Már megint új elrendezést láthatunk a Kamrában, ezúttal Giliga Ilka tervezőtől, amely nagyon sokat elárul már első látásra az előadás alaphangulatáról. A nyolcvan perces főpróba után az a benyomásom, hogy a látvány teljes mértékben szolgálja Tárnoki Márk rendezői koncepcióját. Mary Shelley kétszáz éve megírt művéből a rengetegszer feldolgozott Frankensteinből felejthetetlen előadás született, nagy színészi alakításokkal. Az átíró, Hajós Zsuzsa is említődjön – a szövegen is, nemcsak a jelmezeken is érződik a XIX. századi miliő. Hosszan fogjuk emlegetni ezt az estét, ugyanakkor azt is azonnal hozzáteszem: vigyázat, az előadás nem nézőbarát, nem kellemes, és sokkal jobb érzés rá utólag visszagondolni és morfondírozni az egyes részletein, mint amilyen volt nézni. A 18-as karikát is rá lehetne tenni, de ezúttal nem a nyelvezete miatt. A szokásosnál erősebben meg fogja osztani a közönséget.
A bejegyzést épp azért írom, mert ennek segítségével talán mindenki eldöntheti, hogy célközönsége lehet-e ennek a különleges estének, vagy jobb, ha kihagyja. Most nem tudok - sajnos - teljes szívemből lelkesülni, ugyanakkor ennek az igazán bátor előadásnak az elhallgatása részemről méltatlanul megúszós gesztus lenne. Igyekszem nem szpoilerezni jobban, mint amennyire az előadásról elérhető képek teszik. Szokodi Bea albumából válogattam, most sem volt könnyű.
A teremtmény - Rába Roland
Előre bocsájtom, hogy ugyan láttam Mundruczóék Frankenstein-tervét, és futólag még foglalkoztam is az 1800-as évek elejének angol irodalmával, Byron körével egy amerikai „Arcadia” előadás előkészületeit megsegítve még 1997/98 táján, de maga a gótikus horror regény, illetve a Frankenstein sztori önmagában nem hoz lázba. Másként fog mindehhez viszonyulni az, akit viszont igen - ezt is vegye mindenki figyelembe, amikor dönt az előadás megnézése kapcsán.
Bányai Kelemen Barna - a romantikus hős pózában
Részemről az érdeklődés most is a társulatának szólt, de örültem Fekete Ádám dramaturg jelenlétének is a színlapon. A színház saját ajánlója is felvet néhány alapkérdést, amelyek enélkül is eszünkbe jutnának menet közben. Felmerül bennünk általában is a teremtő és a teremtmény viszonya, a kölcsönös elégedetlenség, amely akármilyen szülő-gyerek kapcsolatra is jellemző szokott lenni - el lehet még ilyen irányba is rugaszkodni a szorosan vett témától.
A nézőtérnek nem az volt a legszokatlanabb jellemzője, hogy három szektorát külön lehet megközelíteni, hanem az, hogy a színpad majdnem szemmagasságban van, azaz mind azt érezhetjük, hogy gödörből nézzük a szereplőket. (Mintha fókák lennének a színészek egymáshoz sodródott jégtáblákon, ez a kép is eszembe jutott.) Ráadásul a látványban a fehér szín dominál, és a világításnak köszönhetően már leüléskor átjött a kezdő jelenet hangulatának hidegsége, az Északi-tengeren a jégtáblák közé hat hete befagyott hajó legénységével így könnyű volt együttéreznünk. Alig telik el pár perc az előadásból, és már kint is vagyunk a komfortzónánkból, de az is lehet, hogy lesz, aki már kezdettől rosszul érzi magát. Miután műfüstöt is befújnak az elején, kedves ismerősöm mellettem asztmája miatt azonnal elkezdett köhögni és ezt nem nagyon tudta abbahagyni az előadás végéig.
Matrózként Bezerédi Zoltán, Tóth Zsófia és Szécsi Bence
Már a legelső percekben eszembe jutott, hogy ez a produkció a Katona legprovokatívabb előadásai közé fog tartozni, olyan mértékben feszegeti a nézők teherbíró képességét. Pedig ekkor még előttünk volt az előadás legsokkolóbb jelenete. Eleinte csak a hajó matrózait láttuk – Bezerédi Zoltánt, Szécsi Bencét és Tóth Zsófiát -, továbbá a kapitányt. Nem hétköznapi élmény volt Elek Ferenc helyzetelemzését nagyjából másfél méterről hallani, akinek elhittem, hogy élete egyik válsághelyzetét próbálja megoldani, amikor a jégbe fagyott hajó legénységének megnyugtatásán kívül még egy zavarodott lelkű menekülő ember sorsáról is gondoskodnia kell. Csak azt sajnáltam, hogy ennyire keveset van színen, csak az elején és végén. (Miután láttam önálló showját a 6színben, teljesen biztos vagyok, hogy nem lehet hálás a lehetőségért, hogy az öltözőben pihenheti ki a többi, hosszú és pörgős előadásait, amíg a többiek többször is átöltöznek.) Azt hiszem, hogy a Teremtmények rövidsége ellenére jelentősen hosszabbnak érződik mind a játszóknak, mind a nézőknek, mint az Isten, haza, család vagy a Káli holtak. Ennek a közegébe jelentősen nehezebb igazán belemerülni.
A kapitány: Elek Ferenc
A nézőtér egyes helyei más-más jelenetekhez vannak közel, szerencse kérdése, hogy ki mit tud igazán alaposan megfigyelni.
Frankenstein szerepében Bányai Kelemen Barna is megérkezik még ebben az első jelenetben, és nemsokára már a múltjában vájkálunk, amelyben találkozunk szerelmével, Pálos Hannával, illetve a korábbi matrózokkal, akik közben szerepet váltottak… Miután ismert a színdarab alapanyaga, aki vágyik arra, hogy többet kiderítsen, pillanatok alatt megtudhatja a cselekmény néhány főbb mozzanatát, vagy akár a könyv elolvasásába is belefoghat, amíg eljut az előadásra, de enélkül is követhetőek a főbb folyamatok, ha itt-ott lehetnek kétségeink a fregolizásnak köszönhetően – hárman kapnak három-három karaktert, amelyek minden esetben egymással is kapcsolatban állnak.
Pálos Hanna
Akikről eddig beszéltem pusztán a keretet adják ahhoz, hogy Rába Roland Frankenstein teremtményeként létrejöhessen, megnézhessük a születését, felcsereperedését, tanúi lehessünk néhány tragikus tettének. Az, amit látunk egyrészt túlságosan naturalista és lesznek, akik nem feltétlenül fogják végignézni mindazt, amit mutat (láttam lehajtott fejjel nézőket is a főpróbán), másfelől nehéz elképzelni ennél bátrabb színészetet, amikor valaki valóban mindent odaad nekünk, és újszülött csecsemőt játszik.
Születése éppúgy feszültséggel teli, van tétje, ahogy egy igazi szülésnek is, a csecsemő nem esztétikus látvány (és nem is lesz világoskék babaruhába öltöztetve, amelyet kiscicák vagy kisnyuszik díszítenek). Az életben maradásért folytatott küzdésre kerül a hangsúly.
Nem vagyok benne biztos, hogy a többi színésznek ez lesz a kedvence, ráadásul könnyen lehet, hogy a nézők megosztó fogadtatása sem fogja őket túlságosan felturbózni. Hatalmas hazugság lenne azt állítani, hogy biztosan kellemes színházi estét szerez magának, aki beül a Teremtményekre és ennek kapcsán elgondolkodik akár a tudomány határairól, akár az isten és az ember (teremtő és teremtmény) kapcsolatáról, vagy csak azon, hogy melyik színésznek melyik szerepe volt a leginkább testhezálló, és milyen Bányai Kelemen Barna a megszokottnál jelentősen rövidebb hajjal….
De, és ez a „de” nagyon komoly de: nem tudom elképzelni, hogy Rába Roland teremtményének megszületését és kialakulását, ezt a szenvedélyes színészi játékot valaha elfelejtsem.
Ugyan a ruhatárnál még arra gondoltam, hogy lehetetlen ajánlót írni erről, de mire a Kamra lépcsőjének tetejére felértem, már tudtam, hogy lehetetlen említés nélkül hagyni.
A Katona már megint csinált egy bátor és elgondolkodtató előadást, amely ugyan (már megint) nem a tökéletes boldogság világát mutatja, hanem éppen ellenkezőleg, de nem árt nekünk, ha néha a képünkbe nyomják, hogy nagyon sokban múlik ez rajtunk is, mi magunk tesszük olyanná az életünket, amilyen, akár felesleges nagy projektekkel, amilyen ennek a teremtménynek a létrehozása, vagy éppen ellenkezőleg, túlzott gyávasággal.
Ezek után mindenki eldöntheti, hogy van-e kedve hozzá - az "egyszer élünk", és a "most kell azt csinálni, amire vágyunk, mert ki tudja mennyi időnk van még" gondolatainkra érdemes hallgatni.
PS. Aki igényes, de nézőbarát színházat akar, amelyik szól is valamiről, annak – többek között – azt javaslom, menjen el Tasnádi István Szibériai csárdására, amelyik hiába tud mindent, amit egy közönségsikernek tudnia kell, a járvány miatt még sincs tele. Ezt látva talán egyértelmű, hogy teljesen felesleges a nézők kegyeit keresni, a legjobb, ha minden színház bátran megy a saját útján.
