Biztosan hosszan fogok erre az estére visszagondolni: nagyon kevés musicalt nézek, és erre az előadásra éppen március 9-én került sor. Ez a nap számomra egy 2013-as katartikus operaélmény miatt mindig lényeges marad, amely egészen váratlanul ért. Ráadásul akkor elég gyatra, nézői élmények befogadására alkalmatlan állapotban ültem be az Erkelbe, amely a napokban már ünnepélyesen ismét bezárt. Ez nyilván azt is jelenti, hogy ezen a blogon az opera eddigi egyharmados aránya lényegesen háttérbe fog szorulni.
Most éppen emiatt „korszak-lezárós hangulatban” voltam, és így talán még egy fokkal közelebb ahhoz, hogy egy MUSICAL-előadásra elmenjek, amelynek alapesetben nem lennék a célközönsége.
Nostradamus, azaz Fila Balázs a sokat emlegetett táncoslányokkal
Az, hogy voltak problémáim IS a látottakkal, nem jelent semmi különöset – hatalmas sikernek tudok nyomot hagyni és gratulálni a produkció létrehozóinak. A műfaj kedvelőinek pedig feltétlenül ajánlani ezt az előadást, amely egyébként éppen azoknak lesz a legjobb élmény, akik ezt viszonylag alaposan ismerik.
Erre a 2015-ben Karey Kirkpatrick, John O'Farrell és Wayne Kirkpatrick által írt, tíz Tony-díjra felterjesztett Broadway-musicalre nem az elismertsége vagy az újdonsága miatt voltam kíváncsi (aki szereti a műfajt, annak egy újabb történet nyilván jó hír), de volt rá négy (sőt inkább öt) jó okom.
Középen: Feke Pál
A József Attilában az utóbbi időben tetszett, amit láttam (A király beszéde, Amadeus, Szibériai csárdás), és emiatt bizalmat szavaztam magamban ennek, a színlap leírása alapján jópofa történetnek, amely Shakespeare korában játszódik, és amelyben látható Fila Balázs is (a korábbi szerepei után nem meglepő, hogy szívesen nézem). Eddig ez két ok. Ráadásul nemrég láttam egy Szente Vajk-rendezést, amelyik jobban működött számomra a vártnál, illetve a szöveg egyik fordítója, Galambos Attila több munkájába is belefutottam az utóbbi hetekben (pl. Édeskettes hármasban), így kifejezetten maga a szöveg is érdekelni kezdett.
Ennyi elég volt, hogy a műfajjal kapcsolatos ellenérzéseimet leküzdjem, és mivel ez még nekem is érdekes volt, így merem ajánlani azoknak, akik alapvetően kikapcsolódni mennek színházba, és épp az ilyen előadásoktól érzik jobban magukat.
Ugyan ez egy igazi musical, a műfaj minden jellegzetességével együtt, és érezzük, hogy a létrehozásába rengeteg energiát fektettek be a résztvevők, de közben musical-paródia is, önironikusan jellemzi a műfajt, elválasztja a magas művészettől. Egy jelenetben Nostradamus, aki a jövőbe lát, felsorolja a musical azon jellemzőit, amelyek engem zavarnak benne (bár egyes bugyuta operalibrettókat elolvasva nehéz azt mondani, hogy az tényleg annyival jobb – a zene jellege talán az egyetlen, amely igazán elválasztja a kettőt). Ennek a jelenetnek a nézőpontja, a némiképp távolító ironikus rálátás segített az előadás élvezetében. Viszonylag sok musical-idézetet/utalást is felismertem, ez is üdítő volt, és minél jobban otthon van valaki ebben a közegben, annál több ilyen idézetet fel fog ismerni, és így még jobban fogja élvezni. Aki valamennyire tud angolul, és kíváncsi, annak egy nyolc perces youtube-részletet ajánlok az amerikai Broadway-előadásból, így már abból is megállapíthatja, hogy szeretné-e ezt élőben, magyar színészekkel a teljes műben látni.
Ahogy kezdtem: a történet is ígéretes, nem csodálkozom, hogy az első sorozat belőle 741-et ment.
A gondolat, hogy egy Shakespeare korabeli (fiktív) író felfedezi a musical műfaját több, mint 300 évvel korábban, (nagyjából akkor, amikor a valóságban Monteverdi megírta az első operáját), és a történetbe még a nagy írót, „a bárdot” is sikerül beépíteni – ígéretes. Amíg kibomlik az író és testvére kudarcából, Shakespeare iránti féltékenységéből a pénztelenség nyomása alatt a cselekmény, természetesen szerelmi szállal, rengeteg zenés betéttel, sok tánccal, nemcsak musical-utalásokkal találkozunk: a szöveg tele van valódi Shakespeare sorokkal, és ezeknek a felismerése is adhat némi sikerélményt. A híres angol költő legismertebb soraival lopott anyagként találkozunk – ez is elég jó poén.
A mai viszonyok között valamivel keményebb elbírálás alá esne az, ami 400 éve még bevett gyakorlat volt: Shakespeare valóban nagyon sok forrásból merített műveihez, ahogy előadásai közben az ő szövegeit is leírták és eladták mások. A plágium és a szerzői jog nem volt ismert akkoriban.
A darab szerzői mindent megtettek azért, hogy ezt a múltat a mi jelenünkkel párhuzamba állítsák, és mi nézők érezzük is a kettő közötti feszültséget. Az Erzsébet-kor Kovács Yvette Alida jelmezein át éppen olyannak tűnik, amilyennek ismerjük a különféle kosztümös filmekből, viszont Galambos Attila szellemes fordítása az eredetihez hűen egészen mai. A szereplők ráadásul szintén mai koreográfiát táncolnak (zenei vezető: Tassonyi Zsolt, koreográfus: Túri Lajos Péter), szintén modern zenére… (Az nyilvánvaló, hogy az előadás kiállítása nem lehet olyan, mint a Broadway-en volt, de ettől még sikerül elég látványos díszletet terveznie Rákay Tamásnak, amely a táncoknak is helyet biztosít.
A két korszak közti feszültség hasonlatos ahhoz, amely a magas művészet (például Shakespeare) és a szórakoztatóipar (lsd. musicalek) között jelenleg is megvan.
Egészen biztos, hogy a darab szerzői szintén Shakespeare-rajongók, amilyeneket megmutatnak a történetben is. A bárdból viszont mégis karikatúra lesz, a saját képét magán viselő önimádó nárcisztikus művész, aki talán éppen ezért mindenki másnál sikeresebb is. Viselkedése éppen olyan, mint egy rocksztáré, aki folyamatosan ünnepelteti magát.
A szerepet Szabó Máté játssza. Az előadásnak ő volt számomra a legnagyobb meglepetése. Mindeddig azt hittem, hogy egyszerre a magyar színészi közegben nem működhet két ember azonos névvel, így biztosra vettem, hogy a jelenleg rendezéseiről ismert Szabó Mátét fogom látni ebben a szerepben, aki egyébként először színészként végzett, és korábban is kezdte a működését, mivel négy évvel idősebb. (Egyszer szintén egy előadás kapcsán döbbentem rá, hogy két Nagy Norbert van, volt is belőle némi félreértés, de egyikük utána Esti Norbert művésznévre váltott. Feltehetően ez volt eddig a legnagyobb hatás, amit 3000+ blogbejegyzésem valamelyike spontán eredményezett.)
Nagyon jól el tudtam volna képzelni egyébként a rendező Szabó Mátét is Shakespeare-nek, biztosan neki is jól állt volna ez a koncepció, de nem okozott csalódást a színészként és szinkronhangként sokak által régen ismert Szabó Máté sem. (Nem jártam eleget a Magyar Színházba, ez a mondat erről is árulkodik – a színész az elmúlt húsz év alatt rengeteget játszott, lett volna módom arra, hogy én is találkozzam már vele.)
Tetszett ez a vagány Shakespeare, átjött a sztárság, a vonzerő, és el tudta hitetni azt is, hogy a konkurencia joggal irigykedik. Jó ellenpontja volt Feke Pál Ben Shaggem, a szegény és sikertelen író szerepében, aki feltétlenül szeretné megtudni, hogy mi lesz Shakespeare legnagyobb sikere, és így jut el az Omlett című musical megírásáig. Hatásosan rajongott a színházért a befektető-uzsorás Shylock szerepében Quintus Konrád, és szerethető volt Blazsovszky Ákos is, a testvére által is háttérbe szorított és Shakespeare-ért igazán rajongó másik író is.
Schylock: Quintus Konrád
Az előadásban tizenhat színész lépett fel a tánckaron kívül, és nyilván nézőfüggő, hogy kinek melyikük tetszett leginkább – a színlapot belinkelem, de ezúttal nem húzom el a bejegyzésemet a további nevek felsorolásával. Aki a színház törzsnézője, úgyis tudni fogja, hogy kitől mire számíthat, akinek pedig a nevek nem mondanak semmit, azoknak plusz három oldal leírás se keltené fel a figyelmét, ráadásul nem akarom ezt a nálunk még viszonylag ismeretlen művet leszpoilerezni. (Ez a bemutató 2021. szeptemberében volt, így igazán sokat nem mehetett eddig.)
Az előadást igazi nagy tapsok szakították meg itt-ott, valóban látszott, hogy a közönség ráhangolódott.
A "szerelmi szál" - Kovács Gyopár/Kulcsár Viktória - Blazsovszky Ákos
Az, hogy egy ilyen szórakoztató előadás miért nem tud havi egy alkalomnál gyakrabban menni, ez az egy dolog, ami csak nem fér a fejembe még mindig – lehet, hogy ez a darab még így is túl sok előzetes ismeretet feltételez? Pedig a Rómeó és Júlia nyolcadikos kötelező, Shakespeare-t tényleg mindenkinek ismernie kell valamennyire, aki az általános iskolán már szerencsésen átvergődött. (De mi más az ok? A József Attila Színház nézői kevésbé szeretik a zenés darabokat? Már túlkínálat van ebből is? Vagy a színház nézői nem olvassák el figyelmesen a műsort illetve a színlapot? Vagy egyszerűen nem elég vonzó a cím? Pedig az eredetivel egyező – „Something Rotten”, és Arany János legismertebb Hamlet sorából származik: „Valami bűzlik Dániában”)
Pedig el kell fogadni, ha tetszik, ha nem, egy zenés vígjátéknál illetve az ehhez közelítő musicalnél nincs semmi vonzóbb a széles nézői rétegek számára. Emiatt is lesz várhatóan az Erkel Színház műsora túlnyomó mértékben épp a musicalé, ha elkészültek a felújításával. (Ezzel le is kerekítem a kiinduló gondolatomat.)
Az előadás könnyű szórakoztatást ígér, amihez elég két agysejt is…- hangzik el. A „Valami bűzlik” valóban nagyjából azt adja, amire számítani lehet, és a nézőtér reakcióiból számomra egyértelmű volt, hogy az erős többség nagyon elégedetten térhetett haza.
Ps.A fotók a József Attila Színház FB-oldaláról származnak, a fotós Kállay-Tóth Anett volt. És legyen még egy:
A puritán színházellenes apa, Chajnóczki Balázs
