VIII. A Kékszakállú lépései
A történet kulcspontjain egészen eltérő lehetőségei vannak a Kékszakállúnak, amelyek partner- és helyzetfüggők, ráadásul még sok árnyalatuk is van. Talán ez az oka, hogy anélkül is el lehet a darabot sokszor játszani, hogy az énekesek megunnák, vagy rutinszerűvé válna. Nincs egyetlen jó értelmezés, amely minden továbbit kizárna. (Kováts Kolos, ha jól emlékszem, 225 alkalommal volt Kékszakállú, Komlósi Ildikó pedig ezen a turnén fog eljutni a 185. Juditjáig.)
1.Judit csábítása? meghívása? - előzmények
Juditról tudjuk, hogy feladta korábbi életét egészen. A kérdés: kérte-e az áldozatot a Kékszakállú? Mennyire csábította a nőt, vetett-e be trükköket?
Az egyetlen biztos pont: odavitte magával a várba. De mögötte nagyon sokféle érzelem és motiváció lehet, és az általam látott most már 50+ előadás ebben a tekintetben is széles skálán mozgott.
Meghívhatta a nőt akár hirtelen ötletből is, "minden mindegy" alapérzéssel. Néha úgy tűnik, hogy csak hagyja magát, a nő erőszakolhatta ki a meghívást, nincs többről szó. Lehet viszont ez a gesztus akár tudatos és hosszan mérlegelt, nem könnyen meghozott döntés eredménye. Ez esetben a meghívás gesztusa részéről valószínűleg éppen olyan energiaigényes lépés, mint Judittól az, hogy egy számára nem különösebben érdekes vőlegényt ott hagyjon.
Talán egy dolgot zárhatunk ki egyedül: az erőszakot. A címszereplő későbbi viselkedése alapján leginkább (ösztönös) manipulációt feltételezhetünk róla. Nem akarja mindenáron Juditra tukmálni magát, inkább csak a titokzatosságával próbál érdekesebbé válni. Még a várban is felajánlja a visszafordulás esélyét, és ha Judit később felhánytorgatná az áldozatát, akkor biztos hárítaná a felelősséget. Utána azért bezárja az ajtót, ezzel is jelezve, hogy most már a sajátjának tekinti, befogadta a személyes közegébe.
A Kékszakállú pontosan tisztában van azzal, hogy ez a csábítás milyen katasztrófahelyzetet eredményezett (lsd. a „Nem hallod a vészharangot...”-rész), feldúlta egy család életét Judit szökése, és miután már ez megtörtént, és nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált, még bevillantja a kihátrálás esélyét. Az, hogy Judit visszalépésének mennyi esélyt ad, illetve saját maga is legszívesebben visszakozna-e, már az adott előadás szereplőjétől függ. Kezdheti egészen hidegfejű csábítóként, lehet a korábbi kudarcokban megfáradt férfi, vagy akár rajongó szerelmes, aki kitörő boldogságát még egy ideig rejteni szeretné, mert maga sem hisz ennek a tartósságában…
2.KSZ vágyakozásának éreztetése – lefojtása – érzelmi érintettsége
Ha valami még csak nem is énekes-, hanem előadásfüggő, az a Kékszakállú érzelmi bevonódottsága, illetve az, hogy ebből mennyit érzékeltet Judittal/velünk. Az igazán szerelmestől (Kijev) az egészen ellenségesen távolságtartóig (Vilnius) terjed az én tapasztalatom szerint ez a skála, utóbbi a zenével azért ellentétes, de az adott előadás körülményeiből – a partner viselkedéséből - következett. (Ha teljesen közömbös a férfi számára Judit személye, akkor nem túl érdekes, hogy mi fog történni kettőjük között.)
A prológ „zene szól, a láng ég” sora az előadásban megjelenő szenvedélyt jelenti számomra, amely mindkét szereplőt egyaránt jellemzi, de a mű első részében ez a szenvedély a Kékszakállú esetén feltétlenül visszafojtva jelenik meg. A legtöbb rendezés ezt a szereplő mozgásának korlátozásával juttatja érvényre. Egy Kékszakállú jellemzően rezzenetlen, még apró gesztusai is alig vannak, egy-egy oldalpillantást is ritkán enged meg magának. Vannak persze kivételek, ilyen volt egy miskolci KERO-rendezés, amely egészen szakított a szereplő hagyományos beállításával. Akkor is több mozgást tapasztalunk, ha „a Kékszakállú elszabadul”, azaz saját magát rendezheti.
A herceg érzelmi bevonódottságát egy talán tényleg csak pozitív előjellel értelmezhető mondat is jelzi, a „vigyázz, vigyázz miránk Judit!” Ebben a figyelmeztetésben ugyan némileg érződik a már említett „én tudom, hogy nekünk mi lenne jó” hozzáállás is, de az is, hogy a Kékszakállú ezek szerint az ismeretség elején is már egységként gondol kettőjükre, és nemcsak a vár, azaz a saját biztonsága merül fel. Átjön szeretetvágya, érzékenysége, és emögött a mondat mögött ott van az is, hogy fontossá vált számára Judit.
3.Mennyire bízik a sikerben? – mennyire fél a csalódástól?
Ebben a tekintetben is nagyon széles a skála, és rengeteg a fokozat, de valóban érdekes megélni, hogy ugyanaz a Kékszakállú azonos partnerrel egy nap különbséggel mennyire másként tud viselkedni ebben a tekintetben is.
Az esetek döntő többségében nem mer bízni, vagy azért, mert csodálatos a nő (pl. Katowice), és nem hiszi, hogy ekkora szerencséje lehet, hogy ez a Judit éppen rá kíváncsi, vagy éppen ellenkezőleg, mert a nő egyáltalán nem érdekli (Vilnius), de leginkább azért sem, mert a sok kudarc után már kishitűvé vált. Akármilyen lelkes is Judit, nem reméli, hogy tényleg be tudja illeszteni az életébe. Az, hogy végül igaza lesz, és valóban nem sikerül, csak azt bizonyítja, hogy léteznek önmagukat beteljesítő jóslatok, és Kékszakállú egész magatartásával, bizalmatlanságával és zárkózottságával ösztönösen eléri, hogy ez (és minden korábbi) kapcsolata véget érjen. Önigazolást biztosan fog találni utólag, hogy miért nem tehetett róla.
Az előadásról való gondolkodás közben merült fel bennem, lehetséges, hogy a Kékszakállú-figurában és történetben is éppen ez a legvonzóbb számomra: itt van valaki, aki az egészen biztosra vehető kudarc ellenére mégis küzd, bár nem a legjobb eszközökkel. Egy igazi "heroikus pesszimista". „Ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.” (De ugyan nem ez lenne a jó üzenete a Kékszakállúnak? Nem kell-e próbálkozni minden áron, akkor is, ha elhanyagolhatóak az esélyek?)
Folytatás következik – 4. Az ajtók kinyitása (még mindig a Kékszakállú szempontjából)
