Egy sajtóbemutató keretében megnézhettem a Rózsavölgyi Szalonban Mark St. Germain: Az utolsó óra című egyfelvonásos darabját. Az előző levélben már beharangoztam ezt. Jordán és Alföldi, egy előadásban, körítés nélkül.
Az előadás lényegében egyetlen hosszú, de nem hosszúnak érződő beszélgetés a vallás ill. az ateizmus létjogosultságáról. Freud halála előtt pár nappal találkozik a frissen megtért C.S.Lewisszal (a Narnia szerzőjeként vált közismertté) és próbálja észre téríteni. A vallási vita nagyon kulturált módon folyik le az előadásban, intellektuálisan is leköti a nézőt (azért nem mindenkit, volt aki unta) - engem legalábbis lekötött. Lehet, hogy persze ez azon is múlik, hogy valakit foglalkoztatott-e valaha is az Isten létének a kérdése, vagy abban a meggyőződésben maradt, amiben nevelték. Arra senki ne számítson, hogy pro vagy kontra olyan érveket fog hallani, amelyeket még sosem hallott ill. most 80 perc befektetéssel eléri a megvilágosodás; ez azért nem történik meg az előadásban. Két ember találkozik, két teljesen ellentétesen gondolkodó ember mélyen összebarátkozik. Megszületik egy valódi emberi kapcsolat.
Ez az, ami érték, aminek a felmutatása jelenleg nagyon kell. És persze: mindez hitelesen szólal meg, nem kamu. Pontosabban kamu, mert színház - de elhisszük az egészet a színészeknek.
Ez a darab egyértelmű, hogy csakis nagy személyiségekkel vihető sikeresen színre, mert ez nem a Hamlet, ami önmagában is hat. Elképzelhetetlen, hogy két mérsékelt tehetségű főiskolás ezt úgy elő tudja adni, hogy a nézők fele ne aludna el rajta. Egy párbeszéddel kell lekötni 75 ember figyelmét majdnem másfél órán át. Ez nem könnyű feladat.
Ez az, amihez kell a nagy színész. Legalább egy, de jobb a kettő. Jelen esetben a csillagok állása azon túl is kedvező volt, hogy a Nemzetihez kapcsolódó szereplők miatt lényegében akkor is el tudnák adni az előadást, ha másfél órán keresztül a telefonkönyvet olvasná fel Alföldi Róbert.
Az ő ártatlan mondataihoz ebben az előadásban is kapcsolódik másodlagos jelentés, éppúgy, mint az Angyalok Amerikában vagy a Vaknyugat esetén. Lehetetlen őt úgy nézni, hogy egy egészen kis részünk ne a civil énjét látná. Különösen akkor, ha a játszott szerep és személye között nincs is igazán jelentős távolság. Ebben az előadásban nem sokszor van ez így, de ilyenkor nevet a közönség - és támogató ez a nevetés, szeretetteli.
Adott egy kávézó, egy polgári szalon, amely megfelő ahhoz, hogy jelezze Freud dolgozószobájában vagyunk 1939-ben, Londonban, a légiriadó idején, amikor már elszánta magát Freud a rák "megelőzésére", azaz az öngyilkosságra. Jelmez- és díszlettervezőként Robi van feltüntetve. Ami jó, hogy elfogadja a hely adottságait, és nem is merül fel, hogy tovább nyújtózkodjanak, mint amire lehetőség van. Van egy régi szőnyeggel letakart dívány és egy karosszék a kávézó egyik végében egy pódiumon, megemelve. Ezek elégségesek ahhoz, hogy a kort felidézzék. Illetve van egy régi rádió, amelyről elvileg a háborús híreket meghallgatják. (Néha a hang előbb megszólal, mint ahogy Jordán bekapcsolja.) A falon érdekes képeket láttam, moderneket - elütőeket a szalon stílusától. Ahogy ránéztem a programra, akkor vettem észre, hogy ezek is Robi képei - még február folyamán megtekinthető a kiállítása itt a kávézóban. Korábban már sokszor eszembe jutott, hogy milyenek is lehetnek a képei, hát most itt volt a lehetőség. Akit szintén érdekel, nézzen be. Sajnos nem túl sok van kiállítva.
A két színész rendezőként is jegyzi az előadást és nyilván a munkafolyamat elején már világos volt számukra, hogy 80 percen át nem lehet igazán sikeresen lekötni a közönséget, ha mindketten egymással szemben ülnek és egyáltalán meg se moccannak az előadás végéig. A beszélgetés során van néhány alkalmas pont, ahol életszerű az, hogy először Alföldi, majd egy későbbi helyzetben Jordán a terem közepe táján elhelyezett kényelmes bőrfotelhez megy és így beszélgetnek tovább. Ezzel a megoldással némi távolság keletkezik a beszélők között. Természetesen feltételezik, hogy egyedül vannak a szobában, Robi egyszer körbe is megy, megnézi Freud műtárgyait. Ez a kis mozgás természetszerűleg a terem bizonyos pontján ülőket (akik a fotel és a színpad között vannak) döntés elé állítja. Sokszor kell választanunk, hogy kit nézünk a két színész közül.
Ez az előadás feltétlenül a Freud-ot játszó színész jutalomjátéka. Az ő haldoklása van centrumban, elég keserves nézni, ahogy véres száját törölgeti. A halál előtt közvetlenül az Isten létének tagadását bizonygató Freud hálás szerep és Jordán Tamás kitölti ennek a szerepnek a körvonalait. Sőt nem csak, hogy kitölti, de átváltozik egészen. Meglepetést kelt még úgy is, ha a néző (ez esetben én) már számtalan esetben látta játszani. Jordán Tamásról nekem a Merlin-alapításon túl a Márton partjelző fázik c. előadás jut legelőször eszembe illetve természetesen a József Attila estjei. Jelen párosításban, Alföldivel - naná, hogy a Nemzeti Színházban eltöltött évei is felmerülnek. .
Ebben az előadásban Alföldi, aki (ha értesüléseim nem csalnak) a produkció ötletgazdája, alázatosan alájátszik Jordánnak. Minden rezdülésében Jordán szavaira reagál, hiszen az idős tudós hívására érkezett a lakásba szerepe szerint és fele annyi idős sincs, mint beszélgetőtársa. Minden megnyilvánulásában ott a tisztelet, a megbecsülés, de az is, hogy a saját véleményét semmiképpen nem fogja feladni. Amíg Jordán csodásan átváltozik, Alföldi lényegében nem sokban különbözik civil énjétől. (Nemrég egy interjúban hangoztatta, hogy mindent megér neki, hogy azt gondolhatja és mondhatja, amit akar - ez a hozzáállás nagyon is ráillik ebben a szerepben megformált alakra is.) Alföldi most is alázatos, ez az ami eszembe jut a játékáról. Tud másokra figyelni, igazán odaadó módon. Ahogy korábban a Vaknyugatban a fiataloknak játszott alá, most ugyanígy az idősebb kollégát fényezi jelenlétével. Fényezi, mert Jordán ragyogni tud - gyenge partner mellett nem éreznénk ilyen rendkívül meggyőzőnek a játékát, amikor lehet, hogy neki kellene arra fordítania az energiáit, hogy a másik hiányosságait közömbösítse.
Összességében elmondhatom, hogy jó volt nézni a két színészt együtt - sokáig meg fog maradni bennem az előadás emléke. Ezek szerint lehet nyugodtan és szeretetben is létrehozni egy előadást, anélkül, hogy két jelentős alkotó egymás rovására magát tolná az előtérbe.
Az előadásra már egy hónapra előre elfogytak a jegyek, hamarosan hosszú várólisták várhatóak. Én a helyetekben szépen feliratkoznék a Rózsavölgyi hírlevelére, ez az egyetlen esély, hogy legyen módotok az elővásárlásra. Én már megtettem.
ps. 2016.jan.2. Ez volt az első, kifejezetten a blogra készült írásom. Az előadás mind a mai napig - lassan négy éve - töretlen sikerszériát fut.
