Az Ódry Színpadon 2018. januárjában mutatták be Vecsei H. Miklós átiratában Shakespeare egyik legismertebb vígjátékát, amelyet az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezett.
A színlap egy generáció életérzésének megfogalmazását hirdeti, és ez a leírás elég pontosan rá is illik az előadásra, amely helyenként igen sűrű pillanatokat, máskor pedig üresjáratokat is ad majdnem két órában, szünet nélkül. Vegyesek a nézői benyomásaim, hol soknak, hol pedig kevésének éreztem, de persze azt is tudtam, hogy ez mindegy , hiszen nem én vagyok a megcélzott nézői réteg, így nem tragikus, hogy nem kötött le végig az előadás.
Az előadásnak sok erős pozitívuma is van: a harmadéves színészosztály sok tagjai- Ábel Stella, Antóci Dorottya, Darvasi Áron, Dino Benjamin, Ertl Zsombor, Horváth Csenge, Kovács Máté, Lukács Dániel, Márfi Márk, Márkus Luca, Reider Péter, Rudolf Szonja - tudják bizonyítani a tehetségüket, csak hasonlóan az Élet álom-hoz, amelyet szintén tőlük láttam, most sem sikerült kibogoznom minden esetben, hogy ki kicsoda, és ez már kezd nyomasztani. Néhány embert azért megjegyeztem, de olyan keveset, hogy ez még nem minősülhet igazi teljesítménynek. (Ha Fehér Elephánt még élne, most rám küldene egy levelet, hogy ez pedig annyira egyértelmű, és meg is világítaná, hogy ki kicsoda. Ő biztos időben megnézte ezt az előadást is, nem csúszott fél évnél többet, ahogy most én - megint.)
Tudom persze, hogy a produkció számos gyengesége abból következik, hogy az előadásnak elsősorban vizsgára kellett alkalmasnak lennie, és ha ezt nézzük, akkor már kevésbé problémás az, hogy mintha többször lenne vége, illetve a főbb szerepeket a színi növendékek többször is cserélgetik. (Nyilván emiatt sem akartak szerephez kötve felsorolni a résztvevőket, ezt is értem.)
Az előadás helyszíne ezúttal az Ódry nagyszínpada - ráadásul három oldalról a közönség adta a díszletet, két-három sorban ülve párnán és mindenféle székeken. Mi voltunk a város és az ardennes-i erdő is. A színészek közül már érkezésünkkor többen meg is szólítottak bennünket, de az előadás interaktivitása nem lépett túl az elviselhetőség mértékén. Az a néhány néző, akit jobban kipécéztek, jól reagált - partnerei voltak a játszóknak.
A közönség nagy része középiskolásokból állt, akiknek reakcióin látszott, hogy követik a történteket. Fogalmam sincs persze, hogy mennyire volt előkészítve az alkalom, ismerték-e az alapművet, vagy ha nem, tudták-e a kissé megkurtított-átalakított szöveget követni. Ez persze fontos lenne, hiszen nekik készült ez a közérzet-jelentés.
Alig több mint egy hete láttam egy másik Ahogy tetszik átdolgozást is a Thália Vidéki Fesztiválján Rusznyák Gábortól és a miskolciaktól, amelyiket szintén kissé egyenetlennek éreztem. Különösebben nem ragad magával maga a mű sem - leginkább a most is futó katonás verziót szerettem eddig - , de úgy látom, hogy a színházi alkotók sem tudják elképzelni eredeti formájában, átdolgozás nélkül, lehet, hogy eredeti formájában mindenki ósdinak találja.
A rendező sok zenés-táncos betétet tett bele, és ezek valóban szórakoztatnak is minket, arra utalnak, hogy a történet rólunk szól, és mi vagyunk azok, akik bolyongunk ebben az erdőben. Az is látszik, hogy a diákok is ezeket a részeket élvezik a legjobban. Fizikai színházi elemeket bőven tartalmaz a rendezői ötlettár, amely hol öncélúnak tűnik, máskor pedig nagyon izgalmasnak, de nem áll össze olyan módon egységessé az egész, mint ahogy a Liliomfi annak idején. A széteső, bizonytalan világ széteső formában nyilvánul meg, és ennek van persze létjogosultsága, csak jobb lenne, ha eközben az előadás feszültsége nem szűnne meg időről időre. (Az osztály maga sem tűnik igazán egységesnek, de attól tartok, hogy ennek nem a diákok az okai - a volt-Marton osztályról van szó...)
Van ami lett, egy kicsit hullámvasútszerű, de mégis sok erős tehetséget felmutató produkció, amelyből az nagyon erősen átjön, hogy a hallgatók nagyon akarnak dolgozni és igazán odateszik magukat. Ugyan a darabban a világ nem tűnik olyan nagyon reményteli helynek, de a szereplők hozzáállása miatt mégis hajlamosak vagyunk kicsit rózsaszínes árnyalatban látni mégis.
