Röviden: KIHAGYNI! (akkor már inkább a Vitéz lélek... - sokkal inkább)
( diákokat csoportosan elvinni rá pedig beláthatatlan károkat okozhat, azt fogják hinni, hogy ez az, amit az Opera tud nyújtani.)
Hosszabban, ha valakinek van ideje:
A frissen átfestett és némileg át is alakított Erkel első idei nyilvános főpróbáján jártunk, az Operabarátokén. Többnyire olyan emberek ültek ott, akik most hétfőn egy közel 3 órás sorbanállás eredményeként vehették át (3 előadásra egyszerre) a főpróba jegyeiket. A tagság 9000 Ft fejenként egy évadra, ezért járnak a jegyek. A sort (mások helyett) végigállva én is jól elbeszélgettem vagy 8-10 nyugdíjassal és arra jutottunk, hogy ennél az álldogálásnál csak az lesz kellemetlenebb, ha egy rossz előadást kapunk érte. Amitől tartottunk, bekövetkezett.
Az előadás három órája alatt (egy a szünet) felötlött bennem egy eszményi Háry János előadás - mondjuk a MüPá-ban, koncertszerűen, az összes prózai rész kihagyásával. Az operisták döntő többsége hamis, ha elkezd beszélni. Szaval és nyoma nincs a szövegében a természetességnek. Hol van itt egy Trill, aki elhitet velünk kétdimenziós figurákat. Nincs senki, illetve Hábetler András az, akit el lehet nézegetni, ahogy kocsmárosként machinál, beleköp a kancsóba, mielőtt átnyújtja a burkus zsoldosnak. Mint Napóleon színen van pár percig, és egy üde színfoltot képez, de megmenteni nem mentheti meg az előadást. Van pár prózai mondata, francia akcentussal - az rendben van. A díszlet - háttérben népművészeti motívum-imitációk, falusi falvédőt idéznek, átvilágíthatóak, szalma-bálák, szalma tehén, fabódé hó-szivaccsal, a bódé tetején egy plüss mackó és egy flamingó, borpince népszínházi módon dajdajozókkal és egy hatalmas félköralakú emelvény - összhatásában giccs. Értjük, hogy Háry szempontjából mutatja a világot, azért olyan hiteltelen és hamis minden. Alig volt egy-egy természetes mozdulat, hangsúly. Igaz pillanat volt, amikor egy nagy kenyeret felvágott az egyik szereplő és lekvárral megkenték, megették. Ez valódi volt, az összes többi része az előadásnak hamis. Aki ismeri Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, hát akkor az érteni fogja a párhuzamot: olyan az egész, mint Jolán "huszerettje", Annyi a különbség, hogy a poénok, a 3 Nemzetiből kölcsönzött lakáj (Fehér Tibor, Farkas Dénes, Mátyássy Bence) felléptetése ellenére sem kerül az egész idézőjelbe.A három színész most is inkább egyforma, mint különböző, lényegében ügyesen statisztálnak. A zene nem segíti túlságosan az ironikus értelmezést. Ebből az előadásból az az ember benyomása, hogy ez a nemzeti önáltatás nagy műve. A magyarság bezzeg mindenre képes, Napoleont is legyőztük (szalmagolyókkal), Mária Lujzát viszont csak nem akartuk feleségül venni...("még a császárt is mi adjuk Bécsnek?!") Én nem hiszem, nem éreztem, hogy bármi üzenetet el akartak volna hozzánk juttatni, csak azt,hogy szép ruhákban, csupa illusztrációval nyögvenyelősen és hosszadalmasan akarnak elmondani egy történetet. A prózai részekből rengeteget kellett volna húzni, nem sérült volna a mű szellemisége - ez az, amitől a rendező annyira fél. El-elnézegettük a táncokat - megjegyzem, hogy a hatodik sorban látszottak a fehér egyenruhán a fekete foltok, hiszen ha a csizmát cipőpasztával kikenik, utána a krémet az illető a nadrágjára keni a nagy csapkodás közben, ez elég zavaró lehet a mosodának majd. Kis megkönnyebbülés volt, amikor leállt a történet és jött helyette egy-egy dal, melyeket az iskolában a legtöbb néző biztosan tanult.
Aki szereti a magyaros ruhákat nézegetni, vagy a fehér egyenruhás huszárok táncában gyönyörködni, az valahogy ezt a három órát csak eltölti. Számomra ez a mérhetetlen unalom estéje volt és meglepődnék, ha ez után az első találkozás után még egy másik este is megnézném. Ahhoz az kellene, hogy olyan ember nyúljon hozzá, aki valami érdekeset gondol róla. Lehetne aktuálpolitikai párhuzamként is értékelni, hogy színre került, de nyilván nem utal a miniszterelnök bizonyos EU-val kapcsolatos kijelentéseire, a magyarság értékeinek kiemelésére, ez nem elképzelhető ezzel az avíttas stílussal (ami egyébként korábbi korszakaiban sosem volt sajátja Vidnyánszkynak, izgalmas dolgokat láttam tőle, összesen 14 rendezése tetszett kifejezetten, egyáltalán nem az elfogultság beszél belőlem, csak a csalódottság így másfél órával a vége után).
Ez viszont egy ajánló blog lenne - mi az, ami jó volt benne, mindig ezt keresem, hogy magamnak is megindokoljam, miért volt érdemes megnézni.
A legszebb: majdnem a legvégén a kórus éneke volt, azt tovább is hallgattam volna. (Nagyon nagyon kevésnek érződött a zene, ez a debreceni első verzióban lehet, hogy helyén volt, de az Operában nem szerencsés.) Az egész előadás egyetlen drámai pillanata pedig szerintem Gál Erika dalához kapcsolható ("Szegény vagyok, szegénynek születtem"). Ő is hamisan mondott prózát, de ez az utolsó dala megmutatta, hogy hiába tettek meg mindent, hogy elbanalizálják a történetet, Örzse tragikus helyzetét mégis át tudjuk élni egy dal erejéig. Hábetler Napóleonját már említettem, így most a felsorolás véget is ért.
Egy hete láttam Pintér Béla új előadását (Titkaink - bejegyzés még mindig félkész, rágódom még mindig rajta és egyre hosszabb lesz az írás, már senki sem fogja elolvasni,az lesz a vége), amelyben táncház a háttér, szól a népzene és táncolnak - helyenként ott is azért hosszabban, hogy élvezze a néző. Ég és föld a különbség a két előadás között, bár mindkettő a népzenei gyökerek ápolásának fontosságáról is szól (mellékesen). Ha elképzelem, hogy erre a giccsre valószínűleg több pénzt fizettek ki a magyar adófizetők zsebéből, mint amennyiből a Szkéné egy egész éven át működne. Ez az igazi tragédia, az meg pláne, hogy mennyi gyerek fog elidegenedni az Erkeltől, ha odavonszolják erre.
A karmester valami miatt a szünetben a Hunyadit próbálta az együttessel. Tavaly sok bajom volt azzal a rendezéssel, de visszagondolva, egészen felértékelődött az is, nemcsak a Vitéz lélek. Mindennél van rosszabb előadás, ez a tanulság.
