Mezei néző

Nem lesz hosszú bejegyzés, viszont annál elégedettebb hangvételű a MET Anyeginjének befejeződése után egy órával. Holnap hatkor még jön az ismétlés, aki még feleszmél, annak talán nem reménytelen bejutni a MüPá-ba, bár ma is pótszékes házak voltak a vetítés két helyszínén.

Egy olyan előadást láthattunk, amely azoknak is meg fog felelni, akik a lehető legkonzervatívabb ízlésűek, de azoknak is, akik a modernizált operajátszás hívei. Visszafogott, alapvetően "a realista stílushoz" inkább kapcsolódó rendezés ez, nincsenek benne különleges faksznik, de el van énekelve - minden szerepben kelet-európai énekesekkel, akik tudnak oroszul és szívesen énekelnek oroszul, persze érthetőek is - és mi több, minden szereplők közötti kapcsolat ki van dolgozva és él. Ha nagyon kekeckedni vágynék, akkor se nagyon lehetne sok mindenbe belekötni, a díszlet is megfelelő, nem tolakodó, a havas jelenetek kifejezetten romantikusan szépek. (DE: aratáskor tökök, miközben cseresznyéről és ribizliről énekelnek? - na jó,értjük,  az elutasítási jelenetet ellenpontozza a környezet, banális lesz a Tatjána sóhajtozása sok láda kifényesített tök között.)

Az előadás első két felvonása között nincs szünet, viszont elidegenítő effektként láthatjuk az átdíszítést, egyébként pedig az egész közvetítés ideje ki van használva. Riportokat készítenek a szereplőkkel, az igazgatóval, a karmesterrel. Az előadás sztárja kétségtelenül Anna Netrebko, ahogy az opera is inkább Tatjánához visz minket közel, különösen az első felében. Anna Netrebko két hete mutatta be ezt a darabot a MET-ben, más rendezésben több helyen énekelte - korábban írtam a bécsiről, pontosabban arról, hogy hogyan nem sikerült megnézni az előadást. Akkor egy felvonás alatt nem kötött le a produkció (a Ringen, járókelők és autók zúgása által zavarva), alapvetően a rendezés koncepciója tűnt erőltetettnek.Nagyon ki akartak valamit találni, az meg nem működött. Most ugyanaz az énekes, ugyancsak kivetítve, de a Fesztivál Színházban, kifejezetten árnyalt és minden részletében meggyőző volt. Tatjánát én kifejezetten véznának képzeltem mindig, de így - inkább hasonlítva egy egészséges töltött galambhoz- is el tudtam fogadni. Még a fiatal lányból öntudatos dámává alakulás is ment neki. Több nézővel beszélgettem, akik más alkalmakkor is látták. Úgy tűnik, hogy ebben az előadásban a szokásos formájánál is jobb volt. (Izgalmas volt mellesleg, hogy mások is milyen élénken emlékeznek a Kovalik-verzióra, pozitív vagy negatív felhanggal, de emlegette mindenki. De a tavalyi csodás Cser Krisztián-Bretz Gábor féle Don Giovanni is szóba került. Mindig jó más mezei nézőkkel is megbeszélni előadásokat, nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanúgy azt látja, hogy Cser hatalmas karrier előtt áll, ha minden jól megy.)

De vissza az előadásra: Anyegin és Lenszkij szerepében két lengyel énekes volt szintén meggyőző. Az interjúk elég semmitmondóak voltak, és látszott, hogy alapvetően műveletlen közönségre számítanak, akiknek semmi előismerete nincs. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a riporter tényleg ennyire tudatlan, vagy csak a nézőkre gondolva teteti ezt. A két lengyel főszereplő jópofa volt, az élő adás lehetőségét kihasználva üzentek a lengyel nézőknek Krakkóba is. Lenszkij szerepében Piotr Beczala hozta a szerep minden kötelező elemét. A legemlékezetesebb az volt, ahogy a puskával állt és felmerült benne is és ellenfelében is a békülés lehetősége. Hihető volt a szituáció, de titokban vágytam rá, hogy elmennek egyet inni a párbaj helyett. Anyeginként Mariusz Kwieczien' majdnem százszázalékosan hiteles jelenség volt. Egyetlen motívumot leszámítva mindent elhittem neki, kezdve a Tatjánát kioktató beszéden, folytatva a báli flörtöléssel, ami szintén érthető, hisz úgy tűnik, hogy minden bálon unatkozik. A szóváltás is szépen bontakozott ki. Anyegin pontosan ismeri magát, nem hazudik magának, de azt mégsem szereti, ha mások előtt leszólják - a hiúság az oka mindennek. Az is belefért, ahogy összeomlott a mű végén, egészen nyavalyás féregnek tűnt, semmiképp nem olyannak, aki jó választás lett volna Tatjánának. Amit nem csinált meg, csak a partnere, Netrebko: az első találkozást. Megjelenésében a lehető legátlagosabb volt, nem sugárzott különlegességet, de még különcséget sem (ha azt leszámítjuk, hogy első látogatáskor magát szolgálja ki és tölt a likőrből). A varázslatos jelenlétet nem hiányolnám, ha nem láttam volna idén kétszer, ahogy egy énekes, Pavol Remenár be tud úgy lépni, hogy elhiteti a nézővel, hogy bele lehet szeretni egy pillantásra is. Ha ezt nem látom, akkor mondhatnám azt, hogy ennél az Anyegin alakításnál soha jobbat nem lehet nyújtani. Jelenleg is mondható, hogy a második találkozástól egészen kiváló és meggyőző volt az énekes. Persze, lehetett a koncepció része, hogy egy hétköznapi, semmirekellő felesleges embert mutassanak be, akinek történetesen igaza van, Tatjana csak véletlenül szeretett bele és nem méltó rá. A mű alapján és a zene alapján mégis hajlik a néző arra, hogy ha más nem is, a kéretlen őszintesége, nonkonformizmusa a tömeg felé emeli ezt az embert, valami különleges varázsa csak van.

Mindkét énekesnek köszönhetően a néző végig tud drukkolni ennek a szerelemnek, érezzük a tragikus, ámde szükségszerű veszteséget és azt, hogy bár "a boldogság karnyújtásnyira volt, milyen közel", mégsem lesz közös élet. Az, hogy Anyegin megcsókolja Tatjánát a kioktatás után és Tatjána is ugyanezt megteszi válaszul, a szimmetria (a bosszú?) kedvéért, először meglepő, de megértjük. Túl nagy a kísértés, nehéz becsületesnek lenni, ha az ösztönök mást diktálnak. Érezzük a feszültséget erősen, végig az egész előadás alatt. 

Ez volt az első élő MET-közvetítés, amihez szerencsém volt. Jó látni, hogy ahol a források adottak, milyen magas színvonalú operaelőadásokat tudnak létrehozni. Ez a mai este egészében kimosta a tegnapit, szerencsére, és felveti a kérdést, hogy próbálkozom-e holnap (pontosabban már idő közben vasárnap van, tehát ma) egy Rózsalovaggal a Magyar Államiban.

színlap és a MET további közvetítéseinek listája

Röviden: KIHAGYNI! (akkor már inkább a Vitéz lélek... - sokkal inkább)

( diákokat csoportosan elvinni rá pedig beláthatatlan károkat okozhat, azt fogják hinni, hogy ez az, amit az Opera tud nyújtani.)

Hosszabban, ha valakinek van ideje:

A frissen átfestett és némileg át is alakított Erkel első idei nyilvános főpróbáján jártunk, az Operabarátokén. Többnyire olyan emberek ültek ott, akik  most hétfőn egy közel 3 órás sorbanállás eredményeként vehették át (3 előadásra egyszerre) a főpróba jegyeiket. A tagság 9000 Ft fejenként egy évadra, ezért járnak a jegyek. A sort (mások helyett) végigállva én is jól elbeszélgettem vagy 8-10 nyugdíjassal és arra jutottunk, hogy ennél az álldogálásnál csak az lesz kellemetlenebb, ha egy rossz előadást kapunk érte. Amitől tartottunk, bekövetkezett.

Az előadás három órája alatt (egy a szünet) felötlött bennem egy eszményi Háry János előadás - mondjuk a MüPá-ban, koncertszerűen, az összes prózai rész kihagyásával. Az operisták döntő többsége hamis, ha elkezd beszélni. Szaval és nyoma nincs a szövegében a természetességnek. Hol van itt egy Trill, aki elhitet velünk kétdimenziós figurákat. Nincs senki, illetve Hábetler András az, akit el lehet nézegetni, ahogy kocsmárosként machinál, beleköp a kancsóba, mielőtt átnyújtja a burkus zsoldosnak. Mint Napóleon színen van pár percig, és egy üde színfoltot képez, de megmenteni nem mentheti meg az előadást. Van pár prózai mondata, francia akcentussal - az rendben van. A díszlet - háttérben népművészeti motívum-imitációk, falusi falvédőt idéznek, átvilágíthatóak, szalma-bálák, szalma tehén, fabódé hó-szivaccsal, a bódé tetején egy plüss mackó és egy flamingó, borpince népszínházi módon dajdajozókkal és egy hatalmas félköralakú emelvény - összhatásában giccs. Értjük, hogy Háry szempontjából mutatja a világot, azért olyan hiteltelen és hamis minden. Alig volt egy-egy természetes mozdulat, hangsúly.  Igaz pillanat volt, amikor egy nagy kenyeret felvágott az egyik szereplő és lekvárral megkenték, megették. Ez valódi volt, az összes többi része az előadásnak hamis. Aki ismeri Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, hát akkor az érteni fogja a párhuzamot: olyan az egész, mint Jolán "huszerettje", Annyi a különbség, hogy a poénok, a 3 Nemzetiből kölcsönzött lakáj (Fehér Tibor, Farkas Dénes, Mátyássy Bence) felléptetése ellenére sem kerül az egész idézőjelbe.A három színész most is inkább egyforma, mint különböző, lényegében ügyesen statisztálnak.  A zene nem segíti túlságosan az ironikus értelmezést. Ebből az előadásból az az ember benyomása, hogy ez a nemzeti önáltatás nagy műve. A magyarság bezzeg mindenre képes, Napoleont is legyőztük (szalmagolyókkal), Mária Lujzát viszont csak nem akartuk feleségül venni...("még a császárt is mi adjuk Bécsnek?!") Én nem hiszem, nem éreztem, hogy bármi üzenetet el akartak volna hozzánk juttatni, csak azt,hogy szép ruhákban, csupa illusztrációval nyögvenyelősen és hosszadalmasan akarnak elmondani egy történetet. A prózai részekből rengeteget kellett volna húzni, nem sérült volna a mű szellemisége - ez az, amitől a rendező annyira fél. El-elnézegettük a táncokat - megjegyzem, hogy a hatodik sorban látszottak a fehér egyenruhán a fekete foltok, hiszen ha a csizmát cipőpasztával kikenik, utána a krémet az illető a nadrágjára keni a nagy csapkodás közben, ez elég zavaró lehet a mosodának majd. Kis megkönnyebbülés volt, amikor leállt a történet és jött helyette egy-egy dal, melyeket az iskolában a legtöbb néző biztosan tanult. 

Aki szereti a magyaros ruhákat nézegetni, vagy a fehér egyenruhás huszárok táncában gyönyörködni, az valahogy ezt a három órát csak eltölti. Számomra ez a mérhetetlen unalom estéje volt és meglepődnék, ha ez után az első találkozás után még egy másik este is megnézném. Ahhoz az kellene, hogy olyan ember nyúljon hozzá, aki valami érdekeset gondol róla. Lehetne aktuálpolitikai párhuzamként is értékelni, hogy színre került, de nyilván nem utal a miniszterelnök bizonyos EU-val kapcsolatos kijelentéseire, a magyarság értékeinek kiemelésére, ez nem elképzelhető ezzel az avíttas stílussal (ami egyébként korábbi korszakaiban sosem volt sajátja Vidnyánszkynak, izgalmas dolgokat láttam tőle, összesen 14 rendezése tetszett kifejezetten, egyáltalán nem az elfogultság beszél belőlem, csak a csalódottság így másfél órával a vége után).

Ez viszont egy ajánló blog lenne - mi az, ami jó volt benne, mindig ezt keresem, hogy magamnak is megindokoljam, miért volt érdemes megnézni.

A legszebb: majdnem a legvégén a kórus éneke volt, azt tovább is hallgattam volna. (Nagyon nagyon kevésnek érződött a zene, ez a debreceni első verzióban lehet, hogy helyén volt, de az Operában nem szerencsés.) Az egész előadás egyetlen drámai pillanata pedig szerintem Gál Erika dalához kapcsolható ("Szegény vagyok, szegénynek születtem"). Ő is hamisan mondott prózát, de ez az utolsó dala megmutatta, hogy hiába tettek meg mindent, hogy elbanalizálják a történetet, Örzse tragikus helyzetét mégis át tudjuk élni egy dal erejéig. Hábetler Napóleonját már említettem, így most a felsorolás véget is ért. 

Egy hete láttam Pintér Béla új előadását (Titkaink - bejegyzés még mindig félkész, rágódom még mindig rajta és egyre hosszabb lesz az írás, már senki sem fogja elolvasni,az lesz a vége), amelyben táncház a háttér, szól a népzene és táncolnak - helyenként ott is azért hosszabban, hogy élvezze a néző. Ég és föld a különbség a két előadás között, bár mindkettő a népzenei gyökerek ápolásának fontosságáról is szól (mellékesen). Ha elképzelem, hogy erre a giccsre valószínűleg több pénzt fizettek ki a magyar adófizetők zsebéből, mint amennyiből a Szkéné egy egész éven át működne. Ez az igazi tragédia, az meg pláne, hogy mennyi gyerek fog elidegenedni az Erkeltől, ha odavonszolják erre. 

A karmester valami miatt a szünetben a Hunyadit próbálta az együttessel. Tavaly sok bajom volt azzal a rendezéssel, de visszagondolva, egészen felértékelődött az is, nemcsak a Vitéz lélek. Mindennél van rosszabb előadás, ez a tanulság. 

Színlap

(Az előadás főpróbáját még csütörtökön láttam, az élet elsodort, vendégek miatt azon melegében nem tudtam megírni a benyomásaimat - így a nézőpont ismét változott, az előadás kapott immár egy négy napos távlatot.) 

Divinyi Réka a mába ülteti át Machiavelli (valamennyire talán) közismert művét, a Mandragórát. Az eredeti mű története - hasonlóan Boccaccio 150 évvel korábbi novelláinak többségéhez - képtelen ökörségnek látszik (egy férj beszéli rá feleségét arra, hogy mással feküdjön be a családi ágyba), de alkalmat ad mellékesen némi kiszólásra, társadalomkritikára, ami a pajzán téma mellett éppígy az eredeti mű szelleméhez tartozik. De a hangsúly akkor és most is mindvégig azon marad, hogy előadás közben szórakozzon a néző.

A Mandragórát egyszer láttam mindössze, 1991 szilveszter éjszakáján a Játékszínben. Be kell ismernem, hogy az egész szereposztásból mindössze Margitai Ági maradt meg élesen. Kis gondolkodás után még előjött Kézdy György alakítása is. Úgy, ahogy volt kiestek a többiek ( színlap: itt, Alföldi volt az ifjú szerelmes, Balkay Géza a barátja, sőt Hollósi Frigyes is szerepelt.). Nagy vágyam teljesült: egy szilvesztert akartam színházban tölteni. Miután ezt az estét irgalmatlanul untam, egészen elvette a kedvem magától a darabtól is, a színházi szilvesztertől meg pláne.Évente legalább 160 estét töltök színházban, de épp a szilveszterit kihagyom, mindig visszagondolva erre az előadásra, amely ezek szerint erős nyomot hagyott. Túlságosan is hajlik a darab a bohózat felé, nyakatekert nyelven és mesterkélt helyzetekkel. Nem az én világom. A színházi adattár másik két pesti Mandragóra-előadást tart számon, miközben 1958 óta vidéken összesen 23 alkalommal került színre. Ha ezt megnézzük, akkor ez mégis jelzi, hogy a mezei nézők sokasága számára vonzó ez a vígjáték, érdemes lehet újra elővenni.

Az Átrium friss változatát részben azért néztem meg, mert érdekelt, hogy mit lehet kihozni belőle 2013-ban, van-e érvényes átirata, megszólal-e valóban, másrészt mert  evidens volt számomra, hogyha Lázár Kati vállal valahol egy szerepet, akkor nekem meg kell nézni, nincs mese. (Ezek után nem meglepő, hogy ezen a főpróbán éppen őt éreztem a legmarkánsabbnak. Ha valaki elolvassa az Átrium honlapján szereplő interjút a szerzővel, akkor kisütheti, hogy ez az alkotók szándékával éppen egybevág. Én utólag olvastam ezt el, nekem átjöttek a szándékok nézés közben is.) 

Magács László rendezésében pár perc alatt kiderül, hogy most nem múzeum-színházban vagyunk, hanem "itt és most". Várakozáson felül sikerült a karaktereknek mai megfelelőt találni, ráadásul úgy, hogy a darab a vígjáték voltából nem veszített. Sőt, a kétszer 45 perc alatt végig NEM éreztem azt, amit az előző estémen is és sok más estén igen: jó, jó, de mikor lesz már szünet, mikor mehetek ki. Rendkívül gyorsan eltelt az este, minthogy megelevenedett a történet az ostoba férjről, a mindenáron hűséges feleségről, a korrupt környezetről.

Az előadás lényegében egy fekete térben játszódik, mivel a színpad elég nagy, állandóra el van helyezve négy külön helyszínt jelképező pár díszletelem egymástól tisztes távolságra. Egyszerre látható az összes helyszín. Nekem túl szellős ez a tér, hiányoltam valami egységes látványelemet, ami összefogná, illetve szerencsésebbnek tartottam volna, ha egyik helyszín a másikká átalakul. (Persze, praktikus okai is lehetnek e térszervezésnek, nem kell pakolászni, ami nagyon jó, jól szolgálja a filmszerűen pergő rövid jeleneteket - de valahogy túlságosan is nagynak tűnik az Átrium színpada a cselekményhez, amelyik mindig egy-egy kis szögletben bonyolódik.) Az, hogy talán ez az egy dolog van, ami zavart az előadásban, vagy pontosabban: nem éreztem igazán megoldottnak-kitaláltnak a látványt, ez másnap vált világossá, amikor Pintér Béla új előadását, a Titkainkat néztem (bejegyzés jön), amelyben egy egyszerű látványelem a térszervezést megoldja.  Valami ilyesmi hiányzott nekem, egy egyszerű, ámde hatásos ötlet. Természetesen van erre is magyarázat, nem zárom ki, hogy ezzel a mozaikszerűséggel a világ szétesettségére akarnak utal. Akármint is van, peregtek a jelenetek és nem untam meg az előadást, kicsit sem. 

Ha nagyon kezdem magam beleélni a kritikusi szerepbe, amit egyébként nem szeretnék, még két olyan dolog van, ami zavart, bár egyik sem magához az előadás minőségéhez kapcsolódik. Az egyik: nagyon jók a színészek, különösen " a kaposvári egyetemisták"-ként együtt emlegetett fiatalok voltak érdekesek. Zavart, hogy a szórólapon nem találtam a szerepekhez párosítva neveket, sőt éppen a főszereplők nevei egyáltalán nem voltak rajta feltüntetve.Fülöp Zsigmondot még csak felismerem akkor is, ha nincs kiírva (ő éppen ki volt), de akit az életben nem láttam játszani, azt nem. (És legyünk realisták: Szerémi Zoltánt sem ismeri mindenki.)  A port.hu-n van egyedül ilyen "valódi" színlap, a helyszínen nem bírtam rájönni, hogy ki kicsoda. Különösen tetszett a Bende Kinga, "az elcsábíthatatlan", könyvesboltban ücsörgő férjes asszonya, illetve a csábítási terv kiötlőjét, az alkoholista pedagógust játszó Rózsa Krisztiánt éreztem nagyon dinamikusnak, erőteljesnek, figyelemreméltónak. Ugyanakkor a másik két főszereplő (Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel) is vitte a darabot a vállán, az ő szerepük egyébként is kevésbé hálás, egyértelműen jobb cselszövőnek lenni. 

A másik dolog, amely ugyan nem zavarja meg még ennyire sem az est élvezetét, mint az, hogy úgy mentem haza, hogy fogalmam sem volt a szereposztás feléről: a cím. Ez a cím ugyan erősen emlékeztet egy híres film címére, amely lehet, hogy mintát adott a Stúdió K-nak (A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések) és Pintér Béláéknak (Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az  ördög) is már hasonló szerkezetű színdarab-cím választására. A felsorolt két példából látszik, hogy lehet sikeres egy jó előadás ilyen hosszú és nem praktikus címmel is, de azért az nem mellékes, hogy ezeket a régebbi előadásokat bejáratott műhelyekben hozták létre, ahol volt már odaszoktatott törzsközönség és jelentősen kisebb a nézőterük is. Van egy érzésem, hogy Pintér Béla akármilyen címet kitalálhatna, választhatna hozzá bármilyen témát, az első harminc előadást még akkor is telt házzal játszaná a Szkénében, ha istenigazából mellényúlna. Az Átrium most lesz csak egy éves, befogadó színház, emiatt minden előadásnak jelen stádiumban meg kell harcolni a közönségért, különösen akkor, ha nincs benne olyan húzónév, mint más előadásokban pl. Alföldi volt (és lesz is még). Éppen ezért sokkal jobban eladható lenne, a közönség jobban bízna benne, ha legalább meghagynák az eredeti címet - mondjuk " Machiavelli-Divinyi: Mandragóra 2013"  formában, amely  röviden jelezné, hogy klasszikus mű átiratáról van szó.

Az előadás szerintem remek alkalom lenne arra, hogy valaki, aki nincs meggyőződve arról, hogy érdemes darabokat modernizálni, megbizonyosodjon az ellenkezőjéről, arról, hogy így működik igazán. Nagyszerűen lehetne a reneszánszhoz illeszkedve erre az előadásra beavató színházi programot építeni, hátha az egyébként jellemzően elég konzervatív diákok is ráébrednének, hogy milyen út van még a "múzeum-színházon" kívül. Mert aki erre az előadásra beül, az ténylegesen jól fogja érezni magát, még akkor is, ha egy meglehetősen korrupt, erkölcsileg romlott társadalom képe rajzolódik is ki előtte (megjegyzem: egészen hűen az eredeti mű szelleméhez). Csak kérdéseket vet fel a mű, nem ajánlja fel a kényelmes megoldást, de a bajkeverőnk, az alkoholista pedagódus szájából igaznak tűnik a záró megjegyzés: "legalább volt egy jó esténk". És ez nem kevés.

Minden évben összeállítom azoknak az előadásoknak a listáját év elején, amelyeket igazán jó szívvel tudok általában mindenkinek ajánlani, aki a prózai színházat kedveli és nem bánja, ha igényesen szórakoztatják (és nem kifejezetten operett- és musicalfüggő).

A legtöbb megjelölt színházban van több jó előadás, igyekeztem egy-egy helyről a kedvenceimet kiemelni. Ha valaki azt szeretni fogja, akkor majd visszamegy mást is megnézni. Ahonnan több is van, az azt jelzi, hogy azok különösen fontosak - nekem. Kommentben várnám a megjegyzéseket...

Átrium - Divinyi Réka variációja a Mandragórára

Belvárosi Színház - Edith Piaf - Vári Éva

Centrál - Illatszertár, Nézőművészeti Főiskola

Karinthy Színház - A templom egere

Katona Kamra - Rükverc

Magyar Színház - Kár, hogy kurva

MU Színház - Korijolánusz

Örkény - A vihar, Liliomfi, János király, Tóték, Pillantás a hídról, Kasimir és Karoline

Radnóti - A Főfőnök, Vágyvillamos

RAM Colosseum - Kőműves Kelemen

Rózsavölgyi Szalon - Az utolsó óra

Szkéné - A nagy füzet, A fajok eredete, A Grönholm-módszer

Pintér Béla Társulat - Kaisers TV Ungarn, Titkaink, Tündöklő Középszer

Thália - Szeret...lek, Ady/Petőfi

Víg - Házi Színpad - A léggömb elrepül

Csütörtök éjszakai hír volt a szinhaz.hu-n, hogy immár a szolnoki színház honlapján (itt) olvasható Balázs Péter pályázata is, amely elvileg már aug. 30. óta fent volt, csak senkinek nem tűnt fel. Enikő ezek szerint később, csak szept.4-én tartotta fontosnak, hogy közzétegye (itt), pusztán az a különbség, hogy mivel ez a közzététel a Vígszínház honlapján történt, többeknek feltűnt. Én Enikő pályázatát aznap elolvastam, Balázs Péterét pedig ma.

A Vígszínház előadásait ismerve, egészen nyilvánvaló, hogy Eszenyi a pályázatban ugyanazt az utat akarja folytatni, amit eddig, megőrizve a hagyományokat, támaszkodva még Marton László színházára is, aki jelenleg is aktívan részt vesz a színház munkájában, de a jelen problémáira is reflektáló, jóval nyitottabb színházat akar, mint amilyen az volt. Emiatt számomra, aki járok a Vígbe és követem az ott folyó munkát 25 éve, egyértelműen evidens lenne az, hogy hagyni kellene őket dolgozni tovább. Ez a legnagyobb pesti színház, nagy feladat megtölteni. Annak ellenére, hogy nem minden előadása tetszett, voltak ellenérzéseim nem egyszer, de akárhányszor betettem a lábam oda, azt láttam, hogy tele van. Ahogy Balázs Péter sok régi nagy nevet említ, most is vannak színészek, akik behozzák a nézőt. Olyanok, akik 25 év múlva szintén legendaként lesznek emlegetve - mondjuk Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. (És itt jön a személyes ízlés kérdése, sokan másokat mondanának, van választék.) Van törzsközönség, veszik a jegyeket, a színház sikeres, van igény a Vígszínházra ebben a jelenlegi formában. 

Ma elolvastam Balázs Péter dolgozatát is és sok mindent megértettem belőle. (Azt nem, hogy mondjuk a szolnoki színház honlapjának szerkesztője miért nem írt egy e-mailt a szinhaz.hu-nak, hogy tessék, olvassátok már el az anyagot, amit annyira sokan és sokszor hiányoltak.) Sokkal jobb lett volna, ha elérhető hamarabb mindkét pályázat.

Engem meggyőzött az írás arról, hogy Balázs Péter valóban lehetségesnek tartja a Várkonyi-féle korszak visszaálmodását, nosztalgikusan egy igazi, derűs, patinás színházról gondolkodik, ahová öröm járni. Épülve szórakoztatná a nézőt, aki jól érzi magát a csodás épületben. 

Én nem tudom, hogy valóban annyira csodás volt-e az a Víg, mennyire a szokásos visszavetítés csupán, hisz aki látta, az fiatal volt akkoriban. Az is lehet, hogy pusztán egy-egy színész volt annyira nagy, hogy mély nyomot hagyott a nézőben. (Ahogy én is óriási előadásként emlékszem Az öreg hölgy látogatására, amelyben Ruttkait láthattam, életemben akkor egyetlen egyszer a karzat utolsó sorából. Az egész előadás úgy maradt meg bennem, mint maga a tökély és élénken vissza tudom idézni.) Ami ennek kapcsán eszembe jutott: "de vissza nem foly az időnek árja". Szép ez a vágy, de egyetlen dolgot felejt el Balázs Péter: a közönséget. A közönséget szeretné kiszolgálni, sikerre törekszik, ugyanakkor a derűs színházhoz az kellene, hogy a közönség nagyrésze ne érezze magát egyébként válsághelyzetben. Ha megnéznénk, hogy ma a Vígszínházba járók közül hányan vannak igazán stabil anyagi körülmények között és úgy járnának ma is színházba, mint a régi nagypolgárok, akkor azt vehetné észre az igazgató, hogy ilyen bizakodó, jól szituált személyekkel nem tudná megtölteni a nézőtereket. Nem tudna összesen 1600 embert összeszedni estéről estére a két játszóhelyre.(A Házi Színpadra ő is tervezhetne Esterházy-darabot, azt nem annyira nagy kihívás megtölteni.) Persze, nyilván Balázs Péter erre azt mondhatná, hogy ez nem probléma, a szerencsétlen emberek is menjenek csak, legalább felejthetnek. Mert van létjogosultsága ennek a kikapcsolódást, három örömteli órát ígérő színházeszménynek is, amely nem akarja a nézőt nyugtalanítani azzal, hogy szüntelen emlékezteti a külvilág problémáira. 

A két pályázat igazából azt a választást kínálja, hogy mit akarunk: gondolkodtatni a nézőt, felnyitni a szemét egyes társadalmi problémákra (és szórakoztatni), vagy maradna pusztán az utóbbi, a szórakoztatás és a remény színháza.

Két markánsan megfogalmazott színházeszmény ütközik tehát, ráadásul nincs kétségem, hogy mindkét pályázó ténylegesen hisz is abban, hogy a Vígnek azon az úton kell mennie, amelyet éppen ő jelöl ki. (Milyen szép lett volna, ha Zsótér is megpályázza, esetleg Mundruczóval együtt a Víget, akkor lehetne egy radikálisabb  színházi gondolkodást is melléjük tenni, amely ugyanígy létezik Pesten. Elképzelem a Proton színházat a Trafó helyett a Vígben, ahhoz képest Enikő színháza csupa derű és harmónia. Minden csak viszonyítás kérdése.) Most csak kétféle gondolkodás, színházi világ közül kellett a városatyáknak illetve a szakmai bizottságnak választani. Ebből a kettőből azt, ami Budapest számára jobbnak tűnik. (Állítólag a választópolgárok mindössze 2%-át érdekli a kultúra. Nem mindegy az egész dolog a többségnek? )

Most ha csak a szövegeket és a koncepciót nézem, akkor azt kell mondanom, amit BP munkájának olvasása előtt sose mondtam volna: el tudom hinni, hogy még a szakmai bizottságban is ültek olyan művészek, akik VALÓBAN jobban szeretik a Balázs Péter-féle irányzatot és gondolkodást és ezzel tudnak azonosulni. El tudom most már képzelni, hogy valaki, aki egyébként sem szerette a Vígszínházat, vagy nem ismeri, most azt gondolja, hogy térjenek vissza a Várkonyihoz, jó lesz az.

Az egy másik kérdés, hogy hányan ismerhették ténylegesen a döntéshozók közül éppen a Várkonyi-korszakot, mikor valószínűleg a mostani Vígbe sem járnak. A Fővárosi Közgyűlés tagjai esetén érdekes lenne felmérni, ha lehetne, hogy hányan fordultak meg az elmúlt öt évben és mit láttak a Vígben, tetszett-e nekik vagy sem. Igazán álomszerű lenne, ha olyanok döntenének a színházról, akik ismerik. Mivel a képviselőknek az élet sok területével kapcsolatban kell dönteniük, ez csak egy szelet, érthető, ha csak a pályázati anyagokból tudnak kiindulni. Mivel az emberek többsége konzervatív gondolkodású és valóban jobban szereti a szórakoztató színházat, feltételezem, hogy ez a képviselőkre is igaz. Ezt a logikát követve, nem elképzelhetetlen, hogy aki se a szolnoki, se a vígszínházi előadásokat nem látta, Balázs Péter színházára szavazna még akkor is, ha mondjuk a pártfegyelem nem kötelezné.  

Látom magam előtt azt a képviselőt, aki csak sátoros ünnepkor téved be valamilyen előadásra, esetleg egyáltalán nem szereti a színházat, sőt  csalódott is már a Vígben egyszer-kétszer, még az is lehet, hogy tíz évvel korábban és Marton László korszakát egyben látja Eszenyiével. Ráadásul még a tetejébe ott van az a pici dolog is, hogy Balázs Péter nyíltan kormánypárti, Enikő pedig semleges. (Eszenyi Enikő sosem jelent meg egyetlen politkai párt támogatójaként sem, talán éppen ezért lett ő az igazgató 5 éve, mert nem kötelezte el magát senkinek. Az, ha most az ellenzék támogatja sok meggondolásnak köszönhető, akár annak is, amit letett eddig az asztalra a 32 éves vígszínházi munkája idején. )

Ezeket a tényezőket összeadva, a két pályázatot elolvasva, most már el tudom képzelni, hogy egy képviselő nem Eszenyi Enikő jelenleg is jól működő és fejlődésben lévő, megszünt társulatokból is ügyesen építkező színházára szavazna, hanem erre a derűs-eszményi álomra, amelyet Balázs Péter felvázol. Enikő lehet, hogy mindezt tudta korábban is, anélkül, hogy BP pályázatába betekinthetett volna. Már kiírta a plakátokra: 2013/14 - álomévad. 

A döntés csütörtökön elmaradt, jön az új pályázat - ugyanezzel a kérdéssel. Kivéve akkor, ha Balázs Péter meg nem gondolja magát és nem dönt úgy, hogy mivel már hét évet beletett saját színházeszményének megvalósításába Szolnokon és egyszerűbb lenne azt simán folytatni. Ha nem, akkor nincs mese, meglátjuk, hogy mennyire sikerül a múltat életre kelteni.

Tavasszal, amikor Vidnyánszky Attila nyilvánossá tette a műsortervét, az első utam a KSH könyvtárába vezetett, amelynek raktárából haladéktalanul kikölcsönöztem a Vitéz lélek c. Tamási Áron drámát is tartalmazó, 1975-ben kiadott kötetet. A könyv állapotából úgy tűnt, hogy az első olvasója vagyok. Egy keveset játszott műről van szó, amely sokkal kevésbé ismert, mint a szerző prózai munkái vagy az Énekes madár, amely lényegében egyedül képviseli a drámáit a köztudatban. Nem véletlenül.

A Vitéz lélek az újrakezdésről szól, arról, hogy akármit elérhetünk hittel és akarattal. Ez nagyon optimális üzenet egy  nem egészen támogató hangulatban elindított, éppen összekovácsolódó társulat számára. Idő kell ahhoz, hogy a pesti közönség a váltást egészen megeméssze.(Ezt-azt hamar megemésztett, van benne rutinja.)

A pozitív üzenet tehát adott, csak az a kérdés, hogy a darab (a cselekmény és a szöveg) mennyire tudja ezt hitelesen közvetíteni, illetve ebből az alapanyagból a rendező a színészekkel mit tud kihozni.

A mai (szerdai) főpróbát  még egy másik követi holnap és csak pénteken kerül egészen hivatalosan közönség elé. Ennek ellenére egészen világosan látható, hogy kész van az előadás, pusztán a tempója gyorsulhat némileg, talán itt-ott kevesebb szünetet fognak tartani. A színészi alakítások körvonalai, jellege már kidolgozottak.

Az előadásra a darab előismeretében mentem, tehát a legjobb akarattal és igyekezettel sem sikerült minden előzetes elvárást félretenni. A szöveg alapján egyértelműen az volt a benyomásom, hogy túl nagy a kihívás, nem elég jó a darab ahhoz, hogy ebből egy igazán ütős előadást rendezni lehessen. (Ez lehet az oka, hogy nem sokan kísérleteznek vele.) Fel lehet mutatni egy pozitív hőst, aki vesz egy szamarat, amivel feltűnést kelt, építenek neki egy házat és kisebb bonyodalmak után feleségül vehet egy szép fiatal lányt. A drámai mag igazán kevés és sajnos nem volt egy elszánt, határozott dramaturg, aki a fele szöveget (és néhány szereplőt) kihúz a szövegből és ezzel csökkenti az üresjáratokat. Igazán nagy előadást nem lehetett volna akkor sem csinálni, más rendezőnek sem ment volna, de ennél kicsit érdekesebbre és feszesebbre sikerülhetett volna.

Ha most ütköztetem az előzetes elvárásaimat és vélekedéseimet, ki kell jelentenem, hogy azokhoz képest jobb előadást rendezett Vidnyánszky.("Exceed expectations" lehetne a minősítés.)  A darabválasztás okát értem, de nehezen hiszem el, hogy az anyag buktatóit nem látta előre. Egy rutinos rendezőről valahogy nehéz elhinni, hogy nagy csapdákat nem vesz észre. 

Mi az, ami miatt jobb lett az előadás, mint amit maga az alapanyag indokolt volna?

Ennek a legelső oka: Trill Zsolt. Trill Zsoltot a debreceni korszaka alatt talán csak kétszer, pesti vendégjáték keretei között láttam, hiányzott. Elképesztően erős színészi jelenléte van, ráadásul vonzó is, elhihető, hogy a darabban minden nő szerelmes belé. Majdnem az összes szöveg hitelesen hangzott a szájából. Ha mindenkinek ilyen jól állt volna Tamási szövege, és nem próbáltak volna meg néhányan teljesen hamisan valami tájszólás-félét erőltetni magukra, akkor jobban működött volna ez a kevéssé jó dráma is.(De még milyen jól működhetne Trillel egy ennyire pozitív üzenetet sugározni nem tudó, de jól megírt darab, mondjuk egy Platonov? )

Trill első megjelenésekor pár másodperc alatt érzékelteti a hét év katonaság és hadifogság alatt összetört férfit, aki kissé el is van tompulva (némileg emlékeztet a Tóték őrnagyára). Megrázó a kezdet, szinte azonnal átvesszük a hangulatot, elképzeljük azt, ahogy Balla Péter hazaér romos házába és megtudja, hogy Rozália nemrég máshoz ment feleségül. Tenki Réka és Trill úgy néznek egymásra, hogy benne van a szerelem, a keserűség, fájdalom a veszteség miatt és a sajnálkozás is. Lehetetlen az, hogy más vágányon fog életük továbbra is futni. Tóth László a szerencsés férj szerepében éppúgy több színt mutat. Féltékeny, keserű, de ő is sajnálja a megtört férfit, próbálna segíteni rajta. Ezt a rövid hármas jelenetet csak a műfüst rontja el, illetve Tenki erőltetett tájszólása egy idő után, de az alap ott van. A darab ezzel a konfliktussal vagy háromszög-helyzettel kezdhetett volna valamit, de Tamásit ez nem érdekli, lapoz és egészen mást állít a középpontba. Egy szamarat. Egy szamarat vesz Balla Péter, amellyel provokálja a falut. Ezzel akar szimbolikusan új életet kezdeni. A szamár körül folyik a további cselekmény, állandóan emlegetik. Ha tízből kilenc említést kihagynának, még akkor is sok lenne. Egy elcserélt négyéves kislány története is bonyolítja néhány fontos szereplő életét, amely arra feltétlenül jó, hogy megtudjuk, hősünknek a becsület többet ér, mint a boldogság.

A cselekményt nem írom le részletesen, az spoiler lenne - illetve annyira ostoba vagy túlságosan poén-vadász lehetne, hogy nem bonyolódom bele. 

A díszlet először pucolatlan farönkökből áll, majd a ház felépülésekor frissen gyalult gerendák lesznek belőlük. Trill az első felvonásban félig lehánt egy fenyőfa törzset. Minthogy a tér elvileg csak jelzett, amelybe itt-ott egy-egy naturalisztikus elem is bekerül, felemás hatást kelt ez a "valódi" cselekvés. Ami inkább baj, én a hántolás alatt végig azon aggódtam, hogy a színész meg ne vágja magát, ezek alatt a percek alatt úgy éreztem, hogy civilben látom, pedig korábban hitelesnek éreztem a szerepben. Az első hangzatos monológ alatt volt mind ez, később a balta csapkodása közben ugyanígy aggódtam, féltem, hogy valaki csak megsebesül. Mivel egy-egy monológ még némi zenei aláfestést is kapott, egészen biztos, hogy kevés néző lehetett, aki a szövegre képes volt odafigyelni. Nem volt kellemetlen ez a zene, helyenként a magyaros dallamok mellé katonai dobpergésre emlékeztető effektek is vegyültek, de mégsem volt szerencsés ezzel a megoldással hatástalanítani éppen az üzenetet hordozó "prédikáció-szerű" részt.

Lehetséges, hogy a nézők többsége éppen azokat a színészeket fogja szeretni, akik kissé oldják a darab magasztos-patetikus és néhol komor hangulatát, de nekem sajnos nem igazán tetszettek azok, akik  a komikus vonalat voltak hivatva képviselni. Reviczky, Nagy Anna és Tóth Auguszta egyformán volt hamis, helyenként idegesítő is, bár dramaturgiai szerepüket így is betöltötték. Nyomába sem értek Trillnek, akinek nem csak elvétve volt egy-egy igaz pillanata, hanem az alakítását szinte egészében el lehetett fogadni. Nem volt zavaró, hogy minimum 15 évvel idősebb, mint az a legény, akit játszik. Martinovics Dorina bájos jelenség, de nem mutat újat a korábbi alakításaihoz képest. Szép, fiatal, ártatlan, makacs, naív és szerelemes. Ezt kisujjból hozza, az ő szemére nemigen vethetünk semmit. (Esetleg azt, hogy nem tiltakozott négy évesen, amikor elcserélték...és nem ismerte fel a zöld sapkáját.) Apját Horváth Lajos Ottó játssza, aki számomra húzónév, fontos színész, figyelem - de most ezt a szerepet nem tudta élettel megtölteni. Lehet, hogy másnak se sikerült volna, de mindössze a kínlódás látszott. Lehet, hogy ennek a mutatása volt az egyetlen cél. Talán ez az első alkalom, amikor úgy jöttem ki e színész előadásáról, hogy nem tetszett. Minden elfogultságom ellenére sem tudok mit tenni, nyugtázom, hogy ezt a hálátlan karaktert neki sem sikerült lélekkel megtölteni. Pedig az előadásban sokszor elmondják, hogy mennyire lényeges, hogy lélek és test egységben legyen, ez az, amire törekszik a hős. "És amit nagyon akarunk, az megtörténik."

A főszereplő ugyan sokat nem tesz, de az elszántság megvan benne az újrakezdéshez, a falu életének teljes átformálására. Balla Péterként büszkélkedik Trill az elért eredményeivel: "így lettem hógolyóból fergeteg". Egyedül elindított egy folyamatot, amelyet nem lehet leállítani. Néhány mondatot hallva akár úgy is értelmezhetnénk az előadást, mint Vidnyánszky egyik nyilvános megszólalását az újrakezdés kapcsán, amely markánsan kifejeződik most is. (Ennek az előadásnak a végén is fehérben van mindenki, ahogy az első társulati fotón, szintén az új kezdésre utalva.) Az, hogy valami egészen nincs rendben, jelezve van: a házszentelőn együtt mulatna mindenki. Kenyér van, de bor nincs. Azt valaki suttyomban kihörpölgette...Ha akarjuk, ennek is tulajdoníthatunk jelképes értelmet. És annak is, hogy a darabban a boldog véghez egy nagyon hihetetlen, nyakatekert fordulat kellett. Ilyen deus ex machinák a való életben azért nem sűrűn adódnak, erre nem célszerű hosszútávon építeni.

Színlap

Az október szokás szerint sok bemutatót tartogat, bár idén az újdonságok egyrésze előrejött szeptemberre. Mintha mindenki előre akarna menekülni a válság elől, előbb kezdődött a munka.

Színházanként, abc-rendben következnek az infók, legalábbis azok, amelyeket én fontosnak tartok. 

Az Átrium Machiavelli Mandragórájának új feldolgozásával kezd (szept.27.), mégpedig A szűz, a sóher, a Mikulás és a többiek címen. Vígjáték lesz - ( erről beszámoló várható péntekre) és játszik benne Lázár Kati. Az Átriumban ezen kívül még 12 másik előadás is nézhető.  Pintér Béláék második játszóhelyévé váltak (lsd. Korcsula okt.1.-2.), megy tovább a Vaknyugat, ami a Vidor fesztiválon nemrég nyert díjat és látható benne Alföldi is, áthozták a Könnyű prédát, amely nyári bemutató volt Szentendrén és a Városmajorban, lesz egy Márai-bemutató (Eszter hagyatéka). És végül, de nem utolsósorban a hónap legvégén (okt.30/31) jön az opera amorale, Gergye Krisztián Bizottság-dalokra készült táncelőadása, ami tavaly az egyik kedvencem volt (és mellesleg az Alföldi-rendezéseket leszámítva a legolvasottabb blog-bejegyzésem is). Aki szereti a Bizottságot, vagy-és Gergye Krisztiánt, azok próbálkozzanak meg vele. Szórakozás, de agyalni kell közben, hogy az asszociációkat felfejtse a néző. Részletes műsor: itt.

Belvárosi Színház - Orlai Produkció - A nyári bemutatók (A szív hídjai, Római vakáció) behozása mellett egy egészen új is lesz, azonnal a hónap elején (okt.3.). Verebes István rendezi, Kern András és Hernádi Judit játszik benne. A cím: Hitted volna? A régi előadások közül most kevés nézhető, de lesz A nagy négyes, az Esőember, a Kramer kontra Kramer (Péterffy Borival), Kulka illetve Vári Éva estje. A vasárnapi Kritikus díj-átadón Orlai Tibor produceri munkásságáért különdíjat kapott. Tudomásom szerint az első (egyébként Eszenyi Enikőhöz fűződő) előadást 1998-ban támogatta, nem két napja kezdte. (Ami a díj értékét növeli, hogy a különdíj kategóriban a kritikusok egymástól függetlenül írnak be valakit, aki nem fér be a másik 14 rubrikába. Az, hogy többeknek eszébe jutott, hogy egy producert díjazzanak, azt mutatja, hogy mennyire nyilvánvaló a többségnek az, hogy a magánszínházi vonal erősítése lenne az út, a függetlenedés az állami forrásoktól.) Kellenek ezek az előadások a közönségnek és a színészeknek is, jó, hogy működik Orlai.

A Budapest Bábszínház is kapott díjat, ha már itt tartunk, akkor megemlítem - a Semmi c. előadás lett az év legjobb gyermek és ifjúsági előadása. Októberi bemutatójuk kicsiknek szól: Boribon és Annipanni. A másik bemutató a Katonával együttműködésben készül, felnőtteknek: Churchill: Iglic c. darabja. Ez évekkel ezelőtt Zsótér rendezésben ment a Víg Házi Színpadán, emlékezetes előadás volt, de tömegekhez nem jutott nyilván el. Most a főszerepben Pelsőczy Réka látható.

Az Operett egész nyáron folyamatosan dolgozott (Japánban, Németországban), őrült mennyiségű előadást tartanak folyton - jól működik. Csütörtökön döntés lesz a Fővárosi Közgyűlésen, hogy Kerényi Miklós Gábor folytathatja-e vagy sem. Különösebb kétségek nincsenek, a többiek kevésbé esélyesek.

A Centrál Színház Illatszertár c. előadása benne volt a Kritikus díjra jelölt három legjobb szórakoztató előadás között. Nekem tavaly feltétlenül ez volt az egyik legjobb ilyen jellegű élményem, kétszer megnéztem (mindkétszer Simon Kornéllal, de Stohl is játssza a főszerepet), ezt feltétlenül tudom ajánlani. De lesz két új bemutató is, az egyik a Nézőművészeti Kft-vel közösen (Balhéatlasz), a másik Puskás Tamás új rendezése. A Függöny fel! betekintést nyújt a színházi üzem működésébe, vígjáték.

Játékszín - teljes gőzzel működik ismét, ránézve a műsorra már senki nem gondolná, hogy egy fél évig be volt zárva. Hatan pizsamában az új bemutató címe, Gálvölgyi rendezi. (Hajdu Steve, Vándor Éva is szerepel benne)

A Jurányi Inkubátorház második évada következik. Az első is beigazolta már, hogy nagy szükség van erre a térre, ahol a független szféra sok társulata tud működni. Mohácsi János A dohány utcai seriff c. előadása lett idén a kritikusok szerint a legjobb alternatív előadás. (Holocaust visszaemlékezésekből szerkesztették és teljes sötétségben játszódik.) Itt mindig történik valami új, nem repertoárszínház - nézzétek a honlapot.

A Karinthy Színházban a szeptemberi, még friss bemutató (Én, Te Őt!) után októberben még kettő várható. Ők is előre menekülnek láthatóan, ez csak úgy lehetséges, hogy a nyáron is dolgoztak. Gyerekdarab a Móka Miki barátai, és egy újabb vígjáték Vaszary Gábor darabja, a Klotild néni - ezt Karinthy Márton rendezi. Utóbbi kifejezetten a színház profiljába vág, várhatóan sikeres is lesz.

A Katona Ödön von Horváth-darabbal kezd (A végítélet napja), de a Kamra már szeptember eleje óta elkezdte a "legmenőbb" előadásait játszani.

A Madách egy romantikus musical-comedyvel nyit, a Poligamyval. Ez van a Fidelio címlapján is.

A Magyar Színházban a Holdvilág és utasa után ismét stúdió-előadást rendez Harsányi Sulyom László. A norvég darab címe Jégszirom, és  reményekre ad okot, hogy Balsai Móni és Gula Péter lesz benne. (Ebből az első két bemutatóból nem látszik, hogy elvileg a színház profilt váltott - ifjúsági-családi színházzá akarnak válni.)

A Marczibányi Téren október 5-én veszprémi vendégjáték lesz gyerekeknek (Tündér Míra) és másnap az Orlai Produkció "tájelőadása", A Bandy-lányok. Utóbbi Ascher rendezése, zenés darab és kifejezetten a Hernádi Judit és Udvaros Dorottya iránt érdeklődőknek való.

A MU Színház befogadó színház, sok produkcióval, táncos profillal. Gergye Krisztián új előadásán kívül, elsősorban még mindig azt jelezném, hogy megy a Korijolánusz (HOPP Art). Az tényleg nagyszerű, kivételes érték, aki nem látta menjen rá, mert nézők nélkül nem tudják műsoron tartani.

A Nemzetiben a szeptember végi Vitéz lélek után a második bemutató a Gobbi Hilda Színpadon lesz, a Zűrzavaros éjszaka. Az üres napokat debreceni és beregszászi vendégjátékok töltik ki, sőt egy békéscsabai és egy újszínházi produkció is jön. 

Az Ódry Színpadon lesz Vérnász (a negyedikesekkel) és mennek a tavalyi jól bevált előadások (Hamlet, Hitgyógyász, Toldi). Ha valaki ide jön, akkor most nagyon nem szúrja el.

Az Örkény Színház viszi tovább a repertoárját, megtartják hivatalosan a Kék angyal premierjét is - de ami a hónap nagy szenzációja lesz: Zsótér Sándor Csehovot rendez, mégpedig a Cseresznyéskertet, visszatérve az eredeti címhez, Meggyeskert címmel. Ha egy előadást nézhetnék csak októberben, ez lenne az. A Liliomfi több díjat is kapott a kritikusoktól (legjobb szórakoztató előadás, jelmez), nagyon hosszú élete lesz még a produkciónak, érdemes megnézni, én kétszer láttam eddig.

A Pesti Színház premierje Sütő András Álomkommandója, amely először a Víg nagyszínpadán ment sok-sok évvel ezelőtt.

A Radnótiban várható a hónap másik nagy dobása, a Mohácsiak darabot írtak (lsd.erről itt) - A csillagos éj, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Szinte minden társulati tag játszik benne.

A RAM Colosseum műsora szintén roppant színes, lesz ismét a Kőműves Kelemen is. Nézze meg, aki nem látta - a tavalyi egyik legjobb Alföldi-rendezés.

A Rózsavölgyi Szalon csak a vasárnapokat hagyta üresen, folyamatosan mennek a repertoár-előadások, koncertek. Jön: a Távolsági szerelem (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) - ajánló:itt.

A Stúdió K - Kafka-bemutatót tart (Mélyen tisztelt K!), és mennek a régi előadások is, köztük egy fantasztikus gyerekelőadás, a Rettentő görög vitéz.

A Szkénében már szeptember végén lesz egy Pintér Béla- bemutató, a Titkaink. Csákányi Eszter ebben is szerepel, aki a 42. hét kapcsán szintén kritikus díjas lett. Nem kapta meg a díjat, de benne volt A nagy füzet a három első között a legjobb előadás és a legjobb alternatív előadás kategóriájában is. Erős mezőny volt. Én szerettem volna, ha ez az előadás nyer. Nézzétek meg feltétlenül.

A Thália új művészeti vezetőjeként első premierje lesz Csányi Sándornak (A férfiagy), és ugyancsak első premierje társulati tagként Molnár Piroskának (Boeing, Boeing). Egyébként pedig alig van szünnap, mennek a régebbi bemutatók tovább. Az Esküvőtől válóperig c. komédiában Egri Kati helyett ugyancsak Molnár Piroska látható, így előbb-utóbb néznem kell, nem halogatom tovább. A Thália az alternatív projektet is folytatja, szerencsére teret ad független előadásoknak. 

A Vígszínházban október végére jön a Danton halála, Alföldi rendezésében. Eredetileg azt hittem, hogy az igazgató kinevezésével a Fővárosi Közgyűlés kivárja a lehetséges hatvan nap végét, de úgy néz ki, hogy ez már holnap, 24 órán belül eldől. Nagyszerű lenne, ha minden papírforma ellenére mégis maradhatna Enikő az igazgató, hagynák tovább dolgozni ott, ahova tartozik és organikus módon fejlődne tovább a színház.

Opera - lesz Tannhauser és Rózsalovag is

MüPa - Strauss: A hallgatag asszony, okt.10 és 12!

Ezeket az újdonságokat tudom kiemelni, menjetek színházba - másként egy idő után, nézők nélkül nem lesznek minőségi előadások.

Nem szoktam négy-öt napot várni, amíg egy előadásról írok, most még mindig korainak érzem, hogy erről az estéről beszámoljak, de jönnek az új bemutatók és nem vállalom be, hogy ez elsikkadjon. Az megint egy más kérdés, hogy tíz percenként a Vígszínház pályázata jut eszembe, várom a csütörtököt és ez is eléggé megzavar abban, hogy igazán a feladatra koncentráljak, de azért próbálkozom.

A Holdvilág és utasa c. előadást  (színlap) egy házi főpróbán láttam, amiről szabályos kritikát nem is lenne ildomos készíteni, hiszen ilyenkor a színház művészei, barátai ill. a dolgozók barátai jöhetnek. Az ilyen próbák célja, hogy kipróbálják a színészek, hogy a közönség miként reagál a darabra és néhány dolgon még sebtiben módosítsanak a bemutató előtt. Kell az ilyen alkalom, mert ez a közönség a legpozitívabb hozzáállású, drukkerekből áll. Mindenki azt szeretné, hogy jól sikerüljön az este, nem fanyalogni mennek oda. Ez az alkalom tehát arra volt jó, hogy elképzeléseink lehessenek az előadás fő irányairól, mi várható majd a későbbiek folyamán. A darab szövege, a főbb mozgások nyilván adottak, gyökeres változás már nem várható.

A darabválasztásra az első reakcióm megint az: regényadaptáció ismét! Be kell ismernem, nem örülök a regényadaptációknak, mert kevésszer győznek meg arról, hogy jogos a műfajváltás és a történet valóban megkívánta a színpadot. (A nemrég látott Ábel és Eszter jobb lett sokkal, mint amit lehetségesnek gondoltam, többször eszembe jut. Alapvetően pesszimista vagyok, amikor egy ilyen vállalkozásról értesülök.)

Jelenleg a két részes, három órás előadást látva le kell szögezni, hogy a cselekmény fordulatai nagyjából megelevenednek, sőt igyekeznek a számtalan olasz vendéglői jelenetet színezni némi olasz, sőt francia beszéddel is. Nem annyira tartottam logikusnak, hogy az olasz pincért franciául szólítsa meg egy művelt bölcsész, már csak azért sem, mert az az olasz szókincs, amit egyébként használ ( helyenként hibásan) az A1-es szinten van és két hét olaszországi tartózkodással is automatikusan elsajátítható, de egyáltalán feleslegesnek tartottam a statisztákra is ráerőltetni a mű-olaszságot, mert nem tudják elhitetni. Apró dolog ez, de miután az előadásban ez minden második jelenetre rányomja a bélyegét, engem zavart. Elhisszük más darabok esetén is, hogy külföldi a helyszín, az Othello-ba sem szokás olasz szavakat keverni, pedig az is Velencében kezdődik. Abból, hogy négy nap után ezt megemlítem, nyilván látszik, hogy hagyott nyomot ez a körülmény. 

Az előadás a nagyszínpadon játszódik - a közönség is és a játszók is a forgóra vannak pakolva, aréna-szerűen. Hatszor három körcikk külső részén ülnek a nézők, középen van egy hatalmas acélpózna, rajta egy kis köralakú emelvény, ami hol a magasban van, hol a mélybe ereszkedik. Ez a kis emelvény rendszerint asztalka volt a számtalan étkezős-teázós-mulatós jelenetben, de rá is álltak néha. E rúd körüli három méteres sugarú körben történt majdnem minden, kivéve amikor a forgón kívüli színpadrészekre állított emelvényekre irányították a figyelmünket, ott is játszódtak múltbeli események, sőt a vasfüggöny felhúzásával talán két alkalommal a színpad külső részei is játszottak. Egy fontos jelenetben még a zsinórról is aláereszkedett egy kalitkában az egyik főszereplő. Ezek a mozgások, sőt önmagában az, hogy a nagyszínpadon vagyunk, ahol a mezei nézők esetleg kulisszajárás kapcsán tartózkodhatnak pár percet, érdekes számunkra. Az, amikor pedig rögtön az előadás elején a forgó is megindul - szintén leköt minket egy ideig. Az aréna-elrendezés azt is maga után vonja, hogy a többi néző reakcióját is látjuk, figyelhetjük. Bevallom, elnézegettem a többieket helyenként, az üresjáratokban. Jó volt nézni, ahogy néhány színész élvezte a kollégái játékát. 

Én egyértelműen azokat a jeleneteket találtam legérdekesebbnek, amelyekben Balsai Móni benne volt. Emlékszem, még a Szent Lajos király hídja idején voltak nem is kissé erős ellenérzéseim a játéka kapcsán, de a Kár, hogy k-val "megvett", és azóta élvezni szoktam, ha játszik. Lehet, hogy én változtam, de az is, hogy az idők során szuggesztívebb lett. Amit nyugtáztam: ha a színpadon volt, akkor egyértelműen magára hívta a figyelmet. Ez persze a rendezőn (Harsányi Sulyom László) is múlhat és persze a történeten.

Az Utas és holdvilág nekem régebbi olvasmányélményem. Szerettem a könyvet, de egészen más benyomásaim maradtak, és az én verziómtól sokban eltér ez a most színpadra állított. Ezért is szerencsés, hogy a címben jelentős változás van, nem történik meg az, ami az Édes Annával Závada átíratában, most markánsan jelzik, hogy itt egy új olvasat készült.

Ebben az olvasatban kevésbé tűnik intellektuális lénynek a főszereplő, annál nagyobb hangsúlyt kap az ivászatra való hajlandósága. (Persze az is lehet, hogy én látom máshogy a regényt, naná.) A főszereplőt, Takács Gézát éppen egy héttel korábban láttam színpadon egy kaposvári vendégjátékban, és eleinte még túl sok mozdulata, hangsúlya emlékeztetett arra a másik szerepre, amelyben egyébként maradéktalanul el tudtam fogadni. Ebben is egy idő után, de jobbnak éreztem, kidolgozottabbnak az alakítását a másikban. (Ebben annak nem kis szerepe lehet, hogy az egy bejáratott előadás volt, ez meg az első találkozás a közönséggel - ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.) Az Auksz Éva által megformált nő alakját az elején egészen taszítónak éreztem, túl harsánynak, túl mesterkéltnek. Ami hiteles volt: ettől a nőtől egyértelmű, hogy el akar valaki szökni, ha egy módja van rá. Később finomodott a karakter, lehetett kicsit sajnálgatni is. Nem kétséges, hogy a férfi és nő között hatalmas űr tátongott, szinte alig volt jelenet, amelyben éreztük volna, hogy egy hullámhosszon vannak, de ez egyértelműen a mű eredeti üzenetével egybevágó mozzanat. 

A többi szereplő közül Horváth Illést tudnám kiemelni, aki most is tele volt energiával, helyenként talán kicsit túl harsány is volt. Ez más szereplőkre is elmondható, de ez az, amin néhány előadás finomítani fog, amikor majd beáll a tempó mellett a hangerő is. Egészen más beszédstílust kíván meg ez a tér, és ehhez nem árt, ha van közönség is. Horváth Illés emlékezetes, de szerintem ő sem nyújtózkodott túl a korábbi teljesítményein. 

A többi színész esetén nem éreztem azt, hogy képesek bennem igazán nyomot hagyni, sőt az kezdett foglalkoztatni, hogy egyik-másik szerepben milyen lett volna, ha történetesen Őze Áron vagy-és Gula Péter jelent volna meg (akik most csak nézőként voltak jelen). Miután három estével korábban láttam őket a már említett Ábel és Eszterben, ahol utóbbi színész mindössze három jelenetben nagyon markánsan volt képes egy egyéniség rajzát felmutatni, automatikusan ezen kezdtem gondolkodni.

Voltak üresjáratok, de nyilván kevesebb volt belőle annak, akinek fogalma sem volt a történetről. Tehát ellenjavalt előtte újraolvasni a regényt!

Kifejezetten azoknak való ez az előadás, akik a színlapot megnézve találnak olyan színészeket, akiket szeretnek és vágynak arra, hogy őket hosszabban nézzék. Vagy akik szeretnék a forgót kipróbálni. (Nekik idézem az előadásból az alábbi párbeszédet: "Szeretsz szédülni? - Az egyetlen, amit szeretek."

Menotti jórészt Amerikában élő olasz zeneszerző volt, akinek életútja majdnem száz évet töltött ki (1911-2007), kortárs alkotónak is nevezhető. A telefon komikus opera, zenéjét és angol nyelvű szövegét is a szerző írta 1947-ben.  A fél órás opera története elég könnyen érthető - Ben egy utazás előtt szeretné megkérni szerelmese kezét, de nem jár sikerrel. A lány folyamatosan telefonál, nincs ideje arra, hogy a férfit meghallgassa, aki dolgavégezetlenül távozik. De támad egy mentőötlete: egy telefonfülkéből felhívja a lányt, és az igent mond neki.

Ez az opera talán éppen hossza-rövidsége miatt nem jelent meg igazán dominánsan az operaházak repertoárján. Most az Opera idei nyitó napján, szept.21-én az Andrássy úton, a művészbejáróhoz közelebbi szfinx előtt megelevenedett. Sőt: kidekorálták a szfinx-szobrot is. Mondhatjuk úgy is, több mezei néző véleményét tükrözve, hogy összerondították - de hát ízlések és pofonok...Magyarország első számú grafitti művésze készítette a dekorációt (erről cikk és kép  itt), lehet, hogy ez most ciki, de nekem sem tetszett. De az jellemző, hogy vannak, akik ennél tovább is mentek a véleménynyilvánításban, ahogy ez bizonyos FB kommentekből kiderül. Akik nyilatkoztak, azok nem látták az előadást, amelynek látványvilága (hasonlóan kifestett szereplők, balett-művészek) illett a háttérhez. Aki látta az előadást, az megnyugodott: leszedhető fóliára került a festék. Az Opera falára pedig nem került még firka, egy eltávolítható vászon az, amely mindenkit megzavart, aki a képet nézte csak. Persze az nem kizárt, hogy lesz akinek eszébe jut, hogy mutassuk meg, hogy mi még jobbat tudunk festeni, mint ez a bizonyos NIKON ONE. 

Almási-Tóth András rendezte az előadást, amely végig lekötötte a figyelmemet. Nem lett ez kisrealista rendezés, nincs lakásbelső, ahol a két szerelmes találkozik. Menotti nem is álmodhatott még 1947-ben arról, hogy lesz mobil is, de természetesen ebben az előadásban már egy kétméteres mobil (Poroszlay Kristóf) játssza a főszerepet, összeköti és elválasztja a szereplőket. Aktuálisabb a darab, mint valaha. (És az nincs is benne, hogy a legtöbben már főleg nem beszélgetésre használják a telefonjukat...) Sáfár Orsolya üde jelenség a ruhájára erősített számtalan pillangóval, igazi Colombina. Az előadás utcára, a népnek készült, a commedia dell`arte világát idézik az alkotók, de továbbgondolták, modernizálták és ezért választották a grafittit és a neonos színeket. Bátki Fazekas Zoltánnak mindig örülök, most ráadásul központi szerepben lép fel. A néző vele azonosul, neki drukkol és végig reméljük, hogy elnyeri választottját. A zöldre és narancssárgára festett színész Harlequin, nagyon szomorú és nagyon vidám is tud lenni, hozzánk fordul panaszával, kijön a nézőtérre, amíg szerelmese immár sokadszor megint telefonál. A vállára erősített plüssegerek bőven ihatnak a könnyeiből.( Csak azt nem értjük, hogy mit akar ettől a nőszemélytől, minek megnősülni.) A két énekes beszélgetése alatt a telefon végig reagál, igazán fontos a némajátéka - a balettesek közreműködése nélkül én ellettem volna, azt illusztrációnak éreztem csak. Igen, az operához kell a látvány, a hírverés, a balett - én akkor is azt szeretem, ha az énekesek között kiépül a kapcsolat. Most kiépült, így nekem sincs okom panaszra, csak adják elő máskor is ezt a darabot.

A hetem legderűsebb órája kétségtelenül ez volt, szept. 20-án 17-18h között.

A Radnóti "emberemlékezet óta" tart egy nyilvános tájékoztatót törzsközönsége számára, amelyre  ingyenes jegyet a szervezésen kell igényelni. Először Bálint András tájékoztat a nyáron történt átalakításokról (idén semmi jelentős nem történt, most erről nem volt szó - korábban átalakult már a nézőtér és az előcsarnok is), és a bemutatók kapcsán beszélget a rendezőkkel, sőt egy-egy jelenet is elhangzik. A jeleneteket látni azért is érdekes, mert nemcsak kedvet csinálnak az előadások megnézéséhez, de később a néző azt is megérezheti, hogy milyen nagy fejlődési folyamaton megy át egy-egy alakítás mire a bemutatóig eljut.

Én eddig majdnem minden évben elmentem erre a napra, nem azért, hogy megtudjam, hogy mi lesz a műsor (ez a honlapról kideríthető), vagy azért, hogy utána kihasználjam a lehetőséget és megtekintsem a színészbüfébe csoportosult művészeket karnyújtásnyi távolságból - nem. (Idén hátra se mentem, biztos voltak, akik most láthatták először a színpadot és nem akartam a tömeget növelni.)

Jó egy kicsit egy nyugodt színházban lenni, amelyik kevésbé van kitéve a kultúrpolitika áramlatainak, ahol a munkára koncentrálhatnak a színészek és akiket csak áttételesen érintenek más társulatot alapjaiban felforgató viharok. A Radnóti évtizedek óta nyugodtan dolgozik, már 1988-ban is Bálint András igazgatta, amióta én intenzíven járok Pesten színházba - és nem állt meg az idő. Változott a társulat, a repertoár is organikusan alakul - játsszák az előadásokat, amíg van rá néző. 

Az idei évad egy Mohácsi-bemutatóval indul, ráadásul most átirat helyett saját mű készül. Még nincs egészen kész, de ezt bárki borítékolhatta volna, aki kicsit is hallott Mohácsi alkotómódszeréről. A színészek valószínűleg pánikban lesznek a bemutató előtt, de aztán fogják szeretni. Az, hogy milyen hosszú lesz, nem tudjuk - lehet, hogy most is ki van kötve, mint a Bolha esetén volt, hogy maximálisan 3 óra lehet...

A nyílt napon döntöttek végleges cím mellett: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet.

Ami tudható és leszűrhető az előadott negyedórás jelenetből: egy társulat azt a hírt kapja, hogy európai turnéra hívják meg őket, ami igazolja a saját nagyszerűségükbe vetett hitüket. Történetesen a Bánk bánt akarják előadni, modernizált változatban. Az előadásbeli társulat karakterei a Radnóti művészeire lettek szabva, mindenkinek jó feladata lesz, hálás szerepe. (Aki többet tud hozzátenni, az lesz a fontosabb szereplő - ahogy ez a Mohácsi-daraboknál lenni szokott. Még van 5 hét, akármi történhet.) Sok volt ebben a részletben is a reflexió, utalás a színházcsinálás mai problémáira, ezt külön is lehet élvezni, ahogy véleményt mond a rendező a színházi kultúránkról.

A második bemutatót karácsonyra időzítik. Ibsen Hedda Gablere lesz ez, amelyik nem éppen a könnyedt szórakozás szinonímája. Valló rendezi Kúnos László fordítását. Én eddig Básti Julival és Fehér Annával láttam eddig. Most Petrik Andrea lesz Hedda, aki jóval fiatalabban kapja meg a szerepet, mint elődei. A tehetsége viszont éppúgy evidens, mint amilyen Básti Julié volt, így én nagy előadást várok ettől a bemutatótól is. Adorjáni Bálint erős partner lesz, és láthatjuk megint Csomós Marit is, akit hiányoltam az előző jelenetből. A jelmezek a XIX. század elejének hangulatát idézik majd. Bálint András kiemelte: nem attól lesz aktuális egy előadás, ha maiak a jelmezek. Ezzel egyet lehet érteni. 

A harmadik premiert Bálint András rendezi, mégpedig egy Schnitzler-művet, az Anatolt. Úgy tűnik, hogy Adorjáni Bálint kihasználtsága maximális lesz az évadban, mert ebben is főszerepel. (Jó választás, idén ő lett a legjobb férfi főszereplő, sőt a közönségdíjas is, pedig az szinte már tradíció, hogy leginkább Szervét Tibor kapja meg ezt, aki 11 éven belül 9 alkalommal volt a legnépszerűbb színész a Radnótiban.) Miután ezt a darabot nem ismerem, nem láttam még sehol, érdeklődve várom. Bálint Andrásnak viszont nem új a darab. Szolnokon Paál István rendezésében 1984-ben játszották a szobaszínházban az előadást és őt hívták meg vendégként a főszerepre. (Ezen kívül csak egy szekszárdi és egy kaposvári előadásról találtam színlapot, Pesten úgy tűnik, hogy nemigen volt egy ideje bemutató, vagy a színházi adattár nem elég jó.) Bálint András nem említette meg, hogy már köze volt a témához, de biztosan lesz néhány kritikus, aki majd a bemutató kapcsán emlékezni fog és majd összehasonlítja a két előadás felfogását.

A Radnóti egy új sorozatot is indít, az Irodallam címűt. Dinnyés Dániel zenei vezetésével minden művész kap egy-egy alkalmat, másfél órát, amelyben magáról beszélhet verseken, dalokon keresztül. A nyitó alkalom novemberben lesz és az önálló estek területén nagy tapasztalattal rendelkező Bálint András lesz az első, aki a mély vízbe ugrik. Ezek egyedi alkalmak lesznek, célszerű figyelni, ha valakinek van kedvenc színésze, nehogy elszalassza. (Azért lehet, hogy lenne olyan, amelyiket meg kell majd ismételni, borítékolható, hogy Szervét Tiborra sokan lesznek kíváncsiak, ha egyszer folyton rá szavaznak.)

A tájékoztató végén a legutolsó, negyedik (májusi) bemutatóról mondta el Alföldi Róbert, hogy miért választotta éppen a Platonov megrendezését. Az utóbbi két évadban számos Alföldi-előadásról jöttem úgy ki, hogy azt éreztem, hogy az én problémáim (is) megjelennek az előadásban, sőt ezeknek az előadásoknak a hatására azóta lényeges v. most annak látszó döntéseket is hoztam. Most, amikor Alföldi mintegy 3 percben nagyon precízen fogalmazva összefoglalta a történetet, ismét azt érzem, hogy meg fog szólítani. A rendezőnek már most van koncepciója a darabról, bár elismerte, hogy nem járt még sose a Radnóti színpadán. Lehet, hogy most szűrte le, hogy milyen apró térben kell majd dolgoznia. Elemzésében a darabnak különösen azt a mozzanatát emeli ki, hogy Platonov pedagógus, akinek a jövő nemzedékét kellene nevelnie és eközben egyre jobban elszakad mindenkitől és mindentől...Meglátjuk. A főszerepre Alföldi László Zsoltot viszi vissza a Radnótiba, akit én Fülesként, 1991-ben láttam a Radnótiban legelőször és azóta lényegében mindenben, amiben Pesten fellépett. Azonnal érzékelhető volt, hogy rendkívül tehetséges. Több mezei néző ismerősömnek is alapélménye volt ez a bizonyos Micimackó (benne Kerekes József, Kerekes Éva, Széles László, Bíró Kriszta is...nem rossz társulat volt már akkor sem a Radnótiban).

Így megnézve az évdtervet, a rendezőket, a szereposztást, van alapunk remélni, hogy a tavalyi 102%-os nézettség után idén még javulni fog a színháznak ez a mutatója is, és ezen kívül több előadásban ott az esély, hogy a Vágyvillamoshoz hasonló szakmai sikert érjen el. Erős évad lesz megint, minden feltétel adott hozzá.