A visszaemlékezés sorozat kitalálásakor azonnal megírtam az első három hónapot, amelyeket azóta hetente posztoltam, és itt decembernél futottam ki az időből. Most, egy 20 napon keresztül tartó balatoni körtúra után folytatom. A hosszas (400 km) menetelés közben természetesen volt módom bőven arra is, hogy az évad legérdekesebb eseményein még kicsit merengjek, illetve elgondolkodjak a független színházak helyzetén, leginkább azon, hogy mi várható a jövő évadban, amikor a nézők helyzete is nehezedik. Mi lesz azokkal, akiknek eddig is csak a jegybevétel maradt... Ha nem történik valami váratlan fordulat, a színházi kínálat szükségszerűen csökkenni fog, hiába minden…- Az Átrium esetéből látszik, hogy aki észrevehetővé tud válni, kicsit jobb eséllyel tud a felszínen maradni, de még az ő helyzetük sem stabilizálódott hosszú távra, megnyugtatóan. Az egyre nehezedő helyzetben nem valószínűsíthető, hogy a mezei nézők közösségi finanszírozással ennyi független színházat fenn tudnak majd tartani. Az összeset biztosan nem.
Eszembe jutottak azok az amerikai éveim, amikor láthattam, hogy a kultúrát piaci áron adják el, az állam egyáltalán nem száll be a színházak támogatásába, viszont a nagy cégek szponzori tevékenysége egészen természetes – eközben a magánszemélyek sokasága önkéntesként vesz részt a színházak működtetésében. Hosszú távon nyilván mi is erre fogunk haladni, és kevesebb ember lesz, aki meg fog élni kizárólag művészeti tevékenységéből.
Volt elég hír a három hét alatt, amely a gondolataimat inkább a jövő felé terelte, és ennél még esőben/kánikulában gyalogolni is kellemesebb volt. Az, hogy a túrát be tudtuk fejezni, elsősorban a mi elszántságunkon múlt - a színházak nem tudnak annyira sokat dolgozni, hogy külső támogatás nélkül fennmaradjanak.
Ennél a gondolatmenetnél azért sokkal kellemesebb a visszagondolás akár a decemberi előadásokra is, úgyhogy a továbbiakban ezt folytatom, ha már kitaláltam magamnak ezt a kedélyjavító terápiás tevékenységet.
Sirály - Hermányi Mariann és Kálid Artúr (fotó a Gózon Gyula Kamaraszínház FB-oldaláról)
A visszaemlékezés közepette furcsa, hogy utólag egyáltalán nem merül fel egyes előadások kapcsán, hogy azt bizony maszkban kellett nézni, és ezt mennyire utáltam.
A decemberem első napjaira alapvető hatással volt a harmadik oltás megszerzése, amely legalább a legelső alkalmat nem tette tönkre: a 6Színben látható gózonos Sirály az évad egyik csúcspontja volt (nekem – egyébként ez felújítás volt, nem új bemutató), márciusban újranéztem. (Nem volt korábbi időpont.) Kálid Artúrt sok jó szerepben láttam később is, többször, mint korábban. (Ez azért nem véletlen, egy idő után már kétszer is megfontoltam, hogy valamit kihagyjak, amiben szerepelt. Lsd. pl. Miss Daisy sofőrje)
A második megnézett előadás hónapok óta be volt írva a naptáramba, Vajda János operáját (Mario és a varázsló) Cipolla címmel hirdették a Nemzeti Filharmonikusok, a Pesti Vigadóban lehetett egyszer látni koncertszerűen. Ha eddig nem lett volna számomra világos, hogy sok függ a befogadó állapotától, ez után az este után tudnám - a hónapokkal későbbi rádióközvetítésből néhány olyan értéke is kiemelkedett, amelyeket akkor és ott nem tudtam eléggé méltányolni. (Örültem, hogy decemberben már nem volt divat a lázmérés, nem biztos, hogy beengedtek volna, ha van.)
Hoffmann meséi - fotó: Rákossy Péter/Operaház
A Hoffmann meséi mindkét szereposztásban eléggé tetszett, és aki kihagyta, a következő évad elején gyorsan pótolni is tudja, feltétlenül ajánlom.
Emlékezetes siker volt (és tele nézőtér) „A tehetséges Mr. Ripley” előadásán a 6Színben, ennek hatására a könyvet is elolvastam, a filmet is megnéztem később.
Az évadban a szokásosnál többször is jártam a József Attila Színházban, ahol ugyan továbbra is „A király beszéde” a kedvencem, de meglepően jónak láttam a „Szibériai csárdás”-t, amelynek nem biztos, hogy én lennék az ideális célközönsége, mivel a Csárdáskirálynő alapján készült, és én nem vagyok annyira az operettre beállítva. Közönségbarát, kellemes előadás, amelyik szól is valamiről, és ehhez képest kevés volt a nézője. (Talán azért is, mert majdnem mindenki alkalmaz last minute kedvezményeket, ez a színház nem.) Később ugyancsak érdemes volt megnézni a „Valami bűzlik”-et, a Portugált és Az imposztort is.
Rába Roland, a teremtmény - fotó: Szokodi Bea
A Kamrában furcsa kaland volt a Teremtmények, amely a fentiekkel ellentétben nem volt nézőbarát és szórakoztató, sőt azt is mondhatom, hogy kifejezetten kellemetlen volt nézni (lehet, hogy a Frankenstein-sztori rajongói nem így voltak ezzel), de látszott, hogy „nagyon egyben van”, és Rába Roland alakítása feltétlenül évtizedekre emlékezetes csúcsteljesítmény. (Miután a Kamra előadásaira minden kritikus menni szokott, talán erre összejöhet neki egy „legjobb színész” díj is.)
Ehhez képest Ascher Tamás „Apák és fiúk”-ja a másik véglet, ez éppen az az előadás, amelyre vágytam. Talán a színház törzsnézői is így lehetnek ezzel. Ezt jó volt nézni, és minden kis részlete, színészi alakítása olyan, hogy nagy eséllyel kellemes emléket hagy maga után, nem felkavaró élményt. (Ebből éppen ezért elég nehéz lenne egy szereplőt kiragadni.)
Apák és fiúk - Tasnádi Bence, Újlaki Dénes, Kocsis Gergely, Szirtes Ági és Vizi Dávid - fotó: Szokodi Bea
Van előadás, amelyikben mindenki elég jó, de mégis csak egy színész miatt ülnek be rá sokan – ilyen a Scapin, amelyet a 6Színben láttam, és elsősorban Pál András játéka miatt érdemes a figyelemre. (Az előadás a gimnazisták számára jó választás, jól lehet rajta keresztül Moliere-ről beszélni.) Pál András az évad folyamán még kapott jelentős szerepeket – a Fahrenheit 451-ben és az Antigonéban is emlékezetes.
A decemberem nagy ajándéka lehetett VOLNA a Messiás (Eiffel Műhelyház) - amennyiben ezt az újabb szcenírozott változatot jól el tudtam volna fogadni. Továbbra is zavart a nehezen énekelhetőnek tűnő fordítás, és az egyébként jó énekesek szólóit megzavaró rendezői ötletek. Sose jutna eszembe egy bonyolult ária alatt nyolcvan kórustaggal nejlonzacskókat kibontatni, és tényleges zajjal elterelni a figyelmet róla… Így is megnéztem még egyszer az előadást, bár nehezen vettem rá magam. (Miután még fél évvel később is eleven az emléke, csak nyomot hagyok neki – annak idején nem írtam róla lebeszélőt, mivel sok jó emlékem fűződik mind a rendező egyéb munkáihoz, mind a szereplőihez. Aki gondolja, és nem finnyás – azaz nem szereti túlságosan a Messiást az eredeti formájában – azok idén decemberben ismét sokszor jegyet vehetnek erre a produkcióra - most még mind az öt alkalomra bőven van, bár a délelőtti olcsóbbakra már jóval kevesebb.)
Váratlanul került a naptáramba és üdítő élmény volt a Három hollóban egy független produkció, a „Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon”. Ez az, amire feltétlenül jó lenne diákokat vinni, ez az éppen érettségizettek problémáiról szól, benne van a covid miatti leállások traumája is.
Gálvölgyi János, Egri Márta és Benedek Miklós - fotó forrása az Orlai Produkció FB-oldala
A „Hárman a padon” szintén független előadás, amely leginkább a 6Színben megy. Az Orlai Produkció egyik jó húzása, hogy olyan színészeknek ad terepet, akik a kőszínházi szférában olyan túl jó helyzetben nincsenek, de a közönség kedveli őket. Gálvölgyi Jánost, Benedek Miklóst és Egri Mártát láthatóan örömmel nézte mindenki, ez az előadás online formában is elérhető, ha valaki nem menne közösségi terekbe, ehhez hozzá tud jutni könnyen.
A hónapot, illetve az évet szerencsés módon tudtam lezárni: Budaörsön a Szentivánéji álommal, amely annak ellenére tetszett, hogy magát a darabot igyekszem elkerülni, ha egy mód van rá – túl sok jó feldolgozását láttam már, talán sikerült mostanára kellően átgondolni. Ezt nagyon tudom ajánlani, illetve a budaörsi társulat további előadásait úgyszintén – erős csapat működik most ott, könnyen elérhető helyszínen. (Budapest középpontjától 8 km – az évad folyamán többször is kimentem oda gyalog, de vannak buszok is.)
Szentivánéji álom - Heléna: Spolarics Andrea - fotó: Borovi Dániel
Egy hét múlva jön a januári visszatekintés is. Addig pedig várom a kommenteket, nektek mi volt az, ami decemberből tartósan megmaradt.
