Nem készültem erre az estére, előzetesen úgy nézett ki, hogy a Varsói melódia egyetlen időpontját sem tudom beiktatni a szeptemberi programomba. A nap számtalan váratlan fordulata után a belvárosban járva 18.44.-kor jöttem rá, hogy voltaképp meg tudom nézni még most azonnal a pesti bemutatót, ha már egyszer a szentendreit nem láthattam július végén, és így most azonnal jöhet is az ajánló.
A Hatszín Teátrum színpada kicsi, így éppen jó kétszereplős daraboknak, a rendezőt nem állítja falhoz a tér kitöltésének feladata. Az itt futó egyéb hasonló darabokat (lásd Heisenberg) is a színészek adják el, nem is kérdéses, hogy aki megnézi, az Tompos Kátyát és/vagy Adorjáni Bálintot vágyik ismét látni egy új helyszínen, új partnerrel. (Ha nem tévedek, színpadon nem játszottak együtt még.)
Maga a darab, Leonyid Zorin színműve is alkalmas arra, hogy nézőket vonzzon be – sokan szeretik a „két ismeretlen találkozik, egymásba szeretnek, majd felmerül néhány akadály, amelyet vagy le tudnak küzdeni, vagy nem”- típusú történetfűzést szinte mindegy milyen korszakba helyezve.
Jelen esetben 1947 a történet első idősíkja, de ez csak a szöveg néhány mondatából derül ki, Kálmán Eszter díszlete is a darab megírásának jelenéhez van közelebb (1967), de akár egy mai szálloda is eszünkbe juthat róla. Nem passzol a legtöbb jelenet helyszínéhez, de ezen hamar túl lehet lépni, mert úgyis csak a színészek számítanak.
A szovjet szerző darabját azonnal a megírás utáni évben már be is mutatták Pesten is, Törőcsik Mari és Sztankay István kettősét hosszan emlegették, és biztosan évekig mehetett. (Mindig sajnálom, hogy a színházi adattár csak a bemutató időpontját jelzi, sose derül ki, hogy valami hány előadást ért meg és mikor volt az utolsó estéje.) A Varsói melódia később még 13 magyar nyelvű rendezésben volt látható, bár a rendszerváltás után érezhetően csökkent a népszerűsége. Legutóbb 2010-ben, a Pinceszínházban Kőváry Katalin rendezését majdnem láttam, hosszan terveztem, halogattam, végül levették mielőtt odamentem volna. (Valószínűleg ennek az előadásnak volt a legnagyobb a hatása, a két szereplő színész – Gryllus Dorka és Simon Kornél – ennek kapcsán ismerkedett meg és később családot is alapítottak.)
A bemutatók adatait végignézve világos, hogy ugyan hálás feladat a két színésznek, de jellemzően a határon túliak és a vidéki színházak szerették elővenni, a pesti színházak művészeti vezetői inkább azt mérhették fel, hogy a mai világban kevésbé érzi át a néző, hogy egy szerelmet megakadályozhat „egy papír”, azaz a házassági szerződés hiánya.
Pontosan ezért, a darab menetidejének feléig derűs idillnek nézhető a moszkvai történet a kissé bárdolatlan borszakértő-jelölt és a lengyel zeneakadémiai növendék szerelméről. Nehéz elképzelni, hogy mi képezhet majd akadályt köztük, de a magam részéről elég jól viseltem volna azt is, ha ezen a szinten maradnak az események, és egy igazán bájos színésznőt nézegetek, ahogy egy vonzó férfival ismerkedik. (A színház elvégre sokak szerint arról szólna, hogy a saját bajainkra ne gondoljunk, és erre a célra pont jó is ez az előadás)
A helyzet félidőn túl kezd kissé elkomorodni, amikor kiderül, hogy a lánynak a diploma megszerzése után haza kell térnie Varsóba, de a mai agyunkkal még ebben sem látunk valami egészen áthághatatlan akadályt, nehéz elképzelni, hogy egy erős szerelem útjába állhat egy törvény – mondatja velem romantikus énem. Drukkolunk a szerelmeseknek, akiket idő közben az író szándékai szerint meg is szerettünk, azt érezzük, hogy ez a kapcsolat lenne a minden, és kicsit aggasztó, amikor a férfi valami olyat mond, hogy a mindent nem szabad elérni…- A lány megállapítása - "az élet nem habos torta" erre nagyon is rárímel. Hát nem az.
Adorjáni Bálint szájából a „nem vagyunk szabadok” tételmondatnak hangzik, csak az a kár, hogy a darabból nem az jön át ezúttal, hogy a külvilág nyomása egészen lehetetlenné tette a fiatalok boldogságát, pusztán az, hogy kevés erejük volt a küzdésre ez ellen. Amilyen életük lett végül, rajtuk is múlt, ők is a saját döntéseik következményét élvezhették, ahogy mi nézők is mindannyian. Mindig marad néhány választási lehetőség, bár néha tényleg nem túl sok - nem az a tanulság, hogy csak ez az egy út létezett.
Minden nézőnek alkalmat ad az előadás arra is, hogy saját élményeit előhúzza, visszagondoljon arra, hogy hányféle alkalma lett volna az életét más-más megfelelőnek tűnő jelölthöz kapcsolni, és nyilván bőven lehetnek olyanok is, akik szalasztottak már el „igazit’, illetve olyat, aki most utólag a múlt megszépítő messzeségén át annak tűnik. Az, hogy kire miként hatnak a látottak, mennyire megy mélyre az előadás, nagyon múlik éppen a nézői „hozott előélettől”.
Jó a párosítás, mivel helyenként megéljük azt is, hogy két egymáshoz való embert látunk, és érzékeljük a kettejük között húzódó távolságot is. Tompos Kátya valóban nagyon bájos szlávos akcentusával, okoskodásával, és szerethető akkor is, amikor éppen lengyelül beszél. Adorjáni Bálint pedig kellően vonzó fiatalember, és mindketten elhitetik velünk, hogy a húszas, majd harmincas, végül a negyvenes éveiket tapossák, épp megfelelő korban vannak hozzá, hogy az időugrás is működhessen.
Kocsis Gergely, a Katona színésze kapta a lehetőséget, hogy kollégáit rendezze. Feltalálja magát ebben a térben, és a díszlet által adott lehetőségeket ki is használja, az előadás nagyon kevés zökkenővel le is bonyolódik. Itt-ott éreztem, hogy a feszültség leül, de az előadás bemelegedésével ez a probléma meg fog szűnni.
Radnai Annamária (a Katona dramaturgja) fordította a darabot, és nyilván ő az, aki kisebb módosításokat is végrehajtott. A színlap még kétrészesnek jelzi a művet, de úgy tűnik, hogy menet közben jobbnak találták azt, ha szünet nélkül megy. Pedig lett volna alkalom arra, hogy a közönséget kicsit szabadon engedjék, hogy megbeszélhessük a történéseket, latolgathassuk, hogy mi lesz a vége – az ilyen típusú előadások esetén nem valószínűsíthető, hogy valaki menekülőre fogja. (Csütörtökön épp a fordítottját tartottam volna ideális megoldásnak – a kétrészes Margarida asszony mindenképp jobb lett volna egyben …- ilyen a néző, sose jó neki semmi, de bármit kibír.)
Szünettel vagy anélkül, de tele lesz. A Centrál (My fair lady!), a Nemzeti és a Radnóti törzsközönsége várhatóan eljön majd, akiket a két színész elsősorban bevonz…
