Két hét csúszással, de itt az ajánló "A tehetséges Mr. Ripley"-ről.
Az előadásra a történet ismerete nélkül mentem, és ebben a bejegyzésben gondoltam a hasonló „tudatlan” nézőkre, nem szpoilerezem magát a cselekményt – aki akar, könnyen utána tud nézni, de az előadás követéséhez semmiféle előismeretre nincs szükség.
Miután kiposztoltam a Mezei néző Fb-oldalára az előadás pesti bemutatójának hírét, azonnal jött rá egy általános kérdés kommentben: miért van az, hogy filmekből olyan gyakran születik színházi feldolgozás. Ennek kapcsán indítottam el a gondolatmenetet: valóban jó ötlet-e a filmfeldolgozás? Ebben a konkrét esetben használt-e vagy ártott ez az előzmény?
Szántó Balázs Juhász Éva fotóján
Manapság tényleg gyakori megoldás, hogy a színházak a nézők meggyőzése érdekében nem színdarabokat keresnek, hanem olyan történeteket, amelyek már bizonyítottak. Érthető a logika, a film ismeretében csak kíváncsi lesz valaki, milyen ugyanaz élőben. Ugyanakkor ott a hátrány is: a színház akkor sem tudja ugyanazokat a hatásokat biztosítani, mint a film – sem látványban, sőt még a színészi játékban sem képes azonos illúziót kelteni. A környezetet sem lehet olyan hitelesen bemutatni, de még a színészek arcát sem. Hatalmas kérdés, hogy a filmfeldolgozás nem rontja-e éppen az előadás piacképességét, hiszen akik éppen a film ismeretében érkeztek, könnyen lehet, hogy csalódni fognak.
Szántó Balázs - Katona Péter Dániel - Jerger Balázs
Az előadás a Művészetek Völgyével közösen készült a pesti bemutató előtt közel fél évvel, és ennek kapcsán az alkotókkal készült interjúból számomra világossá vált (már a megtekintés után!), hogy elsősorban a regényből dolgoztak, nem a filmből. A bejegyzésem csúszásának épp ez volt az oka, az interjú hatására elkezdtem a regényt is olvasni (az imént fejeztem csak be, elhúzódott), bár a filmet már az előadás másnapján meg tudtam nézni.
Nem volt hiábavaló ennyi energiát beletenni a Ripley-élményem elmélyítésébe,és érthető, hogy miért válhatott éppen ez a történet érdekessé a fiatal alkotói csapat számára.
Dickie: Jerger Balázs (fotó: Juhász Éva)
A történet bármely feldolgozása kapcsán át lehet gondolni nemcsak azt, hogy valaki megváltoztathatja-e a sorsát, átveheti-e valaki másét, illetve: ha elkövetett egy súlyos bűnt, képes lehet-e továbblépni, és utána gondtalanul élvezni az életet, vagy a bűnhődés elkerülhetetlen. (A szereplő neve a replay - újrajátszás szóval játszik, ahogy ez később eszembe jutott.) Ennél általánosabb, de annál nyomasztóbb problémák is felmerülnek, mint például a másik emberhez való őszinte kapcsolódás lehetetlensége is, a feloldhatatlan magány kilátástalansága, de gondolhatunk a "pénz nem boldogít" közhelyre is. A történet annyira nem rendkívüli, egy viszonylag ártatlan fiatalember felismeri a világ valódi arcát, és a vélt és valós előnyökért, vagy csak a felszínen maradásért bemocskolódik - akár ennyiben is összefoglalható az egész.
Antóci Dorottya
Egyértelmű, hogy a színdarabnak több köze van a regényhez, mint annak filmváltozatához, és aki a film ismeretében megy és egyes cselekmény-mozzanatokat számonkérne (Silvana-epizódot vagy az amerikai lányhoz kapcsolható fordulatot a film végén, a jazz motívumát, illetve általában a zene kiemelt szerepét), az most kap ezekre a hiányokra magyarázatot: ezek nincsenek benne az alapműben.
Az előadás a szereplő színészek miatt érdekelt, akiknek többségét már legelső egyetemista vizsgáikban is láttam, és azóta sem vesztettem őket szem elől. Nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel a motivációval, látva a víges maszkok sokaságát, az a gyanúm, hogy talán a többség nem a „tehetséges Mr. Ripley”-re, hanem a még tehetségesebb Szántó Balázsra, Dino Benjáminra, Király Dánielre és a többiekre volt kíváncsi – kire inkább, kire kevésbé, ez már persze nézőfüggő.
Hátul középen: Király Dániel (Freddie) fotó: Juhász Éva
Mivel a színlapon szerepek nélkül sorakoznak a nevek, ez alapján nem derülhet ki, hogy kinek mekkora súlya lesz az előadásban, így az is könnyen elképzelhető, hogy valaki éppen nem az abszolút főszereplő miatt ment a helyszínre, hanem mondjuk a fregolizó Bajor Lili vagy Katona Péter Dániel miatt.
Bajor Lili egyik arca
Ezen az első pesti előadáson nagyon látszott az alkotói csapat lelkesedése, akiket Csiby Gergely összefogott rendezőként. Említtessék meg a zeneszerző, Ember Márk, illetve Szládek Kata, aki az „előadás szíve”-ként szerepel a színpadon, nyilván nem véletlenül. Éreztem, hogy ezt a munkát feltehetően mind elsősorban azért vállalták, hogy együtt dolgozhassanak – az egyetemi évek után szétszóródott színészeknek jó lehet néha egy olyan projekt, amelyben függetlenül működhetnek együtt. Ezt a lendületet nagyon érezzük mi nézők, és az, hogy a nézőtér is ennyire tele van, ülnek a karzaton is – talán szintén sokat segít a játszóknak.
A színészek többsége kisebb feladatot kapott, nagyon alázatosan alájátszanak Szántó Balázsnak, aki címszereplőként egymaga viseli az előadás fő terheit - állja a sarat. Ez most nem Csehov (egy héttel korábban láttam épp a 6színben egy egészen kiváló Sirályt, jut eszembe ezt is ajánlani mellékesen), akinek darabjaiban a legkisebb szereplő szempontjából is látjuk az eseményeket. Nem, ez most a színdarabok többségéhez hasonlóan egy olyan történet, amelyben sokan irányítják a reflektorfényt egyetlen alakra.
Gazdag Tibor, a hajógyáros apa szerepében (Dohi Gabi fotója)
Jeli Viki dramaturg a rendezővel együtt készíthette el az adaptációt. Arra csak utólag lett rálátásom, hogy mi az, amit átvett, és mi az, amit módosítottak - a történet követéséhez ez a tudás nem is kell. Amire biztosan emlékszem: az előadás központi fordulata igazán meglepett, nem érzékeltem olyan fokú feszültséget, amelynek ide kellett volna vezetnie. Ennek a fő oka talán az, hogy számomra nem született meg a színpadon az a szakadék a főhősünk és a környezete társadalmi helyzete között sem, amely a másnap megnézett filmben jól érzékelhetően létezett.
Miután a könyv végig beavat minket a címszereplő gondolataiba, az előadásban pedig nyilvánvalóan csak a viselkedése alapján alkothatunk róla véleményt, így cselekedetét jelentősen nehezebb volt motiválni. Emiatt is érthető a módosítás, hogy a végzetes tett az előadásban ösztönös reakcióként történik, nem kitervelten, ahogy a regényben. E jelenet előtt közvetlenül el nem tudtam volna képzelni, hogy a színpadon látott már-már statikussá váló idillt mi fogja megbontani, hogy tud erről a holtpontról a cselekmény tovább mozdulni.
A felügyelő szerepében: Dino Benjámin
Amíg a film szinte egyformán épült a két férfire, addig a színdarab inkább egyszemélyes lett, a könyvhöz hasonlóan jelentős szerepe lesz a Jerger Balázs által játszott Dickie-nek, de nem lehet éppen olyan lényeges szereplő, mint maga Tom Ripley.
Az, hogy Antóci Dorottya, a női főszereplő már szinte az elejétől némi fenntartással fogadja Tomot, szerelme új hóbortjának tekinti, indokolható különbség – kevesebb eszköz és idő állt rendelkezésre az előadásban a kiábrándulási folyamat ennél fokozatosabb bemutatására.
Teljes színpadkép
Az igazi olasz hangulatot Márkus Sándor egyébként praktikus díszlete nem tudja megteremteni, így többet bíznak a képzeletünkre. (A film látványvilágára vagy látványos kivetítésre ne számítson senki – ahhoz jelentősen több forrásra lett volna szükség.)
Az első rész végén megtörtént a fordulat, és egészen szokatlan módon vágta el a rendező a cselekményt, mintha filmszakadás történt volna. A második felvonásban most már pörgősebben sodródott Tom Ripley, és valóban izgultam, hogy pórul jár-e vagy sem – az előadás fenntartotta az érdeklődésemet, végig sikerült lebegtetni a végkimenetelét.
Miután Szántó Balázs alakítása az egész estén keresztül annyira energikus volt, nem hagyott számunkra lehetőséget: erkölcsi fenntartásaink ellenére is mellé kellett állnunk. Bár nem éreztem kellően megalapozottnak, hogy nem tehetett másként, mint ahogy tett, még ezzel a hiányérzettel együtt is biztosra veszem, hogy még hosszan fogok rá és erre az estére emlékezni. (A legtöbb előadás sorsa azon áll vagy bukik, hogy találunk-e benne bárkit, akivel együtt tudunk menni, foglalkoztat-e a sorsa. Ha ilyen szereplő nincs, jóval nehezebb megfogni minket, ha egyáltalán lehetséges.)
Az előadás végi tapsrend Szkárossy Zsuzsa képén
Az előadást követő hosszú és lelkes ünneplés alapján valószínűsítem, hogy ennek a produkciónak – amennyiben egyeztetni és játszani lehet végre talán februártól – gyorsan ki fog alakulni az újranéző bázisa. Szép hosszú szériát kívánok!
PS. Az előadásról készült és felhasznált fotókat Juhász Éva, Dohi Gabi és Szkárossy Zsuzsa készítette, nem találtam több előadásfotót. Idővel hátha még készül, és azokat be is tudom majd ide illeszteni.
