A Kékszakállúról szóló sorozat első része után jöjjön a folytatás. (Tegnap megnéztem egy újabb előadást, és holnap megint meg fogok. Azt követően jönni fog azokról is a bejegyzés, ha valakit csak a konkrét előadások érdekelnek, nem maga a darab viszonyrendszere általában.)
IV. Miről szól a Kékszakállú? – Milyen fix pontjai vannak, amelyek bármely feldolgozásban megjelennek?
Alapállításnak tekinthető: a férfi-nő viszony reménytelensége, tartós összekapcsolódásuk feltétlenül kudarcra van ítélve.
Egyedül vagyunk, próbálkozunk, és még ha találunk is valakit, akihez közel érezzük magunkat – kölcsönösség esetén is! – szükségszerű a kudarc. Messziről vonzónak tűnik a másik, de a megismerés folyamata során előjönnek a hibák, nem tudunk jól szeretni, illetve: vagy nem is érdeklődünk a másik iránt igazán, vagy nem úgy fordulunk felé, hogy az ne legyen bántó. Csődtömeg az egész – és nem lehet másként. (De ez csak a Bélák véleménye, ellene lehet menni!)
A darab kapcsán született legelső kritikákból is kitűnik, hogy minden értelmező számára világos volt eddig, hogy itt nincs szó a régi francia legenda sorozatgyilkos-hercegéről, az opera librettójában a vár maga a férfi lelke, amelyet minden erejével próbál rejtegetni Judit elől, aki viszont a titkok megismerésére törekszik minden képességét-energiáját latba vetve. Ha maradunk a vár képnél, akkor Judit az ostromló fél, a herceg a védekező, és az eredmény egy lakhatatlan rom lesz, a győzelem pyrrhusi, két vesztes hagyja el a csatamezőt.
Majdnem minden előadásnál az az érzésem, hogy a küzdelem feladása humánusabb lenne, bár a végkimenetelt az sem befolyásolná, mert a folyamat jóval korábbi fázisában is világos, hogy a felek között igazi kapcsolat nem jöhet létre. A két Bélának sikerült egy igazi patthelyzetet létrehozni, amely néha annyira megelevenedik, hogy hajlamos a gyanútlan nézővel elhitetni, hogy tényleg minden férfi-nő kapcsolat így kell, hogy végződjön, más út nincs. Pedig ez nem igaz, csak két biztosan rossz kommunikációs technikát látunk, amelyek így együtt garantáltan elvezetnek a kapcsolat széteséséhez. (De erről később.)
Ugyancsak lényeges, és a darabból következő tényező a két szereplő magabiztossága, ahogy nézik a kiszemelt társukat. Két, egymást jól nem ismerő ember találkozik, mégis érteni vélik a kapcsolatot és a másikat, és mindkettőjüknek van erőteljes jövőképe, amelyben hisznek és amelyet érvényre akarnak juttatni. És a közhely most is igaz: a férfi azt várja, hogy a nő változatlan maradjon (vakon rajongjon érte tovább, ne akarjon semmit megtudni), a nő viszont meg akarja menteni őt (hiába fogadta el már előre „zsákbamacskaként”). Ugyan mind a zenéből, mind a szövegből érzékeljük kezdeti félelmüket, amely talán több annál, amit várnánk egy újonnan összekerült pár első közös estéjétől, viszont mégis ez a magabiztosság az erősebb, "az én tudom, hogy mi lesz nekünk jó" érzet. A „szeretlek” birtoklási vágyat takar, „a meg akarlak szerezni, hogy utána azt csináld, ami nekem jó” szinonimája.
Judit esetén ez az ajtók kinyitásának követelésében, a Kékszakállú esetén a folyamat késleltetésében nyilvánul meg, de közös, hogy mindketten csak a saját igazukat érzékelik és kompromisszum elképzelhetetlen. A Kékszakállú a nem-kérdezést, békén hagyást tekinti optimális állapotnak, ilyen szeretetre vágyik, Judit viszont éppen az odafigyelésben, a kérdezgetésben tudja magát kifejezni, de ezzel túllép a másiknak még hasznos határon. (Az utolsó 2 ajtó kinyitása nem magyarázható már a „vár kivilágításával”.) Már ebben is ott van a bizonyosság, ennyire eltérő habitusú embernek együtt tartósan (!) nem lehet jó. (Amikor a herceg letér a saját útjáról, abban sem lesz köszönet, már túl későn történik, és akkor már felesleges.)
A két szereplő külön úton jár, amelyek alig érintkeznek (a megismerő és a megismerés tárgya külön létezik), az egymásra hangolódás nem sikerülhet, és a megismerés után az sem, hogy elfogadják a másikat olyannak, amilyen tényleg. Emiatt érdemes és érdekes is külön megnézni a történteket a Kékszakállú és Judit szemszögéből is. (Később külön részekben jön ez is.)
Bartók operájában a zenébe van kódolva a két szereplő (szólam) közötti áthidalhatatlan távolság, nem illenek össze, csak pillanatokra jöhet létre köztük harmónia, rendszerint akkor, amikor egyikük sem énekel. Az egymásra rátalálás rövidke pillanatai viszont annál emlékezetesebbek, ezeket őrizheti meg kapcsolataiból egy életre a herceg, ebből táplálkoznak virágai is.
Ami a kölcsönös érdeklődés megléte ellenére is aláássa a kapcsolatot, az a már említett eltérő kommunikációs technika, a nő részéről a türelmetlenség, a férfi részéről a túlzott titkolózás és taktikázás, a másik lehetséges szempontjainak figyelmen kívül hagyása, és persze az időhiány.
Eredetileg nyilván a jelképes történetben Balázs Béla sűrítést alkalmazva akarta bemutatni két ember találkozásának és tragikus szerelmének történetét, szimbólumokkal, de a mai közegben már reálisnak is érezhető az, amit látunk, villámrandi-érzetet kelt. Egyéjszakás kalandnak egyszerűbb beállítani a látottakat, mint egy lányszöktetés+házasodás után hazatérő pár első estéjének. (A legtöbb rendezett verzió Judit fehér ruhájával ezt szokta jelezni, itt nem egy akármilyen ideiglenes párkapcsolatot látunk kibontakozni, hanem egy olyat, amelyet a kezdetén mindkét fél tartósnak gondol.)
Érezzük a türelem hiányát, nincs idő az összecsiszolódásra, az emésztésre: mindennek az akadálya, hogy hihetetlenül gyorsan történik ez a megismerési-nyomozási folyamat. Mintha már Bartók is azt nehezményezte volna száz évvel ezelőtt, hogy mindent olyan gyorsan szeretnénk megkapni, elérni, és éppen ez a kapkodás az, amelyik sehogy nem hozhat jó eredményt.
A librettóból egészen világos, hogy egy tapasztaltabb, idősebb és különleges férfi, illetve egy tapasztalatlan, az élet kezdetén lévő nő kapcsolódási kísérlete lenne az alaphelyzet. Ez a szöveggel is igazolható, Juditnak „nincs saját vára”, azaz kialakult világa, az apjától szökik el, a Kékszakállúnak viszont van egy titokzatos vára, hét bezárt ajtóval.
Az alaphelyzet elég egyértelmű, de az is, hogy Judit szólama túl megterhelő egy egészen fiatal énekesnőnek. Ezáltal megszokottá vált (az énekesektől függően) egy fordított képlet is. Ha igazán erőteljes színpadi jelenség Judit, akkor egy domináns nő történetét látjuk, aki rávetíti saját elképzelését egy idegen férfira, aztán a megismerés folyamán fokozatosan rájön, hogy az illető mégsem olyan csodálatos, amilyennek megálmodta, nem illik hozzá, de kíváncsiságból mégis lefolytatja a nyomozást.
Minden előadás tologatja az arányokat, rengeteg variáció létezik a szereposztástól függően, de még egy-két nap különbséggel, azonos szereplőkkel is előfordulhat egészen más jellegű előadás, emiatt érdemes megnézni minden lehetséges alkalommal, amennyiben valakit vonz a darab. (Két bejegyzésből is kiderülhet - lsd. Milánó, Vilnius – , hogy tényleg így van. )
Folytatás következik.
