Vasárnap este óta, azaz lassan egy hete hurcolom magammal az élményt. (Rendszerint jobban járok, ha azonnal előadás után egy-másfél, néha két óra alatt még összeszedem a gondolataimat.)
Egy igazán kiemelkedő, fantáziadús, a pesti művész-színházi kínálat jellegétől alapvetően eltérő unikumról van szó ugyanis. Horváth Csaba előadásai jellemzően más Horváth Csaba előadásokra emlékeztetnek egyedül. Ugyan vannak vonásai, amelyek néhány Zsótér-rendezésben is fellelhetőek voltak, akivel dolgozott közösen. De azért nagyon sajátos művészi világa van. Vagy nem nézek elég táncelőadást. (Tényleg nem nézek eleget, ez igaz.)
Ezt a színházi irányzatot "fizikai színháznak" nevezik. Horváth Csaba tanít is a Színművészetin, vannak új rendezők, akik a keze alól kerülnek ki. Ezt az irányzatot, leginkább az jellemzi számomra, hogy bizonyos történeteket nem realista módon mesélnek el, nem próbálnak meg úgy viselkedni a színpadon, ahogy egy valódi ember viselkedne az életben, hanem egy logikusan kidolgozott jelképes cselekvéssort használnak a mondanivaló kifejezésére, amely ez a nézőnek vagy érthető, vagy sem - vagy megnyeri a tetszését vagy legszívesebben elmenekülne, ha kiengednék a teremből. A másik fontos elem: az emberi test fontos eszköze a színésznek, amit tudatosan használnak, néha valóban „pusztán” eszközként. A test megnyilvánulásai mindenképpen előtérbe kerülnek a szöveghez képest. (Ha valakit ez a dolog mélyebben érdekel, akkor elmehet a Színművészetin Horváth Csaba osztályának néhány előadására, vagy időhiány esetén: a beszámolóm legvégén ott egy szakíró profi elemzése belinkelve, olvassa el.)
Néhány dolgot muszáj előre bocsátanom, mielőtt ennek az előadásnak néhány elemét konkrétan is megkísérelném bemutatni. Profi módon nem menne, de tehetetlenségét Horváth Csaba-előadás leírásával kapcsolatban már az azóta elhunyt híres kritikus (MGP) is nyilvánosan beismerte, az, hogy nekem sem megy - nem nagy szám - nézzétek meg az előadást inkább! Változni tud valakinek a színházhoz való viszonya önmagában ettől is, ha ezt az egy Horváth Csabát megnézi.
Először: Az Egy elsurranó patkány (Nemzeti, Kaszás Attila terem), amelyről egyből a bemutató után írtam nektek, volt az első találkozásom Agota Kristoffal. Szégyen ide, vagy oda – az írónő a legnagyobb francia nyelvű kortárs írók között van nemzetközileg számon tartva és ráadásul magyar származású, Kossuth-díjas. Nagyjából értettem meg a darabot, minden részletében nem, azt elismerve, hogy egy nagyon kidolgozott és valóban művészi produkció lett belőle. Nagyon nem az én előadásom volt mégsem. (Ha unatkozom a színházban, akkor néha keresek mentséget, néha nem - de magamat azért nem csapom be. Ezt untam, de nyilván én voltam kevés a műhöz.) Januárban viszont még ez a kudarc mindig zavart annyira, hogy fogtam és három hét alatt elolvastam az Agota Kristof összest felváltva a Kerékgyártó István összessel (róla a Rükverc kapcsán írtam nektek többször, őt mintegy tíz év csúszással "fedeztem fel" magamnak, de legalább nem a halála után, ahogy Agota Kristof esetén ez sikerült). Agota Kristof Trilógiája különösen megfogott, annak is a leginkább sikerült első része A nagy füzet, ami a világsikert is méltán hozta meg számára.( A patkány persze leírva is kifogott rajtam, de ez most mindegy is.) (Lesz Szász János film-adaptáció is, mintha nagyjából készen is lenne már.) Mivel annyira jó ez a kisregény és friss élmény is volt, nyilvánvalóan féltem újra találkozni vele, borítékoltam a csalódást. (Azt hiszem, mintha a legelső sorokban már lelőttem volna a poént: nagyszerű az előadás, illik a regényhez egészen.)
A másik ok, amiért féltem: 2009 októberében rendkívül rossz emléket hagyott bennem Horváth Csaba Forte Társulatának A fizikusok c. előadása. Melegen ajánlottam a kihagyását. (Azóta változtak dolgok, akkor még akár négy előadást is le tudtam írni egy oldalon, nem úgy, mint most.) Nem annyira szerettem Az éjjeli menedékhelyet sem (a Forte Társulat és a József Attila együttműködése annyira mégsem vált be, bár ha kaptak volna még időt, valami lehetett volna belőle), de A fizikusok gyakorlatilag elvette a kedvem attól, hogy még ebben az életben egyszer is bevállaljak egy Horváth Csaba rendezést. Ennek a fő oka nyilvánvalóan az lehetett, hogy A fizikusok tipikus társalgási színmű, beszélgetnek és beszélgetnek – szerintem(!) ledobta magáról a testközpontú mozgásszínházi felfogást. Nyomot hagyott, mert emlékszem ma is arra, hogy milyen hosszan fontolgattam, hogy menekülhetnék el a pincéből. Emlékszem még néhány jelenetsorra is, amelyek teljesen mesterkéltnek és értelmetlennek tűntek. A fizikai színházzal szemben így szépen megalapozott ellenérzéseimen most sem léptem volna túl és átlapozom a programban az előadást, ha egy kritikus ismerősöm nem említi, hogy ez milyen formátumos és "tényleg jó". Tőle egy "tényleg jó" annyira gyakran nem telik ki - így ennek köszönhetően a mindenféle fenntartásaimat mégis legyőzve egy határozottan formátumos előadásban volt részem. Minden ami A fizikusokban nem működött, ennek a műnek az esetében értelmet nyert.
A nagy füzet története nem bonyolult,a nyelvezete pedig kifejezetten egyszerű. Egy ikerpár a II. világháború alatt egy határszéli (Kőszeghez erősen hasonlító) kisvárosba kerül, a korábban sosem látott nagyanyjukhoz. A korszak a gyerekek látószögén keresztül szűrődik át.
Az ikerpár esetén az írónő végig többesszám első személyt használ, nem különbözteti meg kettőjük érzéseit, gondolatait, összetartozásuk ennyire egyértelmű. Az előadásban az ikerpár egyik tagja a nagyon erőteljes színpadi jelenléttel bíró Krisztik Csaba, aki Horváth társulatának az alappillére. Feltétlenül képes akármilyen szerepben is magára vonni a néző figyelmét. Az ikerpár másik tagja testalkatilag meggyőzően hasonló, amennyire ez szükséges, de semmiképp nem kelti ugyanazt az erős benyomást, bár ez azért sem szükséges, mert ketten alkotnak egy személyiséget. Krisztik Csaba elég erős személyiség kettőnek is, ez minden megnyilvánulásából átüt.
A történet végén ott a nagy lehetőség, az ország elhagyása. Az elválaszthatatlan ikrek egyike átszökik a határon, míg a másik marad. Ez is egy próbatétel, nem mintha valamit is remélne az illető a távozástól. Agota Kristof is fiatalon hagyta el az országot és műveiből erősen úgy tűnik, hogy nem tudta ezt a döntést kiheverni, a legtöbb (így a Trilógia további két része is) erről a fájdalomról, a maradók kilátástalan szenvedéseiről, a távozók életének értelmetlenségéről, ürességéről szól. Egy egységes nép kényszerű kettészakítottságát és mindkét fél vesztes voltát az ikrek története megfelelően jelképezi. Az előadásban a karizmatikus Krisztik marad, a "másolat" megy el.
A regény történetfűzését nem változtatja meg az adaptáció, bár nyilvánvalóan sok epizód kimarad, de a lényeges elemek mind beemelődnek a színházi előadásba is. Amíg a regény nyelve végtelenül egyszerű, addig Horváth Csaba szinte minden narrált mondathoz kitalál valami cselekvéssort, ráadásul ezek legtöbbször zöldségekhez kapcsolódnak. Zöldségek és gyümölcsök főszerepet játszottak a nemrég látott Kiviben (Budapest Bábszínház) is, ahol a gyerekek zöldségek nevét kapták a szöveg szerint, az előadásban pedig maguk a zöldségek bábokként kaptak szerepet és önmagukon túlmutattak. Pusztulásuk drámai hatást keltett. Jelen esetben is kapcsolható a történethez a zöldség-téma, hiszen a nagyanyával közösen megtermelt zöldségek eladásából élnek. Ez a kapcsolódási pont elég ahhoz, hogy az előadás szinte kizárólag zöldségeket használjon fel kelléknek. Végy 30 zsák krumplit és ezekből utakat formálhatsz, amin keresztül át lehet billegni a képzeletbeli szögesdróton. Ugyanez a krumpli alkalmas lesz egy ember forma kirakásához, a kínzás jelenetet pedig kizárólag a falon szétroncsolódó krumplik jelzik. Elég fájdalmas volt nézni ezt is. A tüzet piros paprikákból rakták, a szomszéd lány szoknyáját vöröskáposzta levelek jelezték, a kesergő tisztiszolga félbevágott hagymát nyomott a szemébe, sütőtök volt a csecsemő - és még lehetne hosszan sorolni, hogy milyen szerepben jelentek meg az egész előadást végigkísérő zöldségek. Nem ették meg őket, azt nem, hanem egy óriási szeméthalom képződött a színpadon. (Ezen a ponton a Vidnyánszky-rendezésekre emlékeztet, ott szükséges menet közben is takarítani...) A káosz létrehozásában a száraz és nyers tészta felhasználása is erősen segített. Beborítottak vele arcot, átcsorgatták szitán. Krumpliból és széttördelt spagettiből készítették el a nagy füzetet, a naplót. Most, ha még idáig sem hagyta valaki abba az olvasást, nyugodtan mondhatja, hogy nagy baromság lehet ez az egész, hol a művészet?
Éppen abban áll és éppen azt nem nagyon lehet bemutatni leírva, hogy minden látszólag képtelen húzás logikus rendbe szerveződött és kontextusba helyezve értelmet nyert. Egyetlen dolog, ami számomra viszont nem tűnt logikusnak: a fürdés jelenet. A szolgálólány bemászik a dézsába és levetkőzik, miközben a legtöbb cselekvés jelképes, sőt a nagyanya is férfi színész által kel életre. Ez nem tűnik koherens megoldásnak, különösen úgy, hogy utána az ikerek, akik együtt a szöveg szerint szintén bemásznának ugyanabba a dézsába, nem vetkőznek le egészen, sőt csak ráülnek a felfordított dézsa peremére. Bár szépek a hasznosított színésznők, és valószínű, hogy testükre ők is csak eszközként tekintenek és fittyet hányhatnak a testi lemeztelenedésnek, ez a különbségtevés kevéssé indokolható. Azt nyilván egy férfi néző tudná igazán megállapítani, hogy mennyire erotikus a látványuk - az én benyomásom szerint az előadás erre nem törekedett. A fiúk elég szenvtelenül, érzelemmentesen látják a világot, mindent kísérletként, edzésként élnek meg. Ez a sterilitás az, ami dominál. Fehér ruhában vannak az ikrek, a katona drapp katonazubbonyban, a nők testszinű alsóneműben, egy-egy színes darab alkalomszerűen jelenik meg.
Az ikreken és a nagyanyán kívül a többiek több szerepben is megjelennek. Apró ruházati módosítások segítik csak a váltás megmutatását, de hitelesek. A katona, a tisztiszolga, az üldözött könyvesboltos és a pap, mind ugyanaz a színész. Van amikor a színészeknek csak a karjára van szükség, megrendítő, ahogy a krumplikból formált fal résein nyúlkálnak felénk ennivalóért. Az ilyen színpadi hatásokhoz úgy látszik nem kellenek feltétlenül milliók - elég 30 zsák krumpli is. De az azért nem baj, ha a megfelelő kezekbe jut.
Áprilisban három előadásuk is lesz, nézzétek meg!
