Van néhány kivételesen szerencsés csillagzat alatt született színházi előadás a pesti kínálatban, amelyek fénye a 170. előadásra sem kopott meg. Rendszerint az előadásoknak csak bizonyos összetevőit lehet értékelni. Hol a díszletet találták el, hol látunk két-három színészt, aki bizonyos jeleneteket igazán jól játszik. Ez a Rettentő görög vitéz azon kevés előadás közé tartozik, amelyek minden részletükben és egészében is igazán rendben vannak. Korhatártól függetlenül bárki élvezheti és még akkor is izgalmas marad, ha valaki történetesen ismeri a cselekményt is. Újranézhető tetszés szerint.
A vasárnap délelőtti előadáson találkoztam egy kislánnyal, aki szinte minden hónapban látta az előadást a 2008-as bemutató óta. Másokkal is, akik ha nem is ennyiszer, de sokszor nézték. Hozzájuk képest a fiam csak kezdő, akinek viszont az az előnye megvolt, hogy már rengetegszer felolvastuk neki Zalán Tibor könyvét, így tisztában volt a szöveggel és a jelenetek sorrendjével. Ahogy sejtettem, sikerült neki egy jó hétvégét szervezni (előző nap látta a Rév Fülöpöt is, a Magyar Színház friss bemutatóját).
Egy igazán jó előadásról, amikor a néző azt érzi, hogy minden mozzanat a helyén van, elég nehéz írni. Hosszan nem is fogok, mert az előadás már 2008-ban is a kritikusok kedvence volt, könnyű róla beszámolókat találni. Nem véletlen az, hogy ez így van. Ritka olyan gyerekelőadást találni, amelyik komolyan veszi a tárgyát és a közönségét is. A Stúdió K minden futó gyerekeknek szóló produkciója ilyen, igazi minőségi konkurenciát jelent a kifejezetten fiatalokra koncentráló Kolibrinek és a Budapest Bábszínháznak.
Az előadás választási lehetőséget kínál a nézőnek: figyelhetjük a bábokat, különösen a Nagypál Gábor által megelevenített Thézeuszt, akivel valóban lehetett azonosulni és drukkolni neki, vagy nézhetjük a bábozó színészeket, akiknek az arcán ugyanúgy megjelennek a szereplőbe bevetített érzelmek. Kevés kellékkel, de annál hatékonyabban dolgoznak. Ugyanaz a teknő több jelenetben is más más szerepet kap, néha kő, néha hajó. A tévézéshez szokott gyerekeknek igazi kaland az előadás: most mindenki kénytelen a fantáziáját használni. A színészek erre is számítanak: nincs az a díszlettervező, aki olyan izgalmasra tudná varázsolni a fenyőhajlító erdejét, ahogy azt a gyerekek könnyedén elképzelik. Hatalmas értéke a produkciónak az élőzene. A különböző ütőshangszerek sokasága önmagában is figyelmet kelt, az én fiam is alig tudott az előadás végén elszakadni a pulttól, ahol Spilák Lajos varázsolt.
Fodor Tamás keze alatt érzékelhető összhangban dolgoznak együtt a Stúdió K színészei. Ez kell is, mert Thézeusz figuráját is gyakorta mozgatják ketten. Sőt van olyan jelenet, amikor négy színész összehangolt mozgására van szükség ahhoz, hogy működjön. A többi színész sok epizódszerepet játszik, sikerül így is ezeket az apró villanásokat egymástól megkülönböztetni. Hannus Zoltán elsősorban a Bunkós emberként, Homonnai Katalin Ariadnéként, Lovas Dániel Minotauruszként, Nyakó Júlia pedig alvilági halálos Kocaként a legemlékezetesebb így lassan tíz nap távlatából. (Amikor Hannus Zoltánt megláttam, azonnal eszembe jutott ismét, hogy milyen jó is volt a Tíz emelet boldogság, azt is csak ajánlani tudom.)
Németh Ilona és Bodor Kata a felelősek a látványért (díszlet, jelmez, báb), ennél az előadásnál ez rendkívül komoly hozzáadott érték.
Összességében 2008-ban is és most 2014-ben is teljes elégedettséggel távoztam az előadásról. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy menjen rá a Stúdió K honlapjára és a következő előadásra próbáljon eljutni. Még sok év van a produkcióban, de azért ne várjatok túl sokáig...
