"Legédesebb percünkbe is vegyűl egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak..." - Felvillanyozódtam, de azonnal el is szomorodtam, amikor ráébredtem, hogy a 38. Figarómat Prágában látom majd, ráadásul abban az egyetlen megmaradt színházban (Rendi Színház), ahol Mozart maga is vezényelt, ahol a Don Giovannit és a Titus kegyelmét bemutatták. Hogy miért? Nyolc hónapja egészen biztos voltam abban, hogy november 7-én csakis Kékszakállút nézhetek, ha egyszer éppen VAN Pesten. Idő közben több utazásról is lemondtam, hogy ez így történhessen, de ez a diákkonferenciai meghívás, amely lehetővé tette mellékesen, hogy Figarót ÉS Ruszalkát IS láthassak, túl erős kísértés volt ahhoz, hogy kitartsak az eredeti elképzelésem mellett. Erről a Figaróról és a színházról lesz szó, ha valaki kacérkodna a gondolattal és Prágába a sörön kívül más ok miatt is elutazna. Erre érdemes időt szakítani.
A Rendi Színházról (Stavovske Divadlo, Estates Theater) van elég információ a neten. Röviden annyit, hogy a kék és az arany szín dominál a nézőtéren, öt páholysor van, minden szinten külön büfével és összesen hétszáz néző tud leülni. Barátságos, meghitt hangulatú hely, jó volt a tizedik sorban ülni, se túl közel, se túl messze az énekesektől.
Ez az előadás, a 219. Figaró, teljesen tele volt, legalább a fele részben turistákkal. Még az ötödik emeleti állóhelyeken is sokan sűrűsödtek össze.
Ha a prágai opera műsorát megnézzük - nekik is van egy ingyenes kiadványuk, benne a (mienkénél jóval szűkebb) repertoár, a szólisták neve - megállapítható, hogy itt egyenletesebben oszlik el egy darab előadásszáma. A lényegében nemzeti operának is tekinthető Ruszalkából havi kettőt játszanak, például. Talán két külföldi van az énekesek között. (A szlovákokat nem tekintem annak, mert van átfedés a pozsonyi és a prágai társulat között,) Sokkal kevesebb szólista énekel a három helyszínen (Nemzeti Színház néven fut több színház együtt), talán jobban el is vannak így látva feladattal. Viszont egyáltalán semmilyen információ nem áll rendelkezésre a napi szereposztásról, csak közvetlenül a kezdés előtt lehet megtudni, hogy kik fognak énekelni.
Milyen volt ez a Figaro?
Ez az előadás pont olyan, amilyenbe nagyon kevesen kötnének bele. Nem dominál Jan Zavarsky díszlete, mindössze a falak cserélődnek más-más színűre. Csak minimális keretet adnak a játéknak, de annyira jellegtelenek, hogy nem vonják magukra a figyelmet.A ruhák nagyjából olyanok, mint amilyenek egy kosztümös Figarónál rendszerint, Gentben és Pesten is nagyon hasonló stílusuk volt. (tervező: Eva Zalesakova-Farkasova) A rendező, Josef Prudek nem modernizált (egy ideje mehet az előadás, ha kétszáz felett tartanak, több mint tíz éve biztosan) . Ha leszámítom a második rész elején megjelenő golfütőket (lehet, hogy hasonlóak lehettek már Mozart korában is, nem értek hozzá) és a szódás üveget. Azt hiszem, hogy Mozart idején szódát nem ittak. DE ez minden, annyira nem komoly beavatkozás, inkább csak egy jelzés, amely jó hatással is volt a második rész indítására.
Ha iszonyatosan kritikusan nézem, akkor emellett alig van néhány olyan megoldás, amelyek nem illeszkedtek be az előadás egészébe, vagy logikátlannak tűntek. (Az előadás több mint 3 órás, és most pár apróságot sorolok fel, nem komoly a helyzet.) Az elején Bartolo élő piócákat fogdos. De semmit nem kezd velük. (Minek?) Az első rész harcos fináléja alatt a szereplők valamiféle ételdarabokkal dobálják egymást. Nagyon nem valószínű - az egész előadás "hagyományos" kontextusába ez megintcsak nem illett bele. A harmadik észrevételem: a záró képben a Grófné ugyanabban a hatalmas piros selyemruhában jön, amelyiket már Susannára ráadott. Grófné ide vagy oda, senki nem venne két egyforma ruhát, főleg ha más nincs is neki, csak ez az egy. Egész nap nem öltözött át. Ez a húzás nem jött jól az előadás végén, túl szájbarágósnak tűnt. A közönség nagyon figyelt végig - jó képet lehetett volna csinálni az öt emeletnyi páholysoron végig kihajló fejekről - senkinek nem lehetett kétsége, hogy a két nő ruhát cserélt. Egészen addig elég jól ment a negyedik felvonás, ha ez a kis apróság nem kerül bele, szinte tökéltesen megoldottnak momdhatnánk.
Lássuk be, amiket itt felsoroltam, nem igazán durva hibák, nem teszik élvezhetetlenné az előadást. Kellemes este volt és megállapítottam, hogy egy jó színvonalon - társulatként - dolgozó csapatot néztem. Végre nem éreztem, hogy rossz koncepció nehezíti az énekesek dolgát. Ez már önmagában is eredménynek tűnik az idei otthoni évadkezdés után. (Még mindig nem hevertem ki a rémsötét Otellót.) Ezt fájdalom nélkül meg lehetett tekinteni.
Bár látnivalóan nem szenvedett a közönség, nem szenvedtek az énekesek sem az előadás közben, ki volt minden dolgozva (a súgó azért bántóan hangos, otthon a tizedik sorban sosem hallanánk, amit mond), de nemcsak a gikszerek hiányoztak belőle, hanem a csúcsok is. Jók voltak az énekesek, volt aki színészként is és énekesként is, de senkin nem éreztem azt, hogy varázsos tehetség lenne, akire nem lehet nem figyelni, aki felkavarna, akire visszagondolva időről időre muszáj lenne beiktatni egy prágai operanézést. (IVissza kell jönnöm, ez világos már egy előadás után is, de nem egyedi teljesítmények, hanem az előadások EGÉSZE miatt.)
Előadás közben nem egyszer (hanem folyamatosan) eszembe jutott Hábetler András Figarója, amelyiket nem egészen 3 héttel korábban néztem Szegeden. Amíg ez az előadás semmiféle támadási pontot nem ad, tisztes munka és valóban kellemes - "tutto é tranquillo e placido" valóban - ugyanakkor a "mi" előadásunktól eltérően a hozzánk szóló mondanivaló, a mélység is hiányzott belőle.
((Ezen kívül, ha egyesével összevetném az énekeseket, akkor is jobban jönnének ki a magyarok az összehasonlításból. Ezt nem elfogultságból mondom. Két éve a szlovák Pavol Remenárt láttam eddig a legjobb Anyeginnek, első látásra, néhány perc alatt is átjött, hogy ő az "igazi", így talán képes lennék hasonlóképpen itt is új énekeseket felfedezni magamnak.))
Ahogy a szereplők a Gróf átverését "una burla innocente"-nek, ártatlan tréfának minősítik (korántsem az, meg van ez a Gróf rendesen alázva az udvara előtt), ugyanúgy most az egész előadás egy könnyedt vígoperának tűnt, játéknak. "Fecseg a felszín, hallgat a mély" - élvezhető az egész, de tét nélküli.
Az, hogy ez így lett, a rendezésen kívül múlik persze a súlytalanná vált grófi páron is. Elsősorban a Grófné ilyen, Petra Perla Notova. Az énekesnő finom jelenség, szép és fiatal, jó a hangja, de mégsem érzünk meg semmit fájdalmából, szerelméből és féltékenységéből. Ilyen nagyszerű adottságokkal csak elégedett lehet valaki, ha rendben van az önértékelése. (A szereposztás kinyomtatása után került be, lehet, hogy beugróként. Nem látszott gyakorlatlannak. De tény, más volt kitűzve, nem ő.)
A Grófot éneklő Jiri Hajek kifejezetten jóképű férfi, magas is, vonzó is, de ő sem tűnik szerelmesnek. Szenvedélyesnek pláne nem. Lehetséges, hogy a nőcsábászkodást időtöltésként űzi, kevésbé azért mert a vágyait nem tudja kontroll alatt tartani. Hát igen, Kovács István karakteres fitness-grófjához képest nagyon kevés, és Molnár Levente szuggesztív, kirobbanóan energikus grófja mellett meg főleg nem rúgna labdába sem. Szó nincs arról, mint Gentben legutóbb, hogy az előadás a Gróf köré szerveződne.
A címszereplő, Frantisek Zahradnicek viszont a legigényesebb ízlést is kielégítheti Figaróként. Alkatilag egészen hasonlít a Grófra (alkalmas Don Giovanni-Leporello párost alkothatnának, lehet, hogy alkotnak is, ha lennének szereposztások, láthatnám), ő is magas, vonzó, eljátssza az inast, a szerelmest, a gondtalan, laza fickót, majd a negyedik felvonásban kellő mértékben megkeseredik, később optimális gyorsasággal fel is oldódik. Árnyalja a kapcsolatait a többi szereplővel. Színészi alakítása csillagos ötös, mondom én, a darab 38. megtekintése után. Énekesként viszont azt hiszem, hogy "mindössze" jó, de mégsem igazán izgalmas ez a hang, amit birtokol. Mégis operáról van szó, számít kicsit a hang milyensége is. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az előadás előtt és után hallgatott felvételem Figarója mennyi pluszt ad hozzá csak a hangja által is a szerephez. Aki viszont semmilyen összehasonlítási alappal nem rendelkezik, annak a cseh énekes mintaszerű alakítása biztosan elég volt, mert - különösen a negyedik felvonás alapján - nekem sem volt ez kevés. Soha rosszabbat.
Szerencsém volt eddig a Susannákkal, és most is így van ez. Jana Sibera nagyon bájos, cserfes, tűzről pattant. Érezteti, hogy szobalány ("donna triviale"), megteremtődik így a Grófnétól való távolság a gesztusainak köszönhetően. Az, hogy az olasz kiejtése mintha akcentussal szólna csak, jó is ebből a szempontból és többnyire érthető. Az előadás egyik legjobb jelenete, amikor a Grófné és Susanna figyelemmel hallgatja, amint Figaro egy asztalkán mindenféle apró tárgyak felhasználásával modellezi a Gróf átverésére kidolgozott nyakatekert stratégiáját. Ezen a ponton egészen megelevenedett az előadás, ekkor valóban azt éreztem, hogy boldog vagyok - a Gróf szövegével: pieno di gioia al cor.
A második rész eleje volt még ilyen élettel teli - a Gróf ül a napernyője alatt és egy újság mögött bújkálva hallgatózik. Majd jön Susanna az illatszeres üvegcséért, aki a Grófnéval együtt egy távolabbi másik napernyő alatt üldögélt addig. A Grófné távozik, persze nem tudható, hogy mennyi időre. Ekkor a Gróf leskelődve, mindig hátrapillantva elkezd udvarolni a szobalánynak, de látjuk a gesztusain, hogy minden gondolatában ott a feleség képe is. Ez a jelenet rendkívül kifejezően bemutatta a Gróf karakterének igazi lényegét. Itt van valaki, aki nyilvánvalóan adrenalin-függő és a nőcsábászat is veszélyessége miatt vonzó. (Pedig felesleges az egész, mindenki tudja, hogy mit művel.) Akkor próbálkozik, amikor van valaki, aki elől bújkálnia kell. Ha Susanna és ő is szabadok lennének, biztosan nem lenne érdekes számára ez a hódítás.
Egy mellékszereplőnek is jut egy igaz pillanat, mégpedig Bartolónak. Ludek Vele idősödő agglegény, aki most házasságra kényszerül Marcellinával, akit Lenka Smidova játszik. Mivel utóbbi dobogós lenne a legelőnytelebb adottságokkal rendelkező Marcellinák között (mind fizikai, mind hangi adottságai alapján), így a nézőkre részvét reményében kitekintő doktor kis nevetést is kap tőlünk. Hát igen, ezt a Marcellinát elvenni, rosszabb a halálnál - elhisszük és sajnálkozunk.
Michaela Kapustova szépen énekel, de nem különösebben árnyalja az apród szerepét. Ami fáj: gesztusaival, viselkedésével nem is próbálkozik férfi mivoltát érvényre juttatni. Ha sose látom Kálnay Zsófit, aki igazi pasi apródként hetyke kis bajusszal, akkor nyilván nem lép fel hiányérzet. Így viszont gondoltam a fiatal énekesnőre, aki az előadás ideje alatt épp Szombathelyen lépett fel ugyanebben a szerepben. Látatlanban tudom, hogy meggyőzőbb volt.
A többi szereplő nem tért el karakterük átlagos színeitől. Barbora Perna kicsit több jelenlétet kap Barbarinaként, de ez nem szerencsés. Figaro cavatinája közben nem egy rendezés megvereti az apródot, kigúnyolják inasok, néha meg is rugdossák. De az, hogy az oda érkező Barbarinát is megalázzák, ráfektetik az apródra nyilvánosan, nem adja magát annyira, bár nem elképzelehetetlen. Ezen az estén a jelenet megvalósítása erőltetettnek tűnt.
Összességében elmondhatom, hogy jó élmény volt egy ilyen túlzásoktól mentes, kiegyensúlyozott, jó erőket felvonultató Figarót nézni és bent lenni éppen ebben a színházban. Örülök, hogy ez megadatott nekem. Elégedett lehetek a finálé szereplőivel. Ugyanakkor az előadás hatására még jobban tudom értékelni "a saját énekeseimet", akikkel rendszeresen nézhetem a darabot. Még jobban örülök, hogy ennél sokkal izgalmasabb Figarók várnak rám, ha minden igaz, január végétől...
