Aldo Nikolaj darabja – ahogy a címből is kiderül - három színészre épül, és elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnék élőben látni Benedek Miklóst, Egri Mártát, Gálvölgyi Jánost közel két órán keresztül, egy szünettel. Ezek a nevek magukért beszélnek, nem szorulnak semmilyen ajánlóra, de azért mégis leírom néhány benyomásomat.
Az olasz szerző művét (Sz. Nagy Magda fordításában) akár lehetett volna feszesebbre is húzni, és egy részben tálalni, de teljesen megértem, hogy jelen esetben Göttinger Pál rendező miért nem akar pörgetni, amikor három idős ember összeismerkedésének történetét elmeséli nekünk. Ezúttal „lassú színházra” kell készülni, esély van a színészek alapos megszemlélésére.
A színház közösségi esemény is, jó, ha van szünet, jó, ha el lehet merülni az előadásban.
A fiamat is vittem, aki egyedül Egri Mártát látta élőben (két hete pont Miss Daisy-ként), a legendás férfiszínészekről tudott, de színpadon még nem találkozott velük. Ugyan a darab, mint ahogy egyébként az említett Miss Daisy sofőrje is nagyban szól az öregedésről, és így nem lenne egy 13 éves fiú a kifejezett célközönsége egyiknek sem, de a színészek végig lekötötték, nem unatkozott, sőt a cselekmény egyes fordulatai megrázták, Benedek Miklós alakítását pedig "igazán megrendítőnek" találta.
Ez a három színész persze teljesen más hatást kelt azokban, akik már sokat látták őket, hiszen óhatatlanul is felhozzák a régi emlékeket – nézőfüggő, hogy kinek éppen mit.
A drámaíró ugyan jól kiszámíthatóan építette fel a darabot, és elég jól kitalálható, hogy merre halad majd a cselekmény, és így helyenként érzékeltem ebben a történetben némi tanmese ízt, de ezek a színészek segítenek abban, hogy ezen a futó benyomásunkon túl tudjunk lendülni.
A „mi lesz az idős hozzátartozókkal” téma úgysem egyformán hat arra, akinek van/volt olyan rokona, akit neki kell gondoznia, meg arra, akinek a láthatáron sincs a kérdés, és még azokról a nézőkről nem is esett szó, akik ugyanebbe a generációba tartoznak, mint akik a színpadon megjelennek.
A színészek az érdekesek, akik a történet szerint közel egykorúak – 76 évesek. A valóságban mind fiatalabbak. Gálvölgyi János jelentősen fiatalabbnak is néz ki, neki könnyen elhisszük bemutatkozó szövegét arról, hogy vele minden rendben van. Benedek Miklós jóval soványabb, törékeny, nehezen mozog és helyenként annyira látszik rajta az elgyötörtség, hogy a nézőtérről is aggódni kezdtem miatta. Van olyan jó színész, hogy kétségek között hagyjon minket, hogy most a saját állapotát vetíti ki, vagy az egész játék.
Egri Márta viszont egy tízest simán letagadhat, mintha más generációhoz tartozna – nem engedte el magát, és belőle azt néznénk ki, hogy még bőven nyolcvanon túl is rendszeresen fog játszani. A két idősebb úriember mellé nagyon jól jön minden színrelépése, felpezsdíti a cselekményt.
Az előadás lényege mégis a két férfi beszélgetése. Látjuk az ismerkedést, amely nem zökkenők nélküli, átérezzük, hogy milyen lehet, amikor két hasonló helyzetű ember felismeri a másikban a lehetséges megoldást magánya enyhítésére. Hiszen senki más nem ér rá úgysem, nincs mivel kitölteni azt a rengeteg szabadon maradó időt…
A színészek közül mintha Gálvölgyi János lenne a leghálásabb helyzetben. Partnerei minden mondatára poénnal tud válaszolni. Ahogy ő mondja, akármilyen egyszerű kijelentés is komikus hatást kelt. Sűrűn nevetünk, és így van, ami ellensúlyozni tudja, hogy a halál közelségét folyamatosan átérezzük.
Ahogy néztem őket a padon, eszembe jutott életemnek az a közel tíz éve, amikor nap mint nap kimentem a gyerekekkel a Mechwart térre, és nagyon jólesett a hasonló helyzetű kismamák, illetve alkalmilag gyerekre vigyázó nagymamák társasága, mekkora segítséget jelentett, hogy legalább március-október között volt kikkel megosztani a tipikus problémákat. Láthatóan ugyanígy voltak ezzel a térre kijáró nyugdíjasok is, akik a kialakuló beszélgetésekbe sokszor becsatlakoztak – már-már az volt az érzésem, hogy valamiféle közösség része vagyok így is, hogy nem járok be egyetlen munkahelyre sem.
Az előadás megérezteti velünk (különösen így a covid és a távolságtartás kényszere után), hogy mennyire is jó másokhoz tartozni, és ad egyfajta reményt/illúziót, hogy még lehet idős korban is valódi barátságokat kötni.
Remélem, hogy a játszók még hosszan fogják élvezni egymás társaságát, és még évekig műsoron fog ez a darab maradni. (Készült belőle online-változat is, nyilván időről-időre képernyőn keresztül is nézhető lesz, ha valaki félne színházba menni, így is megnézheti.)
Ps. A képek az Orlai Produkció FB-oldaláról származnak.
