Az elmúlt három hetemet ugyan a Gioconda-projekt határozta meg, de mégis volt közben – ráadásul az utóbbi bő egy hétre sűrítve – három olyan előadás is, amelyikben mind központi hangsúlyt kapott a kisember, aki csak szeretne nyugodtan élni, de a világ, a „nagypolitika” nem hagyja.
Az Ódry Színpad Octopusa és az Orlai Produkció „Hurok” című előadása között jártam március 7-én a Katonában is, mégpedig a Rozsdatemető 2.0 főpróbáján.
Fontos előadás, amelyet az is jelez, hogy tegnap a POSZT versenyprogramjába is beválogatták a Jeanne d’Arc-kal együtt.
Az eredeti mű, Fejes Endre regénye 1962-ben jelent meg, és azonnal a következő évben Kazimír Károly kérésére a szerző színdarabot is írt belőle, amelyet számos alkalommal később is színre vittek (legutóbb, nyolcadszor 1995-ben a Tháliában, Blaskó Péter és Kubik Anna főszereplésével, Csiszár Imre rendezésében, ezt én is láttam).
A Katona verziója ezektől eltér, ugyanis Tasnádi István folytatta a történetet, egészen napjainkig vitte az eredeti mű szellemében, akit Török Tamara dramaturg segített a munkában.
(A Hábetler névről még 13 éve nekem is csak ez a regény jutott eszembe, de azóta már kizárólag Hábetler András operaénekes és rendező, akinek Figaro 2.0 címet viselő előadása eddig kereken 50 bejegyzés megírására ihletett. Nem tudom, hogy a Katona törzsközönségének éppen ő mennyire fog beugrani az előadás kapcsán. A név egyezik – ennyi, egy érdekesség, további kapcsolatot nem érdemes keresni.)
A most már száz évet felölelő történetben egy zárt közösséget látunk, egy olyan családot, amelyet az anya, Pék Mária tart minden körülmények között össze, aki uralkodik férjén, Hábetler Jánoson, és gyermekeiken, egyiküket sem hagyja eltávolodni, és megnehezíti bárkinek a beilleszkedését maguk közé. A világ nagy eseményeitől így sem tudja őket megvédeni, az elmúlt száz év minden nagyobb fordulata érintő őket, elkerülhetetlenek a veszteségek.
A Hábetler család történetén keresztül különösen élesen látjuk a kisember sorsát, kétségbeesett küzdelmét, ahogy próbálja a maga világát féltékenyen megóvni a behatásoktól, de ez a próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, és ahhoz, hogy ezt belássuk, nem kellett még ötven évvel meghosszabbítani a történetet, néhány jelenetből kiderül már az elején.
Máté Gábor rendezésében ez a száz év valamivel több mint három órát vesz igénybe. Az első rész a hosszabb, és ami a rendezés nagy erénye: egyáltalán nem érződik soknak, engem végig lekötött és kicsit sem untam. Nagyon sok jelenet van, a család életének főbb eseményei követik egymást, fordulat fordulatot követ.
Ehhez a folyamatos változáshoz jó keretet ad Cziegler Balázs szinte üres tere, amelyben a szín két oldalán lévő praktikus rekeszek mellett csak egyetlen központi elem van, amely viszont így még nagyobb hangsúlyt kap: a színpad síkjából felemelkedő lap, amelyik asztalként funkcionál, körbe lehet ülni, és a cselekmény kitüntetett pontjait éppen ezek a családi ebédek (rántott hal, túrós csusza) töltik be.
Rujder Vivien - Szacsvay László - Mészáros Blanka - Mészáros Béla
A tér valóban fontos, de nem játssza el a díszlet a darabot a színészek elől, akik annak ellenére nincsenek rossz helyzetben, hogy sokan több szerepet kapnak, amelyek egyike sem kifejezetten hosszú. Mindben meg lehet villanni, és a szereposztásban érződik a játékosság is: pl. Szacsvay László először öregember, aztán egy újabb generációban kisbaba lesz.
A történet összességében elég sok tragikumot és nyomorúságot hordoz ahhoz, hogy nagyon szükségünk legyen minél több humorra, és minden olyan megoldásnak örül is a közönség, amelybe bele lehet kapaszkodni.
Jól esik az is, hogy a nagy öregek mellett – Újlaki Dénes és Bodnár Erika már feltétlenül ez a kategória, akiket a Katonában már én is lassan 34 éve nézek – megjelenik az egészen új generáció is, a gyakorlatos egyetemisták közül három is: Cvikker Lilla, Rohonyi Barnabás és Lengyel Benjámin.
Tasnádi Bence, Rajkai Zoltán és Takátsy Péter
Takátsy Péter több alakban is a hatalmat, illetve a hatalmaskodókat képviseli, alakja nem áll túl messze attól, amelyet Az ügyben kapott, de persze, hogy az ő szerepe, nagyon jól áll neki. Fullajtár Andrea részeges asszonya szintén nagyon ki van dolgozva, nem marad a felületen, és ez a szerep is jóval fontosabbá válik, mint ahogy a hossza alapján ezt gondolnánk. Elek Ferenc a mindenkori hatalom talpnyalójaként válik minden jelenetében hangsúlyossá, akihez szinte hozzátapad árnyékként a felesége, Kiss Eszter.
Kiss Eszter, Elek Ferenc és Dankó István
A Katona esetén valóban szánalmas közhely, de tényleg ez az, amit minden előadás kapcsán muszáj megállapítani: a színészek minden szerepet mélységében játszanak el, minden szereplő érték, és így van ez a családhoz időlegesen kötődő férfiakat játszó Kovács Lehellel, Mészáros Bélával, Rajkai Zoltánnal és Dankó Istvánnal is.
Vizi Dávid és Mészáros Blanka
Különösen szerettem Mészáros Blankát Reich Kató szerepében, maga volt az ártatlanság és a mindent feláldozó igazi szeretet, az ő halála a mű legnagyobb tragédiája. Később visszatért az újabb generáció tagjaként egy lazább szerepben is.
Üde színfolt a történetben a Tasnádi Bence és Rujder Vivien által játszott szerelmespár, utóbbi szereplő azon kevesek egyike, akit csecsemő korától egészen addig nézhetünk, amíg öregasszony nem lesz. A színésznő láthatóan nagyon élvezi gyermekkorát, és mi is örülünk, hogy végig velünk marad.
Nővérét Péter Kata játssza vendégként és ez persze azt is jelzi, hogy Máté Gábornak éppen ilyen karakterű Gizikére volt szüksége, hiszen lett volna még szabad színésznő a társulatban.
Az utóbb említett Hábetler-lányok is az előadás legnagyobb részében velünk vannak, náluk csak három szereplő az, akinek még nagyobb a súlya: Vizi Dávidnak, aki a testvérük, ifjabb Hábetler János, illetve a szülőket játszó Bezerédi Zoltánnak és Szirtes Áginak. Utóbbi ráadásul fiatal lányként is visszatér a családba, sőt általa megismétlődve látjuk idősebb Hábetler János ismerkedésének történetét.
Péter Kata, Szirtes Ági és Rujder Vivien
Érdekes megoldás, sőt némiképp bizarr, ahogy az előadás legelején két idősebb színészt látunk fiatal szerelmesként ismerkedni, de az első meglepetés után nagyon rövid idő alatt hozzászokunk a helyzethez, elhitetik velünk a kapcsolatot – a jó színész bármit eljátszik, tőle idegen társadalmi státuszt, nemet, életkort - , így igaza van a rendezőnek, hogy ez nem akadály. Ez a döntés szinte pillanatok alatt beleráz minket az előadásba, és ezzel együtt már rá is kerültünk a rendezés hullámhosszára.
Véresen komoly a történet persze, hatalmas tragédiák tanúi leszünk, ugyanakkor folyamatosan ott van mellette a túlélés gondolata is. Ha az egyes ember jellemzően nem is boldog, a család csak eljut egyről a kettőre, nem szűnik meg, hanem halad tovább, és ezt valamiféle eredménynek lehet mégis tekinteni.
A történelmi eseményekre finom utalásokat tesznek, és fontos jelzés lehet az előadásra várt nézőréteg műveltségéről-tájékozottságáról, hogy nem tesznek fel tájékoztató feliratokat, esetleg valamit, ami az éveket számlálja – feltételezik a rólunk, hogy pontosan tisztában vagyunk azzal, hogyan telt el ez az utóbbi száz év. Lehet, hogy ez így is van, a közönség reakciói a főpróbán mintha ezt is támasztották volna alá. Sokan lehettek azok, akik még erős saját emlékekkel rendelkeznek például a nyolcvanas évekről is – különösen erős hatása volt a Tasnádi István által írt újabb részből a bécsi bevásárló út jelenetének.
Az előadást nézve látszik, hogy a Katonának valóban fontos, hogy valódi kérdéseket vessen fel, megpiszkálja például a múltunkhoz való viszonyunkat is. Érezzük, hogy tétje van ennek, emiatt hozták létre talán a megszokottnál kicsit nagyobb apparátussal, összesen 21 színésszel. Ezek után a kérdés már csak az, hogy a közönség a máshol már műsoron lévők mellett mennyire vágyik még egy ilyen előadásra, és így milyen hosszú szériát fog megérni a Rozsdatemető 2.0.
Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán
PS. A Katona József Színház képeit használtam fel a facebookról, ennél jóval több is megtekinthető ott.
