Nem lesz hosszú bejegyzés, viszont annál elégedettebb hangvételű a MET Anyeginjének befejeződése után egy órával. Holnap hatkor még jön az ismétlés, aki még feleszmél, annak talán nem reménytelen bejutni a MüPá-ba, bár ma is pótszékes házak voltak a vetítés két helyszínén.
Egy olyan előadást láthattunk, amely azoknak is meg fog felelni, akik a lehető legkonzervatívabb ízlésűek, de azoknak is, akik a modernizált operajátszás hívei. Visszafogott, alapvetően "a realista stílushoz" inkább kapcsolódó rendezés ez, nincsenek benne különleges faksznik, de el van énekelve - minden szerepben kelet-európai énekesekkel, akik tudnak oroszul és szívesen énekelnek oroszul, persze érthetőek is - és mi több, minden szereplők közötti kapcsolat ki van dolgozva és él. Ha nagyon kekeckedni vágynék, akkor se nagyon lehetne sok mindenbe belekötni, a díszlet is megfelelő, nem tolakodó, a havas jelenetek kifejezetten romantikusan szépek. (DE: aratáskor tökök, miközben cseresznyéről és ribizliről énekelnek? - na jó,értjük, az elutasítási jelenetet ellenpontozza a környezet, banális lesz a Tatjána sóhajtozása sok láda kifényesített tök között.)
Az előadás első két felvonása között nincs szünet, viszont elidegenítő effektként láthatjuk az átdíszítést, egyébként pedig az egész közvetítés ideje ki van használva. Riportokat készítenek a szereplőkkel, az igazgatóval, a karmesterrel. Az előadás sztárja kétségtelenül Anna Netrebko, ahogy az opera is inkább Tatjánához visz minket közel, különösen az első felében. Anna Netrebko két hete mutatta be ezt a darabot a MET-ben, más rendezésben több helyen énekelte - korábban írtam a bécsiről, pontosabban arról, hogy hogyan nem sikerült megnézni az előadást. Akkor egy felvonás alatt nem kötött le a produkció (a Ringen, járókelők és autók zúgása által zavarva), alapvetően a rendezés koncepciója tűnt erőltetettnek.Nagyon ki akartak valamit találni, az meg nem működött. Most ugyanaz az énekes, ugyancsak kivetítve, de a Fesztivál Színházban, kifejezetten árnyalt és minden részletében meggyőző volt. Tatjánát én kifejezetten véznának képzeltem mindig, de így - inkább hasonlítva egy egészséges töltött galambhoz- is el tudtam fogadni. Még a fiatal lányból öntudatos dámává alakulás is ment neki. Több nézővel beszélgettem, akik más alkalmakkor is látták. Úgy tűnik, hogy ebben az előadásban a szokásos formájánál is jobb volt. (Izgalmas volt mellesleg, hogy mások is milyen élénken emlékeznek a Kovalik-verzióra, pozitív vagy negatív felhanggal, de emlegette mindenki. De a tavalyi csodás Cser Krisztián-Bretz Gábor féle Don Giovanni is szóba került. Mindig jó más mezei nézőkkel is megbeszélni előadásokat, nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanúgy azt látja, hogy Cser hatalmas karrier előtt áll, ha minden jól megy.)
De vissza az előadásra: Anyegin és Lenszkij szerepében két lengyel énekes volt szintén meggyőző. Az interjúk elég semmitmondóak voltak, és látszott, hogy alapvetően műveletlen közönségre számítanak, akiknek semmi előismerete nincs. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a riporter tényleg ennyire tudatlan, vagy csak a nézőkre gondolva teteti ezt. A két lengyel főszereplő jópofa volt, az élő adás lehetőségét kihasználva üzentek a lengyel nézőknek Krakkóba is. Lenszkij szerepében Piotr Beczala hozta a szerep minden kötelező elemét. A legemlékezetesebb az volt, ahogy a puskával állt és felmerült benne is és ellenfelében is a békülés lehetősége. Hihető volt a szituáció, de titokban vágytam rá, hogy elmennek egyet inni a párbaj helyett. Anyeginként Mariusz Kwieczien' majdnem százszázalékosan hiteles jelenség volt. Egyetlen motívumot leszámítva mindent elhittem neki, kezdve a Tatjánát kioktató beszéden, folytatva a báli flörtöléssel, ami szintén érthető, hisz úgy tűnik, hogy minden bálon unatkozik. A szóváltás is szépen bontakozott ki. Anyegin pontosan ismeri magát, nem hazudik magának, de azt mégsem szereti, ha mások előtt leszólják - a hiúság az oka mindennek. Az is belefért, ahogy összeomlott a mű végén, egészen nyavalyás féregnek tűnt, semmiképp nem olyannak, aki jó választás lett volna Tatjánának. Amit nem csinált meg, csak a partnere, Netrebko: az első találkozást. Megjelenésében a lehető legátlagosabb volt, nem sugárzott különlegességet, de még különcséget sem (ha azt leszámítjuk, hogy első látogatáskor magát szolgálja ki és tölt a likőrből). A varázslatos jelenlétet nem hiányolnám, ha nem láttam volna idén kétszer, ahogy egy énekes, Pavol Remenár be tud úgy lépni, hogy elhiteti a nézővel, hogy bele lehet szeretni egy pillantásra is. Ha ezt nem látom, akkor mondhatnám azt, hogy ennél az Anyegin alakításnál soha jobbat nem lehet nyújtani. Jelenleg is mondható, hogy a második találkozástól egészen kiváló és meggyőző volt az énekes. Persze, lehetett a koncepció része, hogy egy hétköznapi, semmirekellő felesleges embert mutassanak be, akinek történetesen igaza van, Tatjana csak véletlenül szeretett bele és nem méltó rá. A mű alapján és a zene alapján mégis hajlik a néző arra, hogy ha más nem is, a kéretlen őszintesége, nonkonformizmusa a tömeg felé emeli ezt az embert, valami különleges varázsa csak van.
Mindkét énekesnek köszönhetően a néző végig tud drukkolni ennek a szerelemnek, érezzük a tragikus, ámde szükségszerű veszteséget és azt, hogy bár "a boldogság karnyújtásnyira volt, milyen közel", mégsem lesz közös élet. Az, hogy Anyegin megcsókolja Tatjánát a kioktatás után és Tatjána is ugyanezt megteszi válaszul, a szimmetria (a bosszú?) kedvéért, először meglepő, de megértjük. Túl nagy a kísértés, nehéz becsületesnek lenni, ha az ösztönök mást diktálnak. Érezzük a feszültséget erősen, végig az egész előadás alatt.
Ez volt az első élő MET-közvetítés, amihez szerencsém volt. Jó látni, hogy ahol a források adottak, milyen magas színvonalú operaelőadásokat tudnak létrehozni. Ez a mai este egészében kimosta a tegnapit, szerencsére, és felveti a kérdést, hogy próbálkozom-e holnap (pontosabban már idő közben vasárnap van, tehát ma) egy Rózsalovaggal a Magyar Államiban.
