Várakozáson felül jó élmény volt a József Attila Színház előadása a 13 éves fiam számára is – ezen a vasárnap délutánon elfelejtettük, hogy egyáltalán nem szeretjük az operettet. Hargitai Iván rendezésének első felvonása után mindkettőnk első gondolata az volt, hogy akár azonnal jöhetne még egy teljes Csárdáskirálynő is utána.
Az első felvonás persze csak előkészítés volt, a történet igazán csak a második részben bontakozott ki, és jutottunk el az állótapsig délután hatra.
Lábodi Ádám és Kulcsár Viktória
Már a szünetben – a mosdóban – kiderült, hogy több újranéző is van köztünk, akik már akkor kinyilatkoztatták, hogy még csak most jön a java…
Amikor egy előadás szünetében ismeretlenek elkezdenek lelkesen beszélgetni a darab kapcsán, a lehető legjobb jel. Ilyenkor tudhatja mindenki más is, hogy nem ő az egyetlen, akit berántottak a látottak. (Van, amikor még az együtt érkezők is kerülgetik a fő témát, és mindenről szót ejtenek, csak éppen a közösen nézett műről nem.)
Ahogy az előadás végén a nézőtéri dolgozóktól kiderítettem: az október elején bemutatott előadás minden alkalma hasonló állótapssal végződik. Tasnádi Istvánnak ez a korábban csak Nyíregyházán (2015-ben, a Csárdáskirálynő százéves évfordulójára időzítve) bemutatott zenés vígjátéka komoly fegyvertény. Aki ezt megnézi, nem fog jajgatni, hogy miért kell kortárs magyar darabokat műsorra tűzni, nem tehet mást, élvezni fogja. A szerző valóban tudja, hogy mi a színház lényege (nemcsak a szövegben emlegeti ezt).
Októberben szinte ezzel egy időben Tasnádi-premier volt a Budapest Bábszínházban is, ezúttal is csak javasolni tudom mindenkinek (különösen felsősöknek) a „Helló, Héraklész” megtekintését, az is nagyon nézőbarát lett.
"Amikor egy kritikus három percre beszabadul a színpadra" - Horváth Sebestyén Sándor (Héricz, hírlapíró)
Ennek az előadásnak még annál is szélesebb a célközönsége: szívesen ajánlom azoknak, akik szeretik az operettet, és azoknak is, akik – hozzánk hasonlóan – ha egy mód van rá, inkább valami mást néznének. Ha normális életet élnénk, ennek az előadásnak feltétlenül zsúfolt házakkal, hosszú várólistákkal kellene mennie.
Az, hogy mikor igazán jó egy előadás egy néző számára, annyira nem is bonyolult dolog: ha jobb állapotban jövünk ki róla, mint ahogy bementünk, akkor érdemes volt megnézni. Ha előadás közben nem jut eszünkbe, ami egyébként nyomaszt, és ha még ráadásul az élet néhány dolgát is kicsit más nézőpontból sikerül átgondolni a hatására, akkor aztán minden kerek.
Imrei százados: Schlanger András
Jelen esetben a történet kapcsán felmerülhetett nem egy gondolat a „bármikor tönkremehet minden”-től a „mennyire kiszolgáltatott a művész”-en keresztül az „asszony meggyötör”-ig, attól függően, hogy kinek mire van éppen kihegyezve az antennája, de érezhetően igényes szórakoztatásra készült, ahogy maga a Csárdáskirálynő is, amelyből kiindult.
A néző háttere most is sokat számít, mennyire van képben az operettel kapcsolatban, vannak-e (netán mohácsis) előélményei, további mennyi tudása van az I. világháborúról, amelynek időszakában az operett született, de előzetes ismeretek nélkül is élvezhetővé vált a produkció.
A fiam számára az előadás azért is pluszt jelentett, mert számára (hetedikesként) szinte minden információ új volt, és az előadás után volt mit megbeszélnünk. Kálmán Imre zenéjét is kevésbé ismerte, bár egy Csárdáskirálynőt még így is látott, voltak emlékképei.
A "Szibériai csárdás" másodlagosan operett-beavatóként is működhet, ahogy az Amadeus kedvet csinál Mozart zenéjének hallgatásához, bár sokan azt gondolhatnák, hogy remekműveknek nem kell semmilyen további reklám. (Manapság – ahogy a félház mutatta – még a legszórakoztatóbb, nagyon igényesen megcsinált előadásoknak is kell.)
a kiinduló színpadkép
Ahhoz, hogy ennyire lelkesítően hasson ránk, az érdekes történetből jól megírt darabon túl nagyon kellettek a termékeny rendezői ötletek, és az azt megtámogató látvány. Horesnyi Balázs egyszerű, de igazán jól használható díszletet tervez, amely igazi színházként indul, majd ugyanabban a térben jelennek meg a bevonuló katonák (akik egy része ráadásul korábban színházi emberként működött, tehát ez az igazi közege), majd változik át a „profi” színház összetákolt tábori színházzá, ahol már nem szórakozás lesz a Csárdáskirálynő bemutatója, hanem élet-halál kérdés. (Ha a parancsoknak megfelel az előadás, akkor a katonák az első hadifogolycserével mehetnek haza.) A színháztól mindig várjuk a csodát, de most ennek a helyzetnek valóban nagyobb a tétje.
(Mellékszálon eszembe jutott, hogy száz éve még ebben a hadifogolytáborban fel sem merül, hogy a táborparancsnok esetleg nem tartja be a szavát. Ma ugyan bízni tudnánk-e egy hasonló ígéretben?)
Nagyon jó, hogy a rendező gyorsan képes a jelenetek között váltani, pörög a cselekmény, növekszik a feszültség. (Szokolai Brigitta dramaturgi közreműködése ne maradjon említetlen, bár dramaturgot csak akkor szoktak emlegetni, amikor valami nem jól működik.) Az előadásba belesimulnak a Csárdáskirálynő legismertebb dallamai és néhány párbeszédtöredéke, mi pedig végig nagyon intenzíven drukkolunk, hogy a szereplőink túléljék a szibériai fogolytábor megpróbáltatásait, ne fagyjanak szét, ne haljanak éhen és sikerüljön három hét alatt bemutatni a táborparancsnok igényeinek megfelelően a nagyoperettet.
Nagyon jól működnek az egyszerű megoldások, amelyek cserébe nem igényelnek bonyolult átállásokat: két egymás mellé helyezett szék, amelyet külön világítanak meg (némi hanghatással) sikeresen válik taxivá. A néző fantáziája jól terhelhető, és ezt Hargitai Iván is tudja, bár a határokat jellemzően csak a forráshiányos függetlenek merik igazán feszegetni.)
Egy prózai színháznak ez a tábori színházi alaphelyzet természetszerűleg jelentősen hálásabb, mintha egy igazi operettet tűznének műsorra, ahogy azt a legtöbb vidéki színház rendszeresen megteszi, ahol ugyanazok a művészek játszanak Csehovot is és lépnek fel a jó énektudást igénylő produkciókban is.
Jelenleg ez az utóbbi szempont kevésbé lényeges, nincs szükség nagy tánckarra sem (három pár azért van – koreográfus: Góbi Rita), és különleges jelmezekre, sok öltözésre sem. Kárpáti Enikő ruhái úgy is sikeresen megteremtik a hangulatot, hogy nagyon kevés bútort és kelléket használ az előadás – azok viszont nagyon jól vannak megválasztva. (Az előadáson belüli előadás kellékeire ez különösen igaz, öröm nézegetni pl. a koccintásokat a különféle üvegekkel, bádogbögrékkel.)
A darab operett-paródiába hajlik a próbajelenetekben, ahol a színészek rájátszanak esetleges képesség-hiányaikra is, mert könnyen lehet, hogy egyikük-másikuk csak a mi kedvünkért hiteti el velünk (a meghallgatásnál), hogy nem tud énekelni.
A színházi poénok rendre bejönnek, Tasnádi István jól ismeri a színészeket, bátran épít kontrasztokra. Ugyanattól a szereplőtől az egymást követő két követelés igazán sokatmondó: „Több szabadságot a művészetnek!... Adjatok egy cigit!”
középen: Mohácsi főhadnagy, azaz Zöld Csaba
Azok a szereplők, akik ráadásul nőt játszanak férfiként, még hálásabb helyzetben van, ők a fellépésüket jutalomjátéknak is tekinthetik. A komikus hatás mégsem az egyetlen, amit kiváltanak: Zöld Csabáról most visszavonhatatlanul kiderült, hogy mennyire szép és kellően nagy volumenű basszbariton hangja van, amely persze egyáltalán nem illik a ráosztott Cecíliához, de ezzel a csavarással még ebből a jó hangból is poén lesz.
Kollár László: Chajnóczki Balázs és Minyó Attila: Fila Balázs
A fiatal primadonna, Szilvia pedig Minyó Attilának, a Vígszínház egykori kellékesének jut, akit Fila Balázs játszik. Jelenléte bármely előadás színlapján számomra több, mint megnyugtató, mióta láttam „A király beszéde” és aztán még az „Amadeus” egyik főszereplőjeként is. (Nem mellékesen azt a két előadást is nagyon szerettem, és melegen ajánlom.)
Hozzájuk képest az igazi primadonnának, Kulcsár Viktóriának kevésbé hálás a helyzete, ráadásul meg kell győznie minket, hogy képes a jellemfejlődésre, miután könnyelmű, tábornokokkal flörtölő nőszemélyként ismertük meg.
Kaltenberg tábornok: Quintus Konrád
Quintus Konrád tábornokát kellően lehet utálni, bár így is könnyen megérthetővé vált a motivációja. (A darabban ennyire negatív szereplő kevés van, elvitte a balhét szinte egyedül.)
Az előadásban összesen 23 színész lép fel, és szinte mindenkinek jut legalább egy-két emlékezetes villanás, vagy annál is több. Schlanger András szintén a fogoly tisztek között van (előző délután idősödő Szindbádként láttam még főszerepelni a 6színben). Kónya Merlin Renátát pedig megsajnáltuk méltósággal viselt boldogtalan szerelméért. (Mindenkit nem sorolok fel, inkább a bejegyzés végén közlöm a színlapot, hogy ne váljon olvashatatlanul hosszúvá ez az AJÁNLÓ.)
Dina: Kónya Merlin Renáta
Az előadás sikerében benne van minden fent említett körülmény és az is, hogy IGAZI CSAPATJÁTÉKOT látunk élő zenével. A társulat „nem picsog, hanem csinálja” - a félház sem töri meg a játszók hatalmas lendületét. A háttérben dolgozók szíve-lelke is benne van ebben a munkában, nem pusztán Kálmán Imre zenéje ragad el minket, DE mindehhez nagyon kell, hogy legyen egy olyan szereplő, akihez különösen kötődni tudunk.
Az előadás legerősebb tartóoszlopa: Müller Áron szerepében Lábodi Ádám karmester. – Igen, spontán elírtam, de nem javítom vissza, mert ebben minden benne is van. Lábodi Ádám igazi karmester (akár egy Cser Ádám2 is lehetne, el tudna vezényelni akár egy teljes nagyzenekart is), szenvedélyesen benne él a zenében. Egyszerre láthatunk benne igényes művészt, aki az adott körülmények között hétköznapi emberből szupermenné kénytelen válni, de végig érzi a korlátait és a feladata lehetetlenségét.
A színész kiválasztása telitalálat, éppen tíz éve játszott Mohácsi János Csárdáskirálynőjében is Székesfehérvárott, sőt a rendező egy korábbi zenés vizsgájában (Csárdásmiska) is, így korábbi tapasztalatait is be tudta ebbe a nagyon jó JÁTÉKba építeni. Abban, hogy ilyen meggyőző, nyilván benne van Kéménczy Antal hatása és segítsége is, aki az előadás zenei vezetője.
Egy ennyire jó élmény után nyilván ránéztem a színház oldalára, hogy a továbbiakban mi várható a József Attila Színházban: többek között Spiró Györgytől az „Imposztor” január végén, márciusban pedig Egressy Zoltán Portugálja. Ezek után csak muszáj reménykedni, és a „Szibériai csárdás” végén szőlőt és lágy kenyeret álmodni a hadifoglyoknak.
Ezen a vasárnap estén bár az előadástól megmámorosodva nem ugrottunk be a nagybőgőbe, de legalább egy centivel a föld fölött lebegve távoztunk a színházból, a fiam házit írni, én pedig Falusi Mariann estjére.
Akár kell a maszk, akár nem, amíg nyitva vannak a színházak, mi nem fogunk leszokni az előadásokról – egy ilyen délután után ezt másként nem is gondolhatja egy mezei néző.
PS.1. Az összes szereplő a színház oldaláról:
Müller Áron, karmester Lábodi Ádám
Mizzi Günther, primadonnaKulcsár Viktória
Kaltenberg tábornok Quintus Konrád
Kálmán Imre, zeneszerző Újvári Zoltán
Sára nővér Auksz Éva
Mocsai főhadnagy Zöld Csaba
Bóni a színházban/ Vass Jenő Fekete Gábor
Markovits főhadnagy Tóth Tibor
Petheő ZsigaLukács Dániel
Minyó Attila Fila Balázs
Kollár László Chajnóczki Balázs
Pincér/ Trenkó Galkó Balázs
Migray Péter Ottlik Ádám
Imrei századosSchlanger András
Héricz, újságíróHorváth Sebestyén Sándor
Holotkov tábornokGazdag Tibor
HolotkovaSzabó Gabi
Dina HolotkovaKónya Merlin Renáta
Serevszkij adjutánsBlazsovszky Ákos
Orosz tiszt/ Orosz őr Katona Zsolt
Szemjonov hetmanBotár Endre
Kaltenberg adjutánsaHorváth Ádám
ÖltöztetőnőJónás Andrea
Táncosok: Csonka Ildikó, Jakab Zsanett, Lámfalusy Szafíra Zoé, Tonhaizer Tünde, Veres Dóra, Horváth Ádám, Czakó Gábor, Köpösdi Ádám,Mocsár Patrik
Zenészek: Bartek-Rozsnyói Judit / Szentimrei Noémi, Bartek Zsolt / Tóth Csaba, Ferenczi János / Peresztegi Attila, Nagy Zsolt / Papp Dániel
Ps.2. A fotók az előadás oldaláról származnak.
