadást így tett, nem szerettek sok erős effektet, de el tudták engedni őket.
Az előadás előtt a végkimerülés jeleit észleltem már magamon egy lényegében színházban töltött hét után, így ha hivatásos kritikus lennék, már megfontoltam volna a passzolást is. De nem vagyok, és nem akartam elhalasztani „a kis Vidnyánszky megtekintését egy Eszenyi-rendezésben”. (Egy kritikusnak feltétlenül elég jó állapotba kell hoznia magát ahhoz, hogy szakemberként nyilatkozzon, az a legkevesebb, hogy a saját alkalmatlan állapota ne befolyásolja az előadás tényleges megnézésében. Tudomásul kell vennünk, hogy a saját fizikai és lelki állapotunk kihatással van a látottak értékelésére. Persze egy igazán jó előadás össze tud minket kanalazni, de egy átlagos már nem biztos.)
A rendezés két dologra épít: látványos mozgásokra, effektekre, illetve jelentős színészegyéniségekre. Változik a hangulat, helyenként érezzük a váltásnál még a zökkenőket – és valóban az is lehet a cél, hogy erős élmények érjenek minket, el ne unjuk az előadást a hossza ellenére sem.
Nekem a Hamlet az egyik kedvenc darabom, háromszor is rendeztem belőle rövidített verzióban iskolai előadást, így viszonylag ismerem, így emiatt külön örültem, hogy elővették, ráadásul új fordításban. Forgách András az elkövető, aki szombaton végig is ülte ezt az előadást, sőt nem lehetetlen, hogy többször is át akarja majd élni, hogy az ő szövege hangzik fel. Aranyhoz szokott füllel helyenként azonnal össze is vetettem, hogy mit mi helyett hallok, és el kell ismerni, hogy valóban maibb így a hangzás. Apró részek megmaradtak az eredetiben, talán azok, amelyeket pont úgy volt a legegyszerűbb fordítani. (A teve alakú felhőn nincs mit variálni.)
Ezen kívül érdekes volt a címszereplő is. Az ifjabb Vidnyánszky Attilának a létezéséről sem tudva ültem be Zsótér Sándor egyetemi Hamlet-előadására, amelyre talán harmincan sem fértünk el összesen. Nagy benyomást tett rám akkor az az ismeretlen fiatalember, akit azóta is figyelek.
Vidnyánszky Attila hatalmas energiákkal játszik, valóban a színpad tetejétől a süllyesztőig berohangálja Antal Csaba nagyszabású díszletének teljes terét ezúttal (megtette ezen a napon már délelőtt is, és megtette másnap este, a premieren is). Fiatal, energikus, és képes magán tartani a figyelmünket. Túlmozgásosnak tűnik, és később a színészetről mondott szavaiban önironikusan magára is reflektál, ezzel sokat javít a helyzeten. Meglepne, ha ő maga is így rendezné a darabot, de létezik színészi alázat, illetve ő sem tekinthet el attól, hogy ezúttal a legnagyobb prózai színpadon van, bár érzésem szerint be tudná tölteni a teret akkor is, ha kevesebb rohangálást kért volna tőle a rendező.
A túl sok akció ellenére ez a Hamlet, akárcsak a többi szereplő nem kelti a különleges ember benyomását, vele sajnálkozhatunk, hogy nem élheti az átlagos királyfiak életét, hanem a kizökkent időt éppen neki kell helyretolni. Ugyanígy magunkhoz hasonló, hétköznapi emberekként nézünk Claudiusra és Gertrúdra, nem is beszélve a többiekről.
A dán királyi család tagjai ezúttal elsősorban a magánéletükkel vannak elfoglalva, minimális hangsúly esik az ország helyzetére, a háborús veszélyre, a húzások erősen érintik a Fortinbras-szálat. A külpolitikai helyzet nem kerül szóba a második jelenetben egyáltalán, mert a király csak a saját szórakozásával foglalkozik. Egyes jelenetek hangulatán érződik ugyan, hogy bizonytalan az ország helyzete, bármikor kitörhet egy háború, zsarnokság van, de ez másodlagos, mert mi a zsarnok szemszögéből nézzük elsősorban a világot. Abban igaza is van, hogy a magánéleti szál jobban szokta az embereket érdekelni, mint a politika egy színházi előadásban. (Mégis az lenne a nézők számára az ideális állapot, ha egy olyan világban élnénk, amikor nincs jelentősége annak, hogy ki vezeti az országot, mert minden gördülékenyen megy. Ez persze ezen a tájékon utópiának tűnik, így az utalgatós-áthallásos színház kora még nem járt le.)
Ami nekem elsősorban fontosnak tűnt az előadásban, az Claudius és Gertrúd kapcsolata volt, amelyet egy szükségszerűen félreszorított mostohafiú jelenléte is nehezített. Ezzel próbáltak megbirkózni. Láttunk egy hangsúlyozottan szerelmi házasságot, amely valódi szeretetkapcsolatra épült, és csak azt kellett sajnálnunk, hogy ennek a két (nem fiatal) szerelmesnek a boldogságáért néhány emberen (köztük az idősebb és az ifjabb Hamleten is) át kellett gázolni. Mindennek megvan az ára, ez most a színpadról, éppen a Hamletben teljes mélységében, hitelesen tárul fel előttünk.
Érzem, hogy a most- egy hét után - a még bennem erősen élő színpadi akciókat, erős nézőtéri fényt, zenekari betétet, a nézők színpadra hívását, a jó és kevésbé szerencsés ötleteket hosszú távon ez a páros el fogja nyomni, és az előadásból legmélyebben a Börcsök Enikő – Hegedűs D. Géza kettős által megteremtett intimitásra fogok visszagondolni. Elsősorban arra, ahogy egymásra néztek első találkozásukkor Polonius megölése után, mert ez megfogott. Ennek a két embernek valóban volt köze egymáshoz, egészen világos, hogy ez a házasság nem a vagyon, a hatalom megtartása miatt jött létre. Nagy ára volt, de megfizették. Elhisszük a szerelmet, és talán a fiatalok is ezzel a párossal fognak azonosulni, hiába lesznek közelebb életkorilag Hamlethez és Ophéliához.
Börcsök Enikő mintha az évek múlásával egyre szebb lenne, ráadásul a jelmeztervező, Pusztai Judit előnyös ruhát ad rá, amelyben karcsú lába meglehetősen jól érvényesül. Hegedűs D. Gézára pedig rá sem lehetett ismerni, valószínűleg akár húsz kilót is lefogyhatott a szerep miatt a nyáron. Színészete nekem akkor tetszett meg igazán, amikor már jelentőségteljes pocakkal is rendelkezett, amely néhány szerepét még erősítette is. Tavaly is nagy élmény volt a Márai estje, mindenkinek csak ajánlani tudom. Most mintha fiatalkori énjéhez tért volna vissza, miután ledobta a felesleges kilókat, miközben játékának árnyaltságát megtartotta.
Ha tetszik, ha nem, egy vékony, sportos alkatú Claudiusról és egy illúziót keltő Gertrúdról csak jobban el tudja képzelni a néző, hogy valóban szerelmesek, és a másikban nem csak egy lépcsőfokot látnak az érvényesüléshez. Ez akkor is így van, ha szeretnénk azt hinni, hogy nem. Nagyon sokat számít egy színész fizikai megjelenése, hat ránk.
Sokan megirigyelhetnék Hegedűs D. Gézát már azért is, hogy volt benne elég önfegyelem, hogy megfelelő állapotba hozza magát a szerephez, a törzsnézőket önmagában is meglephette ez az átalakulása, ugyanakkor egy átütő, mély alakítást is nyújtott hozzá. Érdemes volt ezért dolgozni, és jó példát mutat tanítványainak. A színésznek a teste a munkaeszköze, muszáj erre vigyázni, nincs másik.
Az előadást további nagy színészek is megtámogatják, mindent bevet a rendező. Nem rossz látni Kútvölgyi Erzsébetet és Venczel Verát sem, bár csak kis időre, és kevésbé rájuk szabott szerepben, sírásóként. De néha ez is ad valamit a nézőnek, hogy a most már nagy öregnek számítókat is láthatja. Biztonságérzetet. (Ha már Pap Verát nem láthatjuk, jut eszembe róluk azonnal.)
Hajduk Károly sincs jelen hosszan, egyedül ő képviseli a színésztruppot, realista módon csak egyszemélyes ez a társulat, és Hamlet is beszáll a játékba. Minden pazarló az előadásban, és sokat jelent, hogy épp a színészekre nincs több keret, csak egyet fogadnak fel szórakoztatásra. Fontos és emlékezetes mozzanata az előadásnak, amikor Hajduk Károly elmondja József Attila Levegőt! című versét, mégpedig mindössze három megszakítással – nem bírja végigülni a jelenetben „mezei nézőként” jelenlévő kamarás, Polonius, azaz Fesztbaum Béla, ahogy az eredetiben sem tudta a klasszikus szöveget.
Nekem mindketten a kedvenceim közé tartoznak, olyan színészek, akiket sosem láttam gyengének, mindig örülök, amikor bármilyen szerepet kapnak. Fesztbaum Béla igazán jóindulatúnak, de hivatalnok-típusnak mutatja be a kamarást, aki a karrierje építésben gondolkodik elsősorban. Fia, Laertes egészen más alkat, forrófejű, meggondolatlanul cselekvő, talán kevésbé törtető. Orosz Ákos talán a szokottnál is jobban felerősíti ezt a másik fiút, akinek ugyanaz a sors jutott, mint Hamletnek: a megölt apjáért kell bosszút állnia. Lehet, hogy ez most nem lesz népszerű, de így van: ez a Laertes hozzám közelebb került ebben a rendezésben, mint a címszereplő. Több érzelem jött át az alakításból, nyilván azért is, mert jóval kevesebb felesleges akciót kellett végrehajtania, és kisebb volumenű a szerep is. Nagyon jónak éreztem most is. (És felébredt bennem kicsit a bűntudat, mert még mindig nem láttam a Bűn és bűnhődést. )
A vívás jelenet nagyszerű lett a két fiatal színész között, nincs feltüntetve, hogy ki csinálta a koreográfiát, lehet persze, hogy ők maguk dolgozták ki önállóan a rendezővel. A vívás életszerű lett, alig láttam hasonlót valaha színpadon. Lehet, hogy tényleg ez a legjobb vívójelenet, amit valaha láttam? Nem zárom ki, csak a számtalan erőltetett és hamis operai kardozás maradt meg bennem. – Persze azonnal előhívta életem legerősebb Hamlet élményét, amelyet Bertók Lajos kapcsán éltem át.
Kis kitérő:
A Budapesti Kamaraszínház bemutatóját néztem, amelyben a legtöbb színész átlagos formát futott, a rendezésben nem vettem észre különösebben eredeti ötleteket, viszont volt benne egy verhetetlen tényező, egy olyan Hamlet, aki a szünetben sem ment ki, feküdt a lépcsőn, és minden pillanatban elhittem neki azt, hogy VALÓBAN ő a dán királyfi. Elhittem annak ellenére, hogy többé-kevésbé tudtam a szöveget is, amit mondott. Ez mind rendben lett volna, de jött a vívás és a tömeghalál jelenet, és ebben valóban megsebezte a Claudiust játszó kollégáját, annyira átélte. A tapsrend alatt már hallani lehetett a mentőt.
Ez az emlék nem egyszer azóta is kísért, gyakran gondolni szoktam Bertók Lajosra, és érzem, hogy ez a színpadi baleset erősen hozzájárult öngyilkosságához, hiszen neki is feltűnhetett, hogy ez a teljes azonosulás a szereppel másokra veszélyes is lehet.
Ehhez a színészi játékhoz hasonló másik Hamletet nem láttam, de nem is szeretnék senki mást hasonló okokból elveszíteni, és a hiányát érezni éveken át.
Eszenyi Enikő nemcsak a nagy öregeket veti be, de további fiatal tehetségeket is hasznosít, ifjú titánokkal is erősíti az előadását. Tudja, hogy kellenek az ifjú színészek, a "vérátömlesztés".
A főpróbán még nem éreztem igazán eléggé késznek, vagy kellően sokszínűnek Réti Nórát, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy szándékosan lett ilyen. Ahogy Hamlet, ő is csak egy lány a sok közül, akinek nehezebb sors adatott. Nem kiválasztottakra, hanem átlagemberekre szakadt rá a tragédia – ezt látjuk, ezzel többre megyünk, mintha csupa kiválasztott hős sorstragédiáját néznénk.
További szerepekben fellép Király Dániel (Horatio), Csapó Attila (Rosencrantz) és Zoltán Áron (Guildenstern), akikről elhisszük, hogy valóban nem érdemes őket elkülöníteni, sikerül kellően jellegtelenre formálni Hamlet ex-barátait (jók a szerepben!), és ott vannak még egyetemisták is: Borsi-Balogh Máté, Szántó Balázs (akit már láttam nagy szerepekben jónak, így most is külön figyelni tudtam).
Az, hogy miért kellett, hogy Fortinbras nő legyen, nem vált világossá. Lehet, hogy azért, hogy Gilicze Márta kapjon feladatot. Mindegy. Meghaltak a főszereplők, tovább már nem volt érdekes a sztori. De majdnem a végéig igen.
Vegyük észre, hogy a Víg óriási energiákat fektet be, hogy hasson ránk, és remélhetőleg nem hiába. Ennek a jele az is, hogy a gyönyörű épületbe kartonpapír táblák hirdetik a bemutatók címeit. Nagyon nem kellenek ezek, ahogy lenne néhány olyan mozzanat, amely ebből a Hamletből is kihagyható lenne, de a célnak megfelelnek: felkeltik a figyelmet. Ha tetszik, ha nem, de ne zavarjon ez meg senkit, aki szeret ide járni.
Van érték az előadásban, van mit magunkkal vinni, nem unatkoztunk 3, 5 órán keresztül, még félhalott állapotban is képesek lekötni a nézőt(kipróbáltam), ÉS óriási színészeket láthatunk. Ennél többet ne akarjatok így évad elején. Én örültem, hogy nem hagytam ki ezt a Hamletet, és kétszer is éjszakáztam, mire ezt a hat oldalt megírtam. Megérdemlik, hogy hosszan játszhassanak nekünk, ha egyszer ennyire akarnak..
