VIII. A Kékszakállú lépései
A történet kulcspontjain egészen eltérő lehetőségei vannak a Kékszakállúnak, amelyek partner- és helyzetfüggők, ráadásul még sok árnyalatuk is van. Talán ez az oka, hogy anélkül is el lehet a darabot sokszor játszani, hogy az énekesek megunnák, vagy rutinszerűvé válna. Nincs egyetlen jó értelmezés, amely minden továbbit kizárna. (Kováts Kolos, ha jól emlékszem, 225 alkalommal volt Kékszakállú, Komlósi Ildikó pedig ezen a turnén fog eljutni a 185. Juditjáig.)
VII. Mennyire különleges a Kékszakállú?
Erre a kérdésre nem lehet általános választ adni a mű alapján, ha az ember már többféle előadást látott.
Énekesfüggő, és rendezésfüggő is, az általam a szerepben legtöbbet látott Cser Krisztián eddig megnézett 18 előadása alapján is elmondható, hogy a körülményekhez igazodva egy vérbeli énekes bámulatosan tudja változtatni az alakját, valóban széles a skála, szinte bármilyennek el tudja fogadtatni magát. Számomra - és ez a korábbi bejegyzésekből is kitűnhetett - ő az, aki leginkább alakította a szereppel kapcsolatos gondolataimat, DE ettől függetlenül, vagy éppen ezért mindenki mást is megnéztem, aki Pesten énekelte a darabot. 52 előadás alapján gondolok valamit a darabról, nem pedig szakértőként a világ összes létező produkciója alapján.
De milyen is lehet a Herceg?
VI.A Kékszakállú herceg útja
A Bartókék által megírt Kékszakállú két szereplője annyiban hasonlít, hogy mintha mindketten a "Hogyan legyünk boldogtalanok?" kézikönyv alapján akarnák az életüket leélni, bár láthatóan más-más fejezeteket tartottak ebből fontosnak, de így is nagyon alkalmasak ehhez a szépen felépített vesztes-vesztes játszmához, kiegészítik egymást. Már többször fejtegettem, hogy a kapcsolódás lehetetlensége az eltérő világlátásból és eltérő kommunikációs technikából fakad.
Érdemes a történetet mindkét szereplő szemszögéből külön is megnézni. Nézzük először a címszereplőt, akinek a megismerésére Judit törekszik. (Még a következő 3 alkalommal is maradunk a Kékszakállú szemszögénél, csak aztán jön majd Judit, erre számítsatok.)
Kellenek nekünk az ünnepek, amikor ki tudunk emelkedni a hétköznapokból, és kicsit félre tudjuk tenni a saját életünk nyomasztó és megoldhatatlannak látszó bajait. Erre a célra nagyon alkalmasak a Fesztiválzenekar koncertjei, amelyek közül a most következő Bartók-sorozatot néztem ki magamnak. Mielőtt az első két hangversenyről szó lenne, megemlítem, hogy a jövő évi bérleteket április 9-én reggel 9-től lehet megvásárolni, érdemes a zenekar honlapján tájékozódni a lehetőségekről.
A szombati élő közvetítésből egy kimerevített pillanat
De most legyen szó a két friss koncertről:
A Kékszakállúval kapcsolatos összegzésből az első, illetve a második rész után jöjjön a következő, a teljes sorozat legrövidebb fejezete. (Akinek kevés, estére kész leszek a két friss müpás előadásról készült beszámolóval, visszanézhet.)
A 4-6. rész majd kizárólag a Kékszakállú karakter jellegzetességeivel foglalkozik, aztán szintén több részben következik Judit - erre számítson az, akinek "komolyak a szándékai", azaz tervezi, hogy még velem tart ezek után is. :-)
A Kékszakállúról szóló sorozat első része után jöjjön a folytatás. (Tegnap megnéztem egy újabb előadást, és holnap megint meg fogok. Azt követően jönni fog azokról is a bejegyzés, ha valakit csak a konkrét előadások érdekelnek, nem maga a darab viszonyrendszere általában.)
IV. Miről szól a Kékszakállú? – Milyen fix pontjai vannak, amelyek bármely feldolgozásban megjelennek?
Alapállításnak tekinthető: a férfi-nő viszony reménytelensége, tartós összekapcsolódásuk feltétlenül kudarcra van ítélve.
A Budapesti Fesztiválzenekar 2019. március 21 és április 6 között hét alkalommal fogja eljátszani Bartók operáját. Háromszor a Müpában és emellett még Hamburgban, Luxembourgban, Párizsban és New Yorkban is. Ez késztet arra, hogy ne csak külön posztokban emlékezzek meg az általam megnézni tervezett hat előadásról és fogadtatásukról, de ezen túl összegzem – 7+ részben - a darabbal kapcsolatos gondolataimat, amelyeket az elmúlt években megnézett előadások és a mű gyakori meghallgatása, illetve a diákoknak megtartott Kékszakállú beavatók inspiráltak. Igyekszem elfogadható hosszúságú darabokat kitenni. Ez az első:
Az Ódry Színpadon márciusban újra bemutató dömping kezdődött, és mivel már így is óriási lemaradást szedtem össze, kicsit elkeseredetten látom, hogy a hónap végére már csak azt mondhatom el, hogy a közel HARMINCFÉLE előadásnak mindössze csak a harmadáról található ajánló a blogomon, szinte be kellene költöznöm a Vas utcába ahhoz, hogy ezen az arányon jelentősen javítani tudjak.
Nézzétek meg a műsort részletesen, csak ezt tudom javasolni, ráadásul a maesteszinhaz.hu-n is szokott lenni nem egyszer akciós jegy.
Weöres Sándor Octopusát viszont azonnal a bemutatón meg tudtam nézni, így erről most rövid ajánló következhet, viszont jelentős csúszással, valami miatt mindig elhalasztottam a bejegyzés lezárását, és ennek most is az az ára, hogy a részletezés elmarad. De úgyis ajánló ez, nem kritika, az előadás pedig fontos, voltak is a helyszínen kritikusok elegen, így remélhetőleg foglalkoznak is vele.
Láttam már Figarót Prágában és Gentben, sőt néhány hónapja Szatmárnémetiben is megnézhettem a Figaro 2.0-át, 27. alkalommal is ugyanazt a magyar előadást. Most ezekhez képest annyi az újdonság, hogy egy február folyamán háromszor látott magyar Figaro, a Co-Opera előadása miatt még 1700 km-t is vezettem, és ez persze még nem is volt a teljes táv, a férjemnek is jutott 500 km, Verbánia nincs valami közel.
Ezért az idő-energia-pénz befektetésért viszont a Figaro kapcsán Olaszország számomra egyik legotthonosabb vidékén lehettem nettó másfél napig, az Orta-tónál. Mindenkinek ajánlom Gianni Rodari szülőhelyét, amelyik eredetileg idevonzott. (Mennyire jó operát lehetne írni a „Kétszer volt hol nem volt”-ból! – mondom néha, de hol van ilyesmire forrás és pláne zeneszerző?)
Három éve két milánói Kékszakállú közti pihenőnapon is ide ugrottam el, ráadásul februárban, egésznapos esőben. Még akkor is megérte, nemhogy most, amikor koranyári hangulat is járult az élményhez.
De nem ömlengek itt Olaszországról, és arról, hogy milyen ilyen rövid időre visszamerülni az ismerős közegbe, és milyen érzés az, amikor már azt hiszik az emberről, hogy vendégmunkás, mert az idegenség íze ugyan még érződik a beszédén, de már van az olyan folyamatos, hogy senki se gondolná, hogy nem itt él.
A színház a benyúló félszigeten van, ennyi látszik belőle a Mottaronéról - erősebb fehér pötty
Jó volt és megérte ez a kaland, örülök, hogy mentem. DE legyen most már szó az előadásról.
Előre mondom, hogy akinek ez a nyomhagyó bejegyzés kevés, annak ajánlom két korábbi opuszomat, az elsőt (két előadásról, 17 szereplőről), illetve a másodikat (további 5 szereplőről), vagy akár azt, amelyiket a Figaro illetve a Gioconda megnézéséhez szükséges nézői beállítódásról írtam.
Az előadásban még így is volt három olyan közreműködő, akiket először láttam, és ami igazán rosszul esik: Bordás Barbara lesz az egyetlen, aki kimarad, pedig az ő Susannájára is nagyon kíváncsi lettem volna.
Aki kedvet kap a darabhoz, azoknak mondom, hogy a hét végén még van több győri előadás is, elérhető közelségben, és így az olasz kaland után pláne nem tűnik nagy kihívásnak az út – mindössze autó kell hozzá.
Az elmúlt három hetemet ugyan a Gioconda-projekt határozta meg, de mégis volt közben – ráadásul az utóbbi bő egy hétre sűrítve – három olyan előadás is, amelyikben mind központi hangsúlyt kapott a kisember, aki csak szeretne nyugodtan élni, de a világ, a „nagypolitika” nem hagyja.
Az Ódry Színpad Octopusa és az Orlai Produkció „Hurok” című előadása között jártam március 7-én a Katonában is, mégpedig a Rozsdatemető 2.0 főpróbáján.
Fontos előadás, amelyet az is jelez, hogy tegnap a POSZT versenyprogramjába is beválogatták a Jeanne d’Arc-kal együtt.
