Az „Apák és fiúk”-at a Vígszínház Sirálya utáni napon láttam – így hozta a műsor. Mindkét előadás a generációk közötti szakadékról és feszültségről (is) szólt, viszont az eltérő helyi adottságoknak (nézőtér nagysága!) is köszönhetően két merőben más stílusú előadás született.
„Ez egy jól sikerült Ascher, mindenki jó benne, nézzétek meg!” – ennyi ajánló is elég, de most már a regény és az adaptáció elolvasása után nekifutok egy ennél részletesebb beszámolónak. Négy oldalt kap, aki továbbkattint és16 Szokodi Bea képet.
Tasnádi Bence, Lengyel Benjámin és Máté Gábor
Valószínűsítem, hogy éppen Ascher Tamás korábbi munkái miatt szeretem nagyon az olyan előadásokat, amikor minden szereplő sorsa és minden mondat számít, mindenki él a színpadon és egyáltalán nincsenek bombasztikus effektek. (Lehetnek más rendezői utak is, semmi kifogásom pl. a fizikai színház ellen sem, ha sikerül értelmet találnom a rendezői ötletek mögött, de ez a „kisrealista stílus” igényes kivitelben nem vált számomra unalmassá közel három évtized alatt sem.)
Az előadás hatására már másnap elkezdtem újraolvasni a legismertebb Turgenyev regényt, illetve ezután magát a színdarabot is, amelyiket belőle írt Brian Friel. Ezekkel a szövegekkel töltöttem az elmúlt hét nagyobb részét (nem karácsonyi készülődéssel), így most már őszintén lelkesedhetek magáért az átiratért is. Ne maradjon ki: Perczel Enikő fordította, Enyedi Éva volt a produkció dramaturgja, a zeneszerző Kovács Márton, zenei dramaturg pedig Vajdai Vilmos.
Bazarov, a nihilista: Vizi Dávid
A színházi előadás, a regény és a belőle készült színdarab is ugyanazokat a sorsokat közvetíti, de a hangsúly máshova kerül. Turgenyev láthatóan nem kis iróniával állította pellengérre az orosz nemességet, a legrokonszenvesebb alakjai is tehetetlenek. Jól sejtette, hogy nem fogják tudni a gazdaságot rendbe tenni semmilyen reformmal, még így sem, hogy a jobbágyfelszabadítás megtörtént. A fiatalok generációja hasonlóképpen alkalmatlannak tűnik a feladatra, köztük Bazarov, a főszereplő is, „az ember, aki akart” (úszott be a Sirályból ez a megjelölés). Eleinte legyőzhetetlennek érzi nihilista elveit, majd rá kell döbbennie, hogy ő maga sem képes ezeket a gyakorlatban megvalósítani, még magánéletében sem - mégsem immunis a szerelemre, ahogy hitte.
Az átdolgozó Brian Friel a sok párbeszédet tartalmazó regényen rengeteget változtatott, jeleneteket helyezett át más helyszínre, némiképp alakított az események menetén is. Az eredmény nagyon hasonlóvá vált az eleve színpadra írt Csehov darabokhoz, emiatt is csengett össze nagyon a mondanivalója a Turgenyev regénynél kb. negyven évvel később írt Sirályéval.
A másik apa: Kocsis Gergely és az egyetlen ("a legjobb") anya: Szirtes Ági
Csehov maga is orvos volt, a saját birtokán is tartott fenn rendelőt egészen hasonlóan, mint a darabbéli Bazarov apja, a nyugalmazott tisztiorvos, akit az előadásban a most is kitűnő (és egyben a csapatba teljes mértékben beilleszkedő) Kocsis Gergely játszik. A szerző nem egy olyan doktor szereplőt írt bele színműveibe és novelláiba, aki szintén Oroszország elmaradottságán kesereg. Van köztük, aki folyamatosan dolgozik ennek ellenére, mások már feladták az orvoslást, de jellemzően tisztán látják az ország állapotát.
Turgenyev Bazarovja ezeknek a szereplőknek akár előképe is lehet, az erős kapcsolódást éreztem. Vizi Dávid és ez a szerep jól egymásra találtak, érezni benne mind az érdességet, az elszántságot, mind a férfias vonzerőt. A szereplő a saját oldalára állított, drukkolni tudtam neki, és emiatt a darab végkifejletét tragédiaként éltem meg.
Pável, az angol regények kedvelője - Fekete Ernő
A történetben erőteljesen megjelenik az orosz nemesség legtehetősebb rétege is Pavel Kirszanov által, a „felesleges ember”, aki külföldön téblábol és szórja a pénzt, majmolja az angol szokásokat és a francia divatot, szeret öncélúan filozofálgatni. Így szükségszerűen ellentétbe kerül a folyton tevékenykedő (és nem nemesi származású) Bazarovval. Pávelt Fekete Ernő játssza, akinek belülről fakad az eleganciája, és valóban elhihető nemcsak a múltja (a katonatiszt, akinek gáláns kalandjai voltak, és élvezi a reménytelen epekedést), de az is, hogy saját meggyőződése szerint helyesen él.
Turgenyevet szemmel láthatóan irritálta ez a típus, az anglománia általában is, illetve az angol regény népszerűsége (Mrs. Radcliffe és az angol gótikus horror) - ez látszik a műben finoman elszórt ironikus megjegyzésekből. Hatalmasnak érezhette a kontrasztot az orosz valóság, és e művek világa között. Érdekes egybeesés: a Katona másik párhuzamos bemutatója (lsd. Teremtmények) éppen egy ilyen XIX. század eleji népszerű regény (a Frankenstein történet) feldolgozása.
Szakács Györgyi ruhái és Balázs Juli díszlete, amelyet Bányai Tamás világosított, egyértelműen jelzi, hogy nem volt az alkotók céljai között, hogy ragaszkodjanak az 1860-as évek közegéhez, bár a szöveget nem modernizálták. Ez az előadás így a mi tehetetlenségünkről szól elsősorban, ráadásul a történet egyik döntő mozzanata ezt külön is nyomatékosítja.
Egy járvány (itt tífusz) emlegetése kevésbé érzékenyen érintett volna minket még két éve, mint éppen most, amikor maszkban ülünk a nézőtéren – most érezzük a helyzet valószínűségét is. (Mivel ez az előadás olyan nagyon jó, hátha simán túléli majd a covid időszakát, és aki majd esetleg ezt a bejegyzést évek múlva megtalálja, már csak messziről fog visszagondolni azokra az időkre, amikor maszkban jártunk előadásokra, és minden létező fórumon a „kell-e oltás feltétlenül” témára lyukadtunk ki.)
Anna: Jordán Adél
Turgenyev idején az élet természetes része volt a hirtelen halál is, nem volt olyan szokatlan, mint a második világháborút követő évtizedekben egészen mostanáig. A közelmúltig mind többé-kevésbé garantáltnak vettük a 75-85 évet, és rendkívüli tragédiaként éljük meg, ha valaki baleset vagy betegség miatt hamarabb elmegy. De a dolgok helyes sorrendje mégis az, ha nem az apák temetik el a fiúkat – ezt talán még most is ugyanígy gondoljuk.
Talán másként reagáltam volna az előadás végkifejletére, ha az előadást közvetlenül megelőző napokban a covid miatt nem veszítek el két közeli (és nem is igazán idős) ismerőst.
Fenyicska: Borbély Alexandra
Az előadásban is megjelenik a kérdés, hogy miként tudunk megbirkózni egy hozzánk közelálló személynek a hiányával. Távozása után szinte azonnal valaki más betölti-e az űrt, amit hagyott a szeretett személy, vagy ellenkező végletként egyenesen életképtelenné válunk a hiány hatására? (És ha a halál mellett Mrs. Radcliffe és Turgenyev is említődik: ki olvassa őket ma? Gimnazista korom óta most először, csakis az előadás hatására vettem elő én is megint ezt a regényt. Nem feltétlenül egy korszak legnépszerűbb alkotói maradnak benne a köztudatban – még a művészi halhatatlanságra sincs garancia. Nem annyira érdemes ráfeszülni az ismertség elérésére sem...)
Az előadás kapcsán ezen is el lehet gondolkodni, nemcsak a generációk között feszülő ellentéteken.
Egy jól felépített történetben annyi megoldatlan baja lehet egy főszereplőnek, lehet elégedetlen mind a munkájával, mind a magánéletével, kevésbé szeretem, ha ezek a gondok egyszerűen egy ostoba fertőzés miatt szűnnek meg. Ez is kétségtelenül egyfajta kivezető út, de talán a könnyebb. Ha úgysincs megoldás, akkor talán mindegy is, hogy egészen eltűnik valaki, vagy csak nem kerül soha cselekvésre alkalmas helyzetbe? Ha nem szeret az, akit mi szeretünk, akkor lehet, hogy egyszerűbb meghalni?
Az előadásban nemcsak a legkiemeltebb főszereplő, az említett orvos (Bazarov) nézőpontjából szemlélhetjük a világot, és nemcsak az ő gondjai érintenek meg, de mindenki más szempontjai is érthetővé válnak, ezáltal árnyaltabb lesz a kép, amelyet kapunk.
A leglényegesebb változtatás mind a regényhez, mind az átirathoz képest, hogy Nyikolaj Kirszanov földbirtokos, aki az apák generációjának legtöbbet szereplő tagja, ebben a változatban nem 44 éves. Máté Gábor megtartotta saját korát. Azon túl, hogy ez egy nagyon hálás szerep és a színész láthatóan élvezi is a szórakozott, mondataiban rendszeresen elakadó, a valódi problémák elől csellózásba menekülő öregember figuráját, itt arról is szó van, hogy az alkotók felismerték, hogy a mai korban senki nem botránkozna meg azon, ha a történetnek megfelelően egy 44 éves özvegy férfi beleszeretne házvezetőnője 23 éves lányába. Ebben az életkorban ez nem kirívó különbség, nagyon sok férfi választ magának akár két évtizeddel is fiatalabb új partnert, és egyébként is mást jelent az öregség ma, mint 150 éve, „az ötven az új harminc”. Róla azért nem könnyű elképzelnünk, hogy ezzel a viselkedéssel elcsavarta egy ilyen fiatal nőnek a fejét, amilyen Borbély Alexandra Fenyicskája, akinek látjuk ingatag helyzetét megerősödni, és feltételezzük, hogy hamarosan ő lesz az, aki a „nagy házban” megtűrt személyből a legfőbb irányító szerepkörébe kerülhet.
Dunyasa: Pálmai Anna
Egy ilyen párra nézve sokan pillanatok alatt ítélkeznének, de ez az előadás árnyalja a képet, átérezzük a sok szenvedést és álmatlan éjszakákat mindkét fél részéről, „az idősebb gazdag ember és a fiatal szegény lány” kombináció korántsem sablonosan jelenik meg.
A megfelelési kényszer több szereplőre is jellemző, de mégis Nyikolajban a legerősebb, aki feltétlenül ragaszkodik ahhoz is, hogy a világ, de különösen bátyja Pável és fia, Arkagyij elfogadja a döntését. Az apa szégyenérzete fia előtt már-már komikussá válik, hiszen látjuk, hogy egy feltételezett, de teljesen megalapozatlan elképzelés akadályozta meg, hogy gyermeke anyját nyilvánosan felvállalja és feleségül vegye. Sokatmondó, hogy a rangon aluli nősülésnél a házasságon kívüli viszonyt elfogadhatóbbnak ítéli meg az orosz nemesi közeg – a regényből ez derül ki számunkra.
A legrugalmasabb, szinte bárkihez túlzottan is alkalmazkodni képes fiatalembert, Arkagyij Kirszanovot, a fiút Tasnádi Bence játssza úgy, mintha eleve neki írták volna a szerepet. A Káli holtak után ez már második nagy dobása idén, rajongói külön örülhetnek, hogy ilyen hosszan láthatják színpadon. Ezúttal a leginkább szerethető szereplők közé tartozik, kis szerencsével a Veszelovszki Janka által eljátszott Katyerina nem fogja nagyon keményen fogni, ha már az esküvőn is túl lesznek.
Katyerina: Veszelovszki Janka
Ebben a történetben is túl sok a bizonytalan férfi és az ennek következtében elsárkányosodó nő –a fiatal lányokat ennek a folyamatnak az első fázisában láthatjuk. Szirtes Ági, aki Bazarov anyját játssza, láthatóan csak a férjét tudja irányítani, a fiát már nem, és taktikázni kénytelen, ha bármit ki akar deríteni róla. Jordán Adél öntudatos, független nő, akiről csak megsejtjük, hogy talán az eddig felsoroltaknál is kevésbé találja a helyét, és maga sem tudja, hogy mire vágyik igazán, de még próbálkozik, hogy valami történjen vele hátralévő évtizedeiben. Bátran nem tud dönteni. (Lehet, hogy ő az, aki immunis a szerelemre, nem Bazarov.) Csoma Judit Olga hercegnőként mutat nekünk egy igazán megkeseredett, az életét már nagyon unó-utáló nőt, aki a körülötte zajló eseményeket se nagyon észleli, a saját világából nem szívesen mozdul ki akkor sem, ha kénytelen emberek között létezni.
Csoma Judit - Olga hercegnő
A történetet 14 színész játssza el nekünk, és ez egyben azt is jelenti, hogy ugyanennyi emberi sors elevenedik meg előttünk. Megérezzük, hogy mind külön küszködnek a saját nehézségeikkel, kevés jelenetben érezzük, hogy két szereplő között mély kapcsolat létezhet – ebből az előadásból is levonható az a tanulság, hogy mind együtt is egyedül vagyunk.
A rendező jó helyzetbe képes hozni a pármondatos szerepek birtokosait is. Egyáltalán nem tűnik kihagyhatónak a négy szolga, sőt minden megmozdulásuk igazán hangsúlyos. Ez igaz mind a nagyon sokat vihorászó, erős erotikus kisugárzással rendelkező Pálmai Annára (Dunyasa, aki alig említődött a regényben, az előadásban viszont a legapróbb megmoccanása is számítani fog), Pjotr szerepében szinte minden mondatával hangos nevetést kiváltó Lengyel Benjáminra, akinek ez szinte olyan hálás feladat, mintha főszerepet kapott volna.
A valóban csak néhány mondat erejéig megszólaló Szacsvay László és Újlaki Dénes helyzete azért más. Ennyi évtized után ők puszta jelenlétükkel is lényegessé válnak, és ez bármilyen darab akármilyen rendezésében is így lenne. Mindig örülök, ha feltűnnek, korábbi élmények sokasága idéződik fel általuk. Szolgaként kénytelenek igazodni, így néma véleményformálásra szorulnak, és ez nem is esik nehezükre.
A rend kedvéért csak ideírom: Szacsvay László
A megfelelési kényszer, a vélt vagy valós elvárásokhoz való görcsös igazodás sokak életét tönkreteszi ma is, és a mű kapcsán a nézők ezt is átgondolhatják a saját életükre vonatkoztatva, ha nem túl kellemetlen.
(„De ki határozza meg a dolgok helyes sorrendjét?” – ennek az adaptációban szereplő mondatnak a hatására azok, akik félnek egy előadás kapcsán a saját véleményükkel eltérni a többségétől talán erőre kaphatnak szintén…)
A szereplők többsége próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne körülötte, miközben, ha közelről figyeljük meg a dolgok állását, semmi nincs jól sem nagyban (a közéletben), sem kicsiben (a szereplők magánéletében).
A kapcsolatok elemzésével tragédiához jutunk el, de közben nevetünk, működik a „nézd komédiának” alapelv most is: a néző nem szenved menet közben, élvezi az előadást, pedig kegyetlen dolgokkal szembesül.
Kiszolgál: Újlaki Dénes
Sem az apák, sem a fiúk nem fogják Oroszországot kihúzni a mocsárból, mind életképtelenek, ez az érzésünk akkor is, ha a regényt, és akkor is, ha Friel átiratát olvassuk. Ebben lehetünk a legbiztosabbak. Turgenyev nem hitt a forradalmi megoldásban sem, és semmiféle drasztikus beavatkozás sikerességében sem. Felveszi a látleletet és közben mintha azt javasolná nekünk, hogy vágjunk ehhez a szörnyűséghez jó képet, érezzük magunkat annyira jól, amennyire tudjuk. A szereplők nagyobb része ezzel erősen próbálkozik, róluk is példát vehetünk.
Magától az előadástól azért tagadhatatlanul jobban érezzük magunkat és önmagában ez feltétlenül a siker záloga. Ránk is fér egy ilyen élmény, akár többször is.
Ps.Ez volt az egyik legjobb decemberi élményem, hasonlóan jó hangulatban csak a Gózon Gyula Színház Sirályáról jöttem ki a hónap elején. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy annak az előadásnak a rendezője, Hajdú László éppen Ascher Tamástól tanulta el, hogy miként kell alaposan darabot elemezni és emberi viszonyokat bemutatni. Ez volt a két előadás közötti másik kapcsolóelem a témán kívül.
