Ki vagyunk és mindig ki is voltunk szolgáltatva a műsornak, csak nem mindig érint ez minket olyan húsbavágóan. Minél kevesebbet jár valaki színházba, annál kevésbé tűnik fel számára, ahogy a kínálat szűkül, vagy éppen bővül, kicserélődnek társulatok, megszűnnek vagy megnyílnak helyszínek.
Öt éve nyílt ki ismét az Erkel, majd jött egy hatalmas bemutató-dömping. Kihívás volt nézőként is lépést tartani ezzel, de nagyjából mégis sikerült. Ezek után - tavaly óta - vissza kellett szoknunk a csökkentett üzemmenetre, most hiányként éljük meg azt, hogy a dolgok visszatértek a korábbi – akkor normálisnak tűnő - kerékvágásba (az Erkel megnyitása előtt évekig szintén csak egy ház üzemelt, és igazán senki nem hitt abban, hogy mégsem bontják le).
Idén decembertől indul meg az operai évad Pesten, bár a munka nem állt le, most már szinte folyamatosan követik egymást a turnék, megy a Ház vidékre, sőt külföldre is.
Egy hete – egészen kivételesen – én is megnézhettem egy turné-előadást, és annak kapcsán írok le néhány megjegyzést. (Július végén az Operaház észt turnéján nem lehettem ott, de a meg nem nézett Figaro kapcsán akkor írtam egy részletes bejegyzést, a darabhoz fűződő viszonyommal így most ismét nem foglalkozom.) Most már nagyon távolinak tűnik az előadás, annyi minden változott meg körülöttem az elmúlt napokban - szinte úgy tűnik, mintha ez a Figaro 2.0 egy másik korszakhoz tartozna. Ami változatlan: akkor is jó volt ott lenni, nézni a jobbnál jobb énekeseket, most is jó erre visszagondolni. Nem tudható, hogy lesz-e még belőle újabb előadás, vagy sem, nyilván ezért nem engedtem el hamarabb, és bővítettem naponta ezt a bejegyzést, amelyik így is a rövidebbek közé tartozik (három és fél oldal mindössze). Vannak még vidéki színházak, amelyek meghívhatnák, gördülhetne tovább is, még mindig nagyon jó állapotban van – mondom, kicsit reménykedve…
Finálé
A Gördülő Opera -program keretében kezdte operaházi karrierjét a Figaro 2.0 lassan három éve, amelyet ennél korábban, öt éve mutattak be a Városmajorban. Azóta bejárt néhány (7) magyar várost, majd tavaly 21-szer nézhető volt az Operakaland keretében hármas szereposztásban is, és most, egy év szünet után a Partiumi Napok eseményeként Szatmárnémetibe vándorolt. Nyáguly Emőke a műszakkal már előző nap kiutazott és mindent előkészített ahhoz, hogy az előadás technikai feltételei biztosítottak legyenek.
Sosem jártam ebben a színházban korábban, bár júniusban útba ejtettük a várost, kívülről megnéztük az épületet, és előre elképzeltem, hogy milyen is lesz bemenni. Nagyon szép és viszonylag kis nézőterű, minden helyről jól látni a színészeket, és a néző benne marad az előadás hatókörében.
Augusztus 22-én szerdán döglesztő hőség várt minket a színházban is, légkondicionálás úgy látszik nincs – miért is lenne, a legtöbb színház nem üzemel nyáron, ez is csak kivételes alkalom volt. Ebben a melegben a közönség részéről komoly teljesítmény volt a három és fél óra végig ülése is. Soha nem láttam még ennyi legyezőt egyetlen előadáson sem, előre számítottak erre a nézők. A meleg miatt nyitva hagyott páholyajtók sem voltak zavaróak, minden széken ültek, és a hőség ellenére sem mentek el sokan a szünetben.
A közönségről még annyit, hogy ugyan előadás közben nem reagáltak túl erősen, de az előadás végén masszív állótaps búcsúztatta a fellépőket, amely azért rendkívüli eseménynek számít, a csapat ehhez nem szokott hozzá.
A színpadi táncra csak egyetlen helyi néző vállalkozott, viszont az előadás egyik szervezője, Csonkaréti Annamária, illetve két operaénekes is csatlakozott, akik a kollégáikat-barátaikat jöttek megtekinteni (Molnár Levente, Celeng Mária), így a rendezői koncepció most sem sérült.
Ez az egyszeri alkalom a most szerveződő turnék sokasága mellett elsikkadt a ház műsorában, és mindössze egyetlen próbanappal készültek fel rá.
Láttam már nem egyszer koncerteket, amelyekről utólag kiderült, hogy a zenekar és a szólisták csak egy délutánt kaptak az egymásra hangolódásra, vannak fesztiválok, amelyekre szintén rohamtempóban készül el egy darab, így sajnos semmi rendkívülit nem mondtam ezzel. (Kötélidegek kellenek ahhoz, hogy ezen a pályán valaki hosszabb ideig eredményesen jelen lehessen…)
Ha valaki szintén belegondol abba, hogy 11 hónap kihagyás után, az operakalandos hangszerelés helyett egycsapásra a Köteles Géza-féle „eredeti” átiratra kellett visszaállni, úgy, hogy az egyetlen próbán nem volt díszlet sem, egyetérthet abban, hogy halálugrásnak nyugodtan nevezhető ez a vállalkozás. Az előadás minden perce azt bizonyította, hogy az Operaház művészei őrült profik, akik képesek voltak egyénileg felkészülni erre még ilyen körülmények között is, és reprodukálták az előadást. Nagy teljesítmény ez, és emiatt sem bántam, hogy ott lehetek, ezt nyugtázhatom, és nyomot tudok hagyni. (Remélem, hogy helyi lapok kritikusai jelen voltak és ezt szintén megtették, de nincs erről semmiféle információm.)
Nem mondom, hogy a 27. megtekintésre egy-egy apró baki nem tűnt fel, de semmi olyan, amely megzavarhatott volna bárkit, pláne olyat, aki először nézi. A fellépők közül nyilván vannak, akit ez a kiemelt stresszhelyzet méginkább motivált, de lehetnek olyanok is, akiket megviselt a próbák hiánya. Mondhatjuk, hogy a nézőknek legyen mindegy, hogy mi van az előadókkal előadáson kívül, (ha rendben van az, amit a színpadon látunk, akkor minden oké), de nekem akkor sem tetszik ez a „leamortizálósdi”, mert annyi énekes még sincs, hogy fogyócikknek lehessen őket tekinteni. Túl sok a stressz, a bizonytalanság, és sokkal jobb lenne, ha az énekeseket védettebb helyzetben láthatnánk – mondom én, a pálya széléről, miközben azt is tudom, hogy ez illúzió.
Szatmárnémetiben így engem elsődlegesen maga az előadás, és kevésbé a Figaro problematikája foglalkoztatott, drukkoltam, hogy minden jól menjen. Úgy ment, Köteles Géza visszakapta az előadását és simán levezényelte ennyire minimális közös rákészülés után is. Őket nézve nemcsak a nosztalgia fogott el (27 előadás létrehoz érzelmi kötődést is egy előadáshoz), de persze az is eszembe jutott, hogy milyen keveset fogom őket látni az évad folyamán.
(Itt jön az, hogy szinte senkinek nincs rendesen vezetett honlapja a fellépők közül, az Operaházon és a Müpán kívüli előadásaikről majd csak a Koncertkalendáriumból értesülünk, ha minden jól megy.)
Szinte mindenki itt együtt...
A szólisták közül elsőként kell említeni a címszereplőt, már csak azért is, mert ő volt az, aki a legnehezebb helyzetbe került azáltal, hogy korábban mindössze hét alkalommal énekelte a darabot, ráadásul egy másik szereposztásban, a módosított hangszerelésben, más karmesterrel.
Bakonyi Marcell a tavalyi évadban nagyon jól kihasznált minden hirtelen adódó (szintén vészhelyzetre emlékeztető) lehetőséget, elénekelt egy Teremtést azonnal egy Figaro 2.0 után – 7 perce volt az átérésre, és bravúrosan vette az akadályt. Nem sokkal később, talán két hét alatt beállt Az Olasz nő Algírban férfi főszerepébe (eredetileg csak egy kisebbet próbált), majd szintén minimális előzetes értesítés után volt Porgy is. Nem pánikol, jól viseli a kevés próba nyomasztó hatását, és alkatilag neki való a rögtönzés. A néző persze nem tudja, hogy melyik előadást milyen előkészületek előzték meg, de Bakonyi Marcell alakításán egyik alkalommal sem látszott az időhiány nyoma. Nyolc hét Maceráta után (a fesztiválon Öreg papot énekelt a Varázsfuvolában és Dulcamarát a Szerelmi bájitalban) jó kondícióban volt Figaróként is, és jó formában vág neki a New York-i turnénak (a Bánk bánnak), és annak a 45 további kisebb-nagyobb fellépésnek, amely még 2018-ban rá vár.
Az előadás többi résztvevője közül egyedül Kiss Andrásnak volt új a hangszerelés, akinek nemcsak azért volt könnyebb ezzel szembenézni, mert jóval kevesebb az énekelnivalója kertészként, de azért is, mert neki tavaly tíz alkalom jutott a Kaland keretében, és módja volt mindhárom szereposztással kipróbálnia magát. Rá is sok feladat vár a következő hónapokban, kilenc Turandot után a Nyugat lánya, de ennél is fontosabb: Szegeden, november elején a Koopera Figaro-előadásában a címszerepet kapja meg, évadának várhatóan ez lesz a kiemelt feladata.
A többiek mind az eredeti csapathoz tartoztak, akik végiggördültek már a vidéki Magyarország hét városán is.
Hábetler András az átvezető szövegeket jóval tömörebbre tudta fogni a felvonások előtt. Mivel a művet elsősorban a Grófné köré rendezte, így Fodor Beatrix minden alkalommal kiemelt szereplővé vált – most is. Óriási ovációt váltott ki ebből a szolidabb közönségből is második, "felturbózott" áriája, de ezúttal – benyomásom szerint – a szokásosnál is nagyobb nyomatékot kapott a Gróf. A történetben az ő udvarlása okozza a konfliktust, ő az, aki valamit akar, a többiek rá reagálnak, és most ezen az estén azt éreztem, hogy Kovács István szenvedélyessége dominál a legerősebben. (Jobban, mint a korábbi alkalmakkor, amikor Cser Krisztián helyenként elfojtott vulkánra emlékeztető Figarója állt vele szemben.) Szívesen kinevetnénk, ha nem lenne ugyanakkor helyenként félelmetes is, hogy éppen a hatalom birtokosa az, aki a szabályokat megszegi. Annyira erősen akarta Susannát, hogy szinte már ott tartottam, hogy meg is érdemelné. (Tudom, hogy ez eretnek gondolat, igyekeztem elhessegetni.)
Fodor Beatrix legközelebb A varázsfuvolát énekli az Erkelben, Kovács István pedig az Operaház Requiem-előadásában, majd a Tosca-turnén hallható.
A többiek is mind remek formában voltak, a negyedik főszereplő, Keszei Bori (Susanna) csakúgy, mint a hozzá képest kevesebbet éneklő Mester Viktória (Cherubino), Farkasréti Mária (Marcellina), Szvétek László (Bartolo), Bucsi Annamária (Barbarina) és a két szerepben is kitűnő Megyesi Zoltán. Ne maradjon említés nélkül a "zongorista" sem, aki az Operakalandban nem szerepelhetett - Varga Zoltán Mihály.
Miután az eddigi 51 bejegyzésben már mindent leírtam az alakításaikról, lezárásként legyen szó az említett szereplők következő programjairól is a teljesség igénye nélkül.
Keszei Borinak lesz két nagy előadása, A kairói lúd és A tündérkirálynő, Farkasréti Mária szeptember végén a Jenufával turnézik, illetve a Kooperás Figaróval. Mester Viktóriát februártól lehet ismét operaházi előadásban nézni, olasz nő lesz Algírban (mindenképp nézendő, aki nem látta!), illetve Carmen, Szvétek László pedig jelenleg éppen a Székelyföldön próbál elsütni egy kamionnyi Szerelmi bájitalt. Bucsi Annamária a Spinoza előadásaiban is fel-feltűnik, amelyik most ismét újranyit, és itt szerepel Hábetler Andrással együtt a Popperában. Hábetler Andrásnak több előadása is van ugyancsak a Spinozában, amelyek közül a Nemzeti Galéria kiállítása miatt ismét aktuális Fridát kiemelten tudom javasolni. Ami pedig Megyesi Zoltán fellépéseit illeti, szept. 7-9 között a Fesztiválzenekarral ismét útra kel, és a 9-én Piliscsabán rendezett (ingyenes) Bach-koncert a pesti mezei nézők számára is könnyen elérhető. Később a Purcell Kórussal is több fellépése van, turnézik a Turandottal és a Toscával, és az Erkelben még a Varázsfuvolában is nézhető.
Az első felvonás fináléja
Aki a darabhoz ragaszkodna, annak a már kétszer is említett „Kooperás Figaro” jelenti az esélyt, Szabó Máté rendezésében összesen több mint ötven alkalommal lesz Szegeden, Debrecenben és Győrben, sőt lehet, hogy még további helyszíneken, jellemzően négyes szereposztásban, a helyi énekesek felhasználásával is. Az itt emlegetettek közül Fodor Beatrix, Mester Viktória, Farkasréti Mária és Kiss András biztosan elő fog fordulni néhány alkalommal azokban is. Akinek pedig kizárt az utazás, az októbertől látogathatja a Hatszín Teátrumot, ott Dinyés Dániel-Göttinger Pál operabeavatói végig a Figaróval foglalkoznak, tíz alkalommal is…
ps. A képek az Operaház facebook oldaláról származnak, ahol még további húsz megtekinthető az előadásról.
