Alfred Uhry darabja elsősorban filmként ismert, amely nyolc jelentős szakmai díjat, köztük négy Oscart is nyert. Mintha láttam volna, bár az is lehet, hogy ezt csak elképzeltem, mert sokszor szóba került. Nem meglepő, hogy a Veres1Színház is műsorára tűzte, hiszen önmagában már az is óriási előny, hogy könnyebben egyeztethető, mivel csak három színész kell hozzá.
Egri Márta és Kálid Artúr
Ezen az estén a Belvárosi Színházban, szinte teltház előtt kerülhetett színre.
A fiam szerencsére most is jönni tudott velem erre a mindössze száz perces előadásra hiába volt hétköznap és másnap iskola. Igazán szerette ezt a megszokottnál kevésbé pörgős előadást, amely nagyon erősen szólt a másság és a kisebbségek elfogadásáról. Ő maga is felismerte a darab erősen célzatos mondandóját hozzátéve, hogy ez az lehet az elsődleges oka az Oscar-díjak és jelölések sokaságának is.
A fiú szerepében: Pál Tamás
Egy másik színházi ismerősöm ezt az előadást kifejezetten az idősebb generációnak ajánlaná, mivel számára ez elsősorban az öregedés folyamatának érzékeltetéséről szólt, illetve arról, hogy milyen sokszor öregszenek rosszul az emberek, válnak nehéz természetűvé.
Itt van tehát azonnal két vélemény, és bár én magam nem hiszek abban, hogy valakinek a nehezen vagy könnyebben elviselhető természete életkor függvénye lenne (bár az elképzelhető, hogy bizonyos beindult folyamatok elhatalmasodnak), az életkorhoz kötött színházi ízlésben pedig pláne nem, ezek a benyomások is azt húzzák alá, amit szeretek gyakran emlegetni: egy előadás megítélése nézőfüggő, egy akármilyen néző véleménye még nem határoz meg egy előadást, különösen nem azt, hogy fognak rá tömegek reagálni. (Ami igazán dönteni fog a produkció későbbi sorsáról: hányan mentek haza kedden este kampányolós hangulatban a Belvárosi Színházból, rá fognak-e beszélni másokat a megtekintésre. Most a covid idején lesz-e elég fizető néző egy ilyen nagy nézőtér megtöltésére.)
Dicső Dániel rendezése Vereckei Rita doboz-díszlete köré épül, amely jól átvilágítható tolóajtókból áll egy forgó tetejére szerelve, és módot ad arra, hogy a szereplők benne sokféle helyzetben feltűnjenek.
Mivel a darab több évtizedet átfogó történései hol egy szobában, hol az autóban zajlanak, és szinte csak párbeszédekről van szó, ezt a statikusságot próbálja meg ellensúlyozni a rendező ezzel a díszlettel, amelynek forgatása és a közben megszólaló zene (Nyitrai László válogatása) az idő múlását is kifejezi. Utóbbi a ruhák változásában kevéssé érvényesül, Huszár Piroska és Zorgel Enikő jelmeztervezők ugyan brillírozhattak volna azzal is, hogyan öltöztetik át minél gyorsabban a több mint húsz év alatt lepergő jelenetekben legalább a gazdagnak mondott női főszereplőt, de ehelyett inkább csak egy, az egyéniségére jellemző öltözetet adtak rá, míg a sofőrjére egy egyenruhát és egy hétköznapi öltönyt.
Ezzel a minimalista felfogással, amely egyébként a díszlet bútorzatát is jellemezte, egyet lehet érteni, bár nyilván az eszembe jutott, hogy ugyan milyen teret kapunk tőlük, ha ez a bemutató egy nagyon erősen támogatott kőszínházban történhet meg, ahol eleve fel se merül a produkció utaztatása.
Ez a hatvanas években minden bizonnyal modernnek tűnő tér nekem hidegnek tűnt, és annyira nem szerettem, hogy száz percen keresztül ebben kell néznem a szereplőket, János szerint viszont nagyon kreatív megoldás és menő volt, azzal együtt is, hogy egy ember forgatta. (Két néző – azonnal kétféle vélemény, az egyikkel majd feltehetően mindenki egyet tud érteni, feltehetően „mindegy milyen a díszlet” reakciót pont ez nem fog kiváltani.)
A megoldás, ha nekem nem is volt igazán rokonszenves, érthető volt. Ami viszont nem: a szereplők mikroportozásának a szükségessége nem jött át, mivel a 13. sorban – néha, nem mindig – így is rendkívül halk volt a párbeszéd egyes jelenetekben. Nem igazán értettem, hogy most hangosítási probléma volt ez, vagy szándékosan akartak minket a halk beszéddel még nagyobb koncentrációra késztetni.
Az előadás említett külsőségein, a jelenetek viszonylag lassú váltásán könnyen túl lehetett emelkedni, mert Dicső Dániel más rendezéseihez hasonlóan most is alapvetően a színészekre támaszkodik. Nekik kell az üres térben, az egyetlen ruhában pusztán testtartásuk, gesztusaik megváltoztatásával fokozatosan bemutatni azt, hogyan öregednek másfél óra alatt közel 25 évet, és ez nagy kihívás, jó lehetőség, hogy megmutassák, mit tudnak.
Ennek a 25 évnek a folyamat jellegét – észleletem szerint – Kálid Artúrnak sofőrként sikerült érzékletesebben ábrázolni, nála jobban kidolgozottnak éreztem jelenetről jelenetre a fokozatokat, míg a címszereplőt játszó Egri Márta egy csapásra öregedett meg, nála nem észleltem átmenetet a végső állapot és a korábbiak között. A fiát játszó Pál Tamás életében ugyanez az időszak szinte nyom nélkül repült el, az előadásban csak időnként feltűnő üzletember nem ért rá megvénülni, pedig a vége felé már ő is közel kellett, hogy legyen a nyugdíjkorhatárhoz.
Ez persze nem az előadás legbelső rétege. Ami igazán fontos, a két főszereplő között kiépülő kapcsolat, amely annak ellenére létrejöhet – ha nem is könnyen és konfliktusok nélkül -, hogy a két ember között ennél több különbség már nem is igen lehetne. A szakadék hatalmas származásuk, neveltetésük, műveltségük, világnézetük között is, arról nem is beszélve, hogy egyikük férfi, a másik nő.
A szerző ezzel a történettel nem állít kevesebbet, mint azt, hogy két ennyire különböző ember között is létrejöhet igazi barátság, fontossá válhatnak egymás számára, még akkor is, ha mindez az első percben lehetetlennek tűnik.
Ez az üzenet a mai távolságtartásos világban feltétlenül jóleső, emiatt nem baj, ha esetleg nem pörög ezerrel a jelenetsor – sőt, szinte jó, hogy minél hosszabban nézhetjük ezt a kibontakozó szeretetkapcsolatot, azt, ahogy ez a két könnyen megszerethető színész egymáshoz viszonyul.
Őket látva reménykedhetünk, hogy majd megint jöhet egy olyan időszak, amikor nem a „maradj mindenkitől távol!” lesz a jelszó, amikor nem lesz az ehhez a keddihez hasonló teltház ritkaság, és amikor majd különösebb mellékgondolatok és megfontolások nélkül kereshetjük fel egymást, és az egy-egy hosszabb beszélgetés nem számít majd pirosbetűs ünnepnek. Ahhoz, hogy ide visszajussunk, nekünk is meg kell tenni mindent, ami csak tőlünk telik – a színház már megtette ezzel a darabválasztással.
Most még itt nem tartunk, a negyedik hullám idején ennek a kivételes teltházas estének is kellett örülni, amikor ráadásul a mellettünk telefonozó, cukrospapírt csörgető nézőknek köszönhetően mégis azt hihettük, hogy a maszkozás ellenére csak kezd minden olyan lenni, mint a boldog, covid előtti időszakban.
PS. Aki a két színészre más darabokban is kíváncsi, azoknak Kálid Artúrt a Csirkefejben és a Sirályban (a Gózon Gyula Színház előadásai, mostanában a 6Színben is) ajánlhatom, amelyeket már meg is néztem, Egri Mártát pedig a „Hárman a padon”-ban, amelyik az Orlai Produkció friss bemutatója. Erről majd a későbbiekben számolok be.
PS. A fotók a jegy.hu oldalról származnak.
