A szív hídjai (The Bridges of Madison County) ismert történet, több mint 50 millió példányban kiadták megírása óta (1992) és a belőle készült film (1995 - Clint Eastwood és Meryl Streep fémjelzi) még a regénynél is népszerűbb. Van benne két hálás és nagyformátumú szerep, így nem éppen meglepő, hogy Orlai Tibor amellett döntött, hogy színpadra állítja.Csak azt sajnálhatjuk, hogy nem korábban hozta meg ezt a döntést. Eszébe jutott már több hasonló gondolat (lsd. Esőember, Kramer kontra Kramer) és ezekből sikeres és működő előadásokat tudtak csinálni, ráadásul úgy, hogy több színésznek is jó minőségű feladatot kínált ezzel, nem pusztán munkalehetőséget (aminek az értékét nem becsülném le, de ennél többről van szó).
A szív hídjait filmként én különösen szeretem, mert Meryl Streep ebben nyújtotta egyik legszebb alakítását. Sokszor láttam, szinte jelenetről jelenetre végig tudnám mondani. Érdekelt annyira, hogy 2010 nyarán elzarándokoltam Wintersetbe, ahol a történet játszódik. Mind a hét fedett hidat meglátogattam, amelyik megmaradt abból a kb 150-ből, amelyik a XIX. század második felében felépült a környéken. Ha valakit érdekel netán: utána néztem, a hidak azért fedettek, mert az időjárás viszontagságainak kitett fából készült szerkezet így jóval tartósabb, bár legalább harminc évenként így is fel kell újítani. Elég hasonlóak és nincs rajtuk semmi különös, de a filmet ismerve persze nagyszerű érzés volt közelről látni őket. Odaképzeltem a szereplőket. (A bloghoz mellékelt fotók saját készítésűek, nem National Geographic színvonal sajnos.)
Iowa legfőbb látnivalója lett a Roseman híd, szuvenír-bolt települt mellé, a városka parkjába is bevittek két másik hidat (eredeti helyéről eltávolítva őket). Egy ideig a forgatási helyszín is látogatható volt ("Francesca háza" néven szerepel a térképen) , amíg egy "őrült férj" meg nem rongálta. Magát a hidat is fel kellett újítani ismét, mivel az illető azt is felgyújtotta. (A rendőrség sose találta meg a tettest, de a hidat turisztikai jelentősége miatt rekord idő alatt közpénzből helyrehozták.)
Ebből a kis epizódból is látszik, hogy a történet nem a férjek kedve szerint való, még akkor sem, ha a főszereplő a mű végén nem szökik meg a szerelmével. (Lehet, hogy a film hatására volt aki mégis más következtetést vont le és a maga Robertjét választotta?)
Ha valaki ráér, októberben elmehet Wintersetbe, a városka szervezi a hidak fesztiválját. Onnan mindegyik híd jól megközelíthető. A helyszínen a filmhez képest nem sok minden változott, a benzinkút már 2010-ben nem üzemelt ugyan, de egyébként a hangulat átélhető. (Azt nem mondom, hogy a családom többi tagját is elvarázsolta ez a kirándulás, mert őket a történet sem érdekelte soha, de kibírták.)
Persze, ha valaki nem akar vagy momentán nincs abban a helyzetben, hogy elvetődjön a helyszínre, ami akármilyen turistalátványosságtól minimum 8-10 óra vezetésnyire van, akkor van egy ezerszer egyszerűbb megoldás: nincs túl messze Budapest központjától az Óbudai Társaskör, ahol mától látható a történet színpadi verziója. Csak az a bökkenő: már minden jegyet eladtak. A jó hír viszont az, hogy szeptember 19-20-án beköltözik a Belvárosi Színházba, ahol nagyobb térben, igazán központi helyen többen is megnézhetik egyszerre. Most még ezekre az előadásokra kapható jegy, mert egészen frissen kitűzött programról van szó. Nem hiszem, hogy sokáig lesznek szabad helyek, mert túl vonzó a szereposztás és azok akik Óbudán látták, garantáltan ajánlani fogják másoknak is. Persze az is borítékolható, hogy havi rendszerességgel látható lesz többször is, csak idő kérdése, hogy valaki bejusson. Ha valaki másra vágyna, akkor 2014-től a Broadwayre kerülő musical-verzió is szóba jöhet még. (Meg persze a film újranézése.)
A tegnapi főpróba az egész napos eső és viszonylagos hideg miatt nem a kertben, hanem a nagyteremben volt megtartva, ugyanabban a díszletben, amelyik a Belvárosi Színpadára is készült. A színészeknek egészen biztos, hogy az utóbbi hetek változékony időjárása miatt mindkét esetre készülniük kellett, a zárt térben épített díszletben megvalósuló előadásra és a kerti verzióra is. A sors úgy hozta, hogy amíg a főpróba a belső térben ment le tegnap, ezekben a percekben kint folyik a kertben a premier.
Miután tegnap eléggé megfogott az előadás, ma egész nap gondolkodtam még az egyes mozzanatain, ma is elmentem a Társaskörbe. (Ez legutóbb az Amphytrion esetén történt meg velem, azt a Nemzetiben sikerült két nap egymás után is megnézni. Tavaly pedig az Örkényben, A viharral és persze a Mefistofele-vel. Az eddig megnézett kb háromezer előadásból nem tudok összesen tíz esetet mondani, amikor már másnap ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszaüljek. Ennyit "az eléggé megfogott" árnyalására.) Ismerve a helyi adottságokat, elég kevés esélyt adtam, hogy esetleg lesz egy állóhely és esetleg újra meg tudom nézni, hogy miként működnek a színészek más térbe helyezve. Mielőtt hazamentem, egy pillantást azért vethettem a helyszínre és megállapítottam, hogy ma is egészen tele volt a nézőtér, amely a nagyteremnél jobb kialakítású. A kertben vannak tribünök és mindenhonnan jól lehet látni és persze az épület jellegénél fogva nagyon hangulatos. Már ácsorgott legalább húsz ember, akik valószínűleg oldalról tudták az előadást követni. (Itt is komolyan kell venni a "minden jegy elkelt feliratot", akár a Rózsavölgyiben. A nézők megveszik a jegyeket és mind el is mennek az előadásra.)
A kerti színpad lényegében egy pici tér volt, az épített konyhadíszlet helyett mindössze egy asztal és két szék maradt, meg persze a hűtő. Látva a két tér különbözőségeit, egészen biztos, hogy a járások miatt a színészeknek eleve mindkét helyszínt párhuzamosan külön meg kellett tanulniuk (az időjárás miatt rá is voltak kényszerülve, hogy alkalmanként bent próbáljanak). Miután eleve minden Orlai-előadás utazásra készül, gyakran szó lehet arról, hogy néhány járást át kell helyezni, de az azért ritka, hogy két ennyire különböző térben kell valakinek egyidejűleg készülni a premierre és csak aznap derül ki, hogy este végül hol is lesz az előadás.
Az alábbiakat tehát kizárólag a tegnap megtekintett főpróba alapján írom. Aki még nem fáradt bele a hosszúra nyúlt bevezetésbe, most konkrétan ezt-azt megtudhat róla. Ahogy a címből is kiderül - két óra a menetidő. Nincs szünet.
Borzasztóan sajnálom, hogy Udvaros Dorottya nem 15 éve kapta meg ezt a szerepet, mert ha megkapja, akkor még mindig játszaná, nem pusztán most kezdődne a széria. (Gondoljunk Eszenyi Enikő alakítására A vágy villamosában. 1997 óta megy a darab, ugyancsak László Zsolttal és a mai napig élő az előadás.) Maga a történet is egy későn jött találkozásról szól persze - ilyen Udvaros esete is ezzel a szerep, még épp létrejöhetett a kapcsolat, csak az a kérdés, hogy meddig tarthat. Meryl Streep 13 évvel volt fiatalabb a szerep eljátszásakor és partnere sok évvel volt idősebb, mint most László Zsolt. Jelen esetben a két szereplő között nem látszik nagy életkori szakadék, de egy kicsit más színben tűnne fel a kapcsolat, ha mindketten némileg fiatalabbak lennének - nagyobb lenne az áldozat, amikor Francesca a közös jövőt elveti. Bár a színészek kora lényeges, de arról szó nincs, hogy ne lenne Udvaros nagyon meggyőző. A tegnapi főpróba alatt se Merylre, se az egyébként valóban égető saját problémáimra nem gondoltam egy pillanatig sem. Ez a legtöbb, amit mondhatok az alakításról és az előadás erejéről.
Udvaros nagyon nagymértékben kész volt-van már a szereppel és egészen végig fenntartotta az érdeklődésemet, "vele tudtam menni" az elejétől a végéig. Lenyűgöző és minden részletében kidolgozott az alakítása, látjuk a kiüresedett életű asszonyt, aki még vágyik valamire, átéljük vele a szerelem születésének a pillanatát , a tiltakozást, majd a teljes önátadást, végül a meghátrálást is.Persze mindezeket nem darabokban, hanem egy jól felépített ívben mutatja. És egészen biztos, hogy ahogy egyre többet fogja a szerepet játszani, még elmélyültebb lesz. És ahogy a filmnek van rajongótábora, lesznek, akik pusztán Udvaros miatt rendszeresen megnézik majd A szív hídjait, akár havonta is.
Persze az előadás nem működne, ha egy pillérre lenne építve, de nem így van. Bár Udvaros a legdominánsabb szereplő, ha tetszik, ha nem - ő az, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket, a többiek is nagyon fontosak és a helyükön vannak.
Novák Eszter rendezőként mindent megtesz, amit tehet, hogy a ne legyen túl szentimentális a sztori - lényegében aki eddig bírálta a regényt és/vagy a filmet, mindig ezt az érvet hozta fel, hogy túl érzelgős, túl nyálas az egész. Valószínűleg a siker forrása is ugyanez, egy nagy szerelem története, amelyre mindenki vágyik.
A színpadi verzióhoz rendelkezésre állt egy nagyon jól elkészített dramatizált változat (Zöldi Gergely munkája, a dramaturg Radnai Annamária), amely önmagában fél siker. Vannak benne látnivalóan saját mondatok, de ezek is jól illeszkednek a regényből vett szövegek közé. (Aki egyáltalán nem ismeri az egészet, annak nem tűnne fel, annyira egységes.) Minden olyan mozzanat és szereplő, amely-aki kiküszöbölhető volt, ki is maradt. Nincs sok helyszínváltás sem. Az előadásban Francesca négy nap alatt mindent meg akar tudni Robert előéletéről, aki hárítja és képtelenségnek nevezi ezt. A színházban, mint legtöbbször, most is tanúi vagyunk, hogy teljes életek lenyomatát kapjuk két órába sűrítve.
A két főszereplőn kívül megmarad Francesca két gyermeke. Szamosi Zsófia és Chován Gábor játssza ezt a két szerepet, és ami egy alapvetően szerencsés és sikeres rendezői megoldás: hol felolvassák a naplót ill. a nekik szóló leveleket, hol pusztán a háttérből néznek. Néha közbeszólnak, de értelemszerűen erre a főszereplők nem reagálnak. Nagyon jól figyelnek. Néha csak Szamosi Zsófia arcát néztem és az érzelmek-események végig követhetőek voltak rajta, akárcsak egy tükörben. Pusztán az is élmény volt, ahogy ő reagált a történetre. Amíg Szamosi karaktere (Carolyne) alapvetően hamar elfogadta anyja szerelmi történetét, addig Michael egészen a végéig ellenállt. Az a pont, amikor ő is elérzékenyült ("megmondom Bettynek, hogy mennyire szeretem"), még tegnap nem sikerült egészen hihetőre. (A szövegben korábban semmi nyom nem volt arra, hogy pozitív kötődése van a feleségéhez. Talán emiatt.) A gyerekek a színpadi verzióban folyamatosan és nagyobb súllyal vannak jelen, ez számomra egy komoly pozitív hozadék volt. A legtöbb humor éppen az ő megszólalásaikhoz kötődik, ami miatt ez a komolynak szánt mondat poénként hat, ami nem biztos, hogy egyezik az alkotók szándékaival.
Robert Kincaid, a titokzatos idegen, a sármos fényképész szerepében László Zsolt látható. Amíg Udvaros esetén Zeke Edit jelmezeit (ő a díszlettervező is) találónak éreztem és maguk a ruhák is segítettek abban, ahogy jelenetről jelenetre láttuk Francescát kivirágozni, addig a László Zsoltra adott ruhákkal kapcsolatban ellenérzésem volt. A regényből-filmből megismert karakter számára a ruhák nem lényegesek az életben. Egészen biztos, hogy nem vadonatúj és egészen tiszta a cipője, hiszen a hidak fotózásához le kell másznia rendszeresen a sárba.(Na ezt megtapasztaltam, állíthatom.) Míg Udvaros ruháinál és a konyhadíszletnél fontosnak tartották, hogy a többször hangsúlyozott 1965-ös évszámmal összhangban legyenek, ez László Zsolt ruhái esetén már elfelejtődött. Sportos öltözet, de túl modern az, ami rajta van. Nem passzolnak Udvaros ruháihoz. Valaki mondhatja, hogy ezek apróságok, ugyanakkor ezek a részletek azért is fontosak, mert más típusú férfi az, aki mindig divatos és tiszta, illetve az, akinek csak a fényképezés számít és kissé elhanyagolt. (Akkor a tiszta ing még inkább kiemelődik, amelyet a második vacsorához felvesz.) Nekem ez mindenesetre eszembe jutott az előadás közben, másnak lehet, hogy nem fog.
László Zsolt esetén a főpróbán még nem éreztem ugyanazt, amit Udvaros Dorottya esetén igen, mintha nem lenne egészen kész, de az is lehet, hogy tévedek és nagyonis kész volt, pusztán az általa játszott bizonytalanságot éreztem civil bizonytalanságnak. Mintha még nem érezné egészen magáénak a szerepet. Éppen azért, mert én pályakezdése óta nagy kedvelője vagyok László Zsolt művészetének és nagyon szeretem nézni (Clint Eastwoodnál sokkal jobban), éppen miatta vágytam ma újranézni, hogy a tegnapi benyomásaimat pontosítsam. Az ő esetén nem éreztem olyan világosan, hogy mikor válik igazán fontossá számára a nő, de alapvetően nem is az ő nézőpontjából mesélik el a történetet, az is igaz. A szereplő kívülállósága megmarad végig.
Az épített díszlet nyomokban felidézi Amerikát, bár vannak elemei, amelyek praktikus szempontokkal könnyen megmagyarázhatóak (a tűzhely hiánya azért feltűnő, illetve ennyire kis hűtő szerintem egy farmon 1965-ben is ritka lehetett), de tovább is lendül a néző azonnal. A szereplők közötti kapcsolat az, ami lényeges. Ami nagyon kellemes ötlet viszont, az a szaxofonos alkalmazása. Az előadás különböző pontjain megszólal, aláfest, jelzi pl. a telefon csörgését is. (Zene: Vázsonyi János - ő lenne maga a zenész is? vagy a zeneszerző? vagy mindkettő? - ez nem derül ki a színlapról) Ugyan egy kicsit az amerikai dél jut róla elsősorban eszünkbe, ami egészen más világ, mint Iowáé, de általánosságban megfelelő, hiszen a történet nekünk itt és most nem a konkrét helyhez kötve szólal meg.
A rendező ötletei jellemzően nagyon szerencsésen áthidalták a helyszínváltás problémáját. Illik az előadáshoz az, ahogy az emlékeket magukban rejtő láda alkalmanként átváltozik Robert autójává és elképzeljük az autóban játszódó jelenteket így is, anélkül, hogy maguk a színészek a legkisebb erőfeszítést tennék és imitálnák az autóvezetést. A napló képei hol Francesca narrációja, hol a gyerekek felolvasása által jelenik meg, nem játsszák el az összes találkozást. Ez a váltogatás nagyon élénkíti az előadást, úgy vélem, hogy helyes arányokat sikerült találni, egyik megoldás sem válik monotónná vagy unalmassá. A gyerekek aktív részvétele azért is lényeges, hiszen Francesca halála után éppen azért osztja meg velük élete nagy titkát, legnagyobb élményét, hogy azok saját sorsukat átgondolva, változtatni bírjanak. Nagy kérdés ez a néző számára is: tudunk-e jó és felelős döntéseket hozni, akkor is, ha ezekért áldozatokat kell hoznunk. Az előadás kapcsán ezen is el lehet töprengeni, ha a színészi alakításokhoz való viszonyunkat már sikerült átgondolni. Hazavisszük magunknak a Francesca-féle végrendelet utolsó idézett mondatait: " Tegyetek meg mindent, hogy boldogok legyetek. Annyi a szépség a világban."
És végül: Színlap
És néhány kép még a hidakról, akit esetleg még érdekelnek:
Egy parkba áthelyezett, funkciótlan híd.
A firkálás a hídon kb. ott van, ahova a filmben Francesca az üzenetet kitűzte. Tele van grafittizve belül minden felület,úgy néz ki, hogy az összes túrista nyomot akart hagyni. (És ketten, akiknek ez volt az ötödik megtekintett fedett híd két nap alatt - és akik nem látták még sosem a filmet.)
A film szerint ide is eljöttek, hogy lefényképezzék... Mi is.
A folyó a Roseman hídról
Winterset főtere
