Ezt az előadást a port.hu jóvoltából fedeztem fel először – szoktam kapni ajánlókat, és egyszer csak ott volt a plakát, és rajta Mucsi Zoltán képe.
Fila Balázs és Mucsi Zoltán, az előadás két tartópillére
Nem volt kérdéses, hogy muszáj megnézni Hargitai Iván rendezését. Ezt tudom mindenkinek javasolni, hogy kövesse a példámat.
Már így is maradt ki néhány Mucsi-előadás, ha nem is sok, bár szerintem 1995. július 14. óta, amikor a Szentivánéjiban megpillantottam, pesti színházi bemutatóinak több, mint 90%-ára sikerült eljutnom, és ezt a szintet szeretném tartani a következő 24 évben is.
Nem én leszek az egyetlen, aki miatta nézi meg az előadást, és a Mucsi-rajongóknak azonnal mondom: Lionel, a beszédtanár szerepe egészen neki való, most is nagyon szerethető, és hozza a figura félelmeit, gyengeségeit, magabiztosságát – mindent. Egy igazi embert látunk, teljes életsorssal, aki persze másra vágyik, mint amit megkaphat. Ezzel is azonosulni lehet. Nem tekinthető minden szempontból sikerembernek, de ettől (vagy éppen ezért?) igazán alkalmas, hogy történelmi feladatát betöltse, és segítsen a királyán. (Még azt is elhihetjük neki, hogy nem nagy színész, amikor éppen a castingon van.)
A fiammal a főpróbán az első sorban ültünk, bár előre éreztem, hogy az EGÉSZET a legjobb lenne messzebbről nézni, Horesnyi Balázs látványos és praktikus díszlete távolról hathat igazán, amelyet jól egészítettek ki Kárpáti Enikő jelmezei. Ugyanakkor beigazolódott az, amit vártam: néhány jelenetben a színpad elején lévő lépcsőre tényleg leülnek a színészek beszélgetni, és innen nézni őket szinte olyan, mintha stúdióban lennénk. Nagyon szeretem az arcokat, az apró gesztusokat is figyelni, amelyek az erkély első sorából, amelyik nagyszerű hely lehet erre az előadásra, nyilván már nem látszhatnának.
Ha már apró gesztusokról van szó, már azonnal az este elején lehet tudni, hogy jó helyen vagyunk: Fila Balázs áll a mikrofon előtt, és próbálkozik a beszéddel, meg-megmozdul a szája, de hang nem jön ki a torkán. Homlokán gyöngyözik a verejték – később is, a beszédórák feszültsége ezt hozza ki belőle.
Már a plakát alapján is sejthető, amit az előadás beigazol: ez a feladat testhezálló, mintha a színház vezetősége valóban rá választotta volna a darabot.
Korábban írtam a színész más, még most is futó előadásáról is (Tanár úr kérem – a Karinthyban) két maladypés mellett, de ilyen jelentős szerepben még sosem láttam. Sok feladata volt már, de ez az alakítás feltétlenül pályája egyik fontos mérföldköve lesz, remélhetőleg sokszor játszhatja majd.
A király önbizalomhiányát, múltjának minden fájdalmát megmutatja nekünk, előbújik belőlünk a pszichológus, és elkezdjük Freud nyomain járva összerakni, hogy milyen sérülések is vezettek szükségszerűen a dadogáshoz. Megszánjuk, sőt meg is szeretjük.
A filmhez képest sok az eltérés, és nem elhanyagolható az sem, ami nyilván egyszerűsítési szándékkal magyarázható: nincsenek gyerekek, pedig az igazi Bertie számára a szűk családja jelenthette az oázist, ahol nem is dadogott. A filmben fiatalabb feleséggel és két kislánnyal életének ez a része jobban kidomborodhatott, ahogy mintha arányaiban több időt kaptak volna a beszédórák, és pláne a beszédek. Az előadásban Szabó Gabi volt a feleség, aki elsősorban támaszként funkcionál, és kicsit az az érzésünk, mintha a kapcsolatban a férfi a korábban meg nem kapott szülői szeretetért akarná magát kárpótolni. Hasonlóan jelentős korkülönbség mutatkozik Lionel és felesége, Szilágyi Katalin között, csak itt fordítva – a gyerekek itt is kimaradnak a családból. Mindkét férfi tart a feleségétől, mert bűntudata van – ez fontos kapcsolóelem mester és tanítványa között.
Lionel és felesége - Mucsi Zoltán Szilágyi Katalinnal
Nem tudom, hogy Szokolai Brigitta dramaturg mennyit változtatott az arányokon David Seidler eredeti művéhez képest, de alapvetően működik ezekkel a változtatásokkal is ez a valóságalapú történet, bár nekem a legjobban egyértelműen azok a jelenetek tetszettek, amikor a két főszereplő együtt volt jelen, egyáltalán nem bántam volna, ha csak ilyenek vannak az előadásban. Nagyon jó párost alkotott a két színész, érezni lehetett, hogy egymásra hangolódtak. A király fokozatosan felengedett merevségéből, a tanár pedig – jellemzően provokációkkal – terelgette pártfogoltját, és annak fejlődésében is hasonlóan érvényesült a lépcsőzetesség.
Átélhettük, hogy a királynak sem könnyű, nem tehet meg mindent, és előjogai is jellemzően inkább korlátokat jelentenek. A királlyal nemcsak kudarcai miatt könnyű azonosulni, de azért is, mert mi nézők is folyamatosan megtapasztaljuk a hétköznapokban, hogy milyen az, amikor meg akarunk felelni valamiféle elvárásnak akkor is, ha keserves szenvedés az ára.
A herceg, majd trónörökös küzdelmeit látva magunkra ismerhetünk, és mindenki felteheti azt a kérdést, hogy is áll önbizalom dolgában, amelyből a túl sok és a túl kevés is végzetes lehet. Ez esetben épp arra láttunk példát, milyen az, amikor nincs bennünk elég hit, pedig semmi más nem hiányozna ahhoz, hogy véghez is vigyük, amit szeretnénk.
Jó érzés látni egy hátrányos helyzetű királyt, aki mégis küzd, valóban szolgálatnak tekinti az életét, és végül sikert ér el. Három órán át drukkolunk neki (a szünetben is!), és persze hálásan nézzük a beszédtanár segítő provokációit, mert tudjuk, hogy ezt másként nem lehet.
A többi szereplő a fent említettekhez képest csak egy-egy villanáshoz juthatott, és a nagyjeleneteket sokszor követte a Schlanger András-Mihályfi Balázs kettős színrelépése, akik hálás szerepeket kaptak így is, sokat nevethettünk egy-egy megszólalásukon. Ujréti László magasra tette a lécet V. Györgyként, Előd Álmos pedig erős kontrasztot képezett az idősebb testvér szerepében.
Nagyon remélem, hogy ez az igényes, szépen kivitelezett produkció hosszú szériát érhet meg, sokan lesznek kíváncsiak erre a színészkettősre, és még évekig látható lesz az előadás. Azt hiszem, hogy ez azok közé a produkciók közé tartozik, amelyre diákokat is célszerű vinni, és van is elég délutáni időpont – érdemes a műsorra ránézni.
PS. A szinhaz.org két képét és a színház plakátját használtam.