Mezei néző

Kétféle színházi néző létezik: aki tudja, hogy létezik Székely Csaba két éve befutott "Bányavidék-trilógiája" és azok, akik nem.

Akik nem ismerik a fiatal erdélyi szerző már nyomtatásban is megjelent műveit, azok legjobban teszik, ha a trilógia első részénél kezdik az ismerkedést, a Pinceszínházban - a Bányavirággal. Ha azt megnézték és tetszett, akkor nagyjából azonos szereplőgárdával (Kaszás Gergő, Bozó Andrea és Tóth József mindháromban szerepel, Eke Angéla a második és a harmadik részben, Széles László az első kettőben, erősen hiányzik a harmadikból) következhet immár a Szkénében a Bányavakság, majd ez a legfrissebb Bányavíz.

Ugyanabban a közegben, egy eldugott erdélyi faluban zajlik mindhárom darab cselekménye. Összeköti őket az, hogy mindegyik szereplői kilátástalannak érzik a jövőt, a bánya bezárása óta nincs munka, mindenki elmegy, aki csak teheti. Közös még a trilógia darabjaiban az is, hogy mindegyik a főszereplő (mindegyikben Kaszás Gergő játssza) otthonában zajlik kizárólag, akinek  testvére-házvezetőnője van (Bozó Andrea) és minden szereplő folyamatosan pálinkát iszik. Mintha a tegnapi előadásban már elég üres üvegek lettek volna, a trilógia többi darabjában még jórészt teli üvegek fogytak el az előadás végére, most már csepegteti, öt üvegből hoz össze egy pohárkányit a főszereplő. A hasonló dramaturgiájú cselekményvezetésen és az említett azonosságokon kívül a nyelvezetük is elég erős kötelék a darabok között. 

Amikor két éve a Bányavirágot néztem, akkor még semmi előismerettel nem rendelkeztem sem a darabokról, sem a szerzőről. Úgy is szembeötlő volt, hogy a világszerte (és nálunk is) közismert ír szerző, Martin McDonagh stílusára (pontosabban a Varró-féle fordítás nyelvi fordulataira) hajaz Székely Csaba szövege. Valóban nincs nagy távolság az istenhátamögötti ír  és  erdélyi falu között. A probléma ezzel a nyelvvel mindössze az, hogy egy idő után kezdenek az ismétlések fárasztóak lenni, hiába hat poénnak néhány körülményes-választékos fordulat egy-egy káromkodással vegyítve, de sokszor érezzük azt, hogy öncélúak, leállítják a cselekményt.

Erre a tegnapi előadásra a trilógia első két részétől eltérően már úgy érkeztem, hogy ismertem a művet, a kiadott három darabot együtt elolvastam. Már eredendően is azt gondoltam, hogy ez a harmadik rész kevésbé jó, nem is igazán az zavart, hogy soványka a cselekményszál, inkább az, hogy nem sikerül kicsit sem bevonódni a drámába, "együtt menni" legalább valamelyik szereplővel. Túl kevéssé kidolgozottak a szereplők, és ez a harmadik rész már inkább olyan benyomást kelt, mint amikor az amerikai sikeres filmek nyomán készítenek ugyanabban a milliőben egy 2. illetve egy 3. részt.(Ezt nyilván azért teszik, mert van rá igény, kell a közönségnek.) Amíg a Bányavirágban még éreztem a főszereplő drámáját, most ez nem működött - nem tűnik sorsszerűnek az (sem), hogy a falunak csak pedofil plébánosa lehet. A darab ismeretében tehát nem csodálkoztam, hogy Mácsai Pál lemondott az Örkény drámapályázatán díjat nyert darab játszási jogáról és csak egyet tudtam érteni azzal, hogy nem akarta ő maga bemutatni, meghagyva a lehetőséget Csizmadia Tibornak arra, hogy befejezhesse a trilógiát és mindhárom rész első magyarországi előadása hozzá és csapatához fűződhessen. (Természetesen tudom, hogy valakinek, aki dolgozik egy előadáson egész más viszonya lesz a szöveghez, mint egy nézőnek, aki csak egy előadásra beesik. El tudom képzelni, hogy Csizmadia Tibor és még sokan mások vonzónak találják.)

Milyen volt az előadás?  mert ez itt a lényeges kérdés. Vannak igazán jól megírt darabok, amelyeket mégis sikerül elrontani a színre vivőknek. Most azt hiszem, hogy ez a Bányavíz előadás épp a fordítottjára példa. Az előadás messze jobb volt, mint amit vártam. Kevéssé hiszem, hogy sokkal több kihozható összességében ebből a műből. Illetve biztosan, de így is azt éreztem, hogy aki előismeretek nélkül érkezik, és történetesen nem unja még ezt a színpadi nyelvet, mert nem találkozott vele túlságosan sokat, az valószínűleg  nálam jobban élvezte az előadást. (Azt sem zárom ki, hogy van aki nagyon élvezi éppen ezeket a szövegpoénokat.)

A tegnapi egyébként közvetlenül a bemutató utáni este volt, az a bizonyos második előadás, aminek a megnézését senki nem javasolja, hiszen a feszült premier (és a premierbuli ) után a színészek rendszerint fáradtak és ritkán sikerül éppen olyan jól, mint az előző. Talán mivel mindenki a premiert akarta azonnal látni, alig voltak szakmabeliek jelen. Ez már a mezei nézők hétköznapi estéje volt, és a reakciókból ítélve fanyalgás nélkül eléggé élvezték is a látottakat. 

 Eddig tartott a lendületem az előadás másnapján, aztán vártam és emésztettem. Most már négy nap eltelt, láttam újabb előadásokat és így egész más színben szoktak a dolgok feltűnni. Vannak előadások, amelyeket élvez az ember a helyszínen, és aztán gyorsan felejti, illetve olyanok, amelyek annyira nem tetszettek, de hordoz belőle emlékképeket.

Mi az, ami az előadásból marad, a szórakoztató poénok emlékén túl?

Elsősorban az jut eszembe, hogy tetszett a díszlet. Cziegler Balázs eleget dolgozik, a Vidéki fesztiválon is két munkáját láttam, alapvetően tetszenek a díszletei, kifejezőek, jól bejátszhatóak. Az előadásban látjuk a díszlet makettjét is, azt még csak natúrban - és nagyban pedig egységesen zöldre van festve a sekrestye-belsőre és konyhára egyaránt emlékeztető bútor, amely a Szkéné színpadát három oldalról körbeveszi, nagy üres teret hagyva középen, ahol csak egy szószék áll, szintén a "garnitúra" részeként. 

Másodsorban pedig az, hogy mennyire szeretetre méltó lett Bozó Andrea öregasszonya, akire nem lehet igazán haragudni a feledékenységéért. Az, hogy helyenként mégis túl sok az ismétlés, amerikai levelének emlegetése egy ponton túl már valóban fárasztó, azért csak a dramaturgot okolhatjuk, illetve talán azt, hogy az alkotók annyira megszerették a szöveget, hogy nem volt szívük húzni belőle. 

Akárhogy is gondolkodom, nem érzem, hogy bármelyik szerep akármelyik színésznek adott igazán új feladatot, amelyik színészileg fejlesztette volna őket, vagy kihívást jelentett volna számukra. Bozó Andrea jött ki talán a helyzetből a legszerencsésebben, neki lehettek kicsit más színei, de a többi szerepről ez nem mondható el. Láttam őket erőteljesebbnek, érdekesebbnek. (Márkus Sándor, aki a pap nevelt fiát játssza, számomra ismeretlen volt, őt nem tudom még más alakításaihoz viszonyítani - nem volt rossz, de igazán megrendítő sem volt, de én ezt a darab hibájának tudom be elsősorban.)

Annak ellenére, hogy érteni vélem a trilógia gondolatait, nem győzött meg minden részletében a mű, a színészek erőfeszítései ellenére sem. Továbbá felmerült bennem: minden darab egy-egy otthonban játszódik, miközben azt halljuk, hogy a faluban maradtak minden idejüket a kocsmában töltik. Hát hogy van ez? Miért nincs egy darab sem, amelyik azon a varázsos helyen játszódik, ahol ott van mindenki, aki számít. Székely Csaba az általános siker után megfontolhatná, hogy ír egy összegző részt, a trilógia szereplőinek felvonultatásával. Ha ez megszületne, egészen biztosan bemutatnák. Már csak a rendező virtuozitására lenne szükség, hogy a színész-kettőzéseket megoldja. Nem lenne érdektelen feladat...

Színlap

P.S.1. Éppen most van a Trafóban a kritikus díj-átadó, jó sok jelölésben érintett a Szkéné - remélem, hogy hamarosan egy külön beszámolóban tudok arról hírt adni, hogy Csákányi lett a legjobb színésznő és A nagy füzet a legjobb előadás. Ez az amit erősen remélek és kicsit javítana a hangulatomon jelenleg....

Az eredmény megszületett: Csákányi Eszter megosztva megkapta a hetedik alkalommal is a legjobb színésznő díjat (Eszenyi Enikővel) a 42. hétért, viszont A nagy füzet a többszörös jelölés ellenére lemaradt. Ez utóbbi engem azért elégedetlenséggel tölt el, mert ennyire nyilvánvalóan zseniális előadást keveset látni. Nézzétek meg!

Lassú színház az "Ábel és Eszter". Még akkor is az, ha a menetideje mindössze 90 perc, egy részben. A Rózsavölgyiben gyülekező vendégeknek módot ad a történet átgondolására, némi merengésre és ábrándozásra és az előadás elején bemondott szövegre is vissza lehet gondolni: volt idő, amikor a szalon-kultúra virágzott és ettől idegen volt a mobiltelefon és a fényképezőgép használata. (Persze egy mobil így is megzavarja az előadást, van, aki csak azért sem hajlandó kikapcsolni.)

Gárdonyi kisregényének világában az emberek sokkal szorosabb korlátok között éltek. A szereplők életét alapjaiban döntötte el Eszter apjának végső kívánsága, amivel egy rokonnak szánja leánya kezét. Bár ezek a keretek léteztek, és nagyrészt respektálták is őket, Gárdonyi korának embere nagyon nagy odaadással tudott még szerelmes lenni, képes volt kitartóan vágyakozni egy életen át. Vagy legalábbis szerették a romantikus regényeket.

Az előadás filmes betétekkel színesítve a XIX. század végén játszódik, nem kerül a mába. Sőt, mi kerülünk a szereplőkkel együtt vissza a múltba. Együtt várjuk Őze Áron Nyéki Ábeljével a kezdést, köztünk jár-kel, egy nézőtől kér tollat, hogy szerelemes levelét megírhassa, sőt a cselekmény egy pontján együtt is iszik egy kupicányi (ál-) unikumot egy másik nézővel. Amennyire lehet, Léner András rendező bevon minket a történetbe, közvetlen szemtanúkká válunk.  A filmes részletek, amelyek között vannak valóban régi bejátszások, de jórészt frissek, csak kivitelezésükben tűnnek réginek, nagyon alkalmasak a szalon kitágítására, a kor hangulatának felidézésére. Játékos ötlet, hogy a cselekményt részben a Rózsavölgyi Szalon melletti templomba helyezik, sőt az egyik jelenet helyszíne maga a könyvesbolt, amelyik a filmbejátszásokon is többször megjelenik. Indokoltan, hiszen ez lesz a munkahelye Ábelnek. A templom egy másik előadás alkalmával is jól időzített egy harangozást, ez ma is így volt. (Felvételről is bejátszanak harangszót emellett.) Néhány alkalommal a filmvászon mögül egyből előjön maga a szereplő is, azonos kosztümben. Ezt a technikát nemrég láttam alkalmazni a Picasso kalandjaiban, nagyon alkalmas, ebben a rendezésben is a helyén van.

Az előadás számtalan rövid jelenetből áll, amelyekben a szerelem születésétől kezdve egy éveken át sem előrehaladni sem megszűnni nem tudó kapcsolat története rajzolódik ki. A mai korban nemigen állna akadály a pár útjába, esetleg csak azt lehetne valószínűsíteni, hogy a szegénység által okozott szenvedés bontaná meg a harmóniájukat. Ábel szereti Esztert, de csak egy könyvkereskedő inas. Eszter szereti Ábelt, de egy orvoshoz kell feleségül mennie. Aztán találkoznak újra és újra, megbeszélik a problémát, elválnának, de nem tudnak szakítani. Tart ez a kapcsolat a házasság után is, a gyerekek születése sem akadály. Vannak fordulatok, amikor már azt hisszük, hogy most már lehetőség lenne, hogy összekerüljenek, de mindig van, ami megakasztja a pozitív végkifejletet. Olyan, mintha körben járnánk, nem halad előre a cselekmény, csak az idő múlik. És amikor halad, az sem a szereplők alkatából fakadó változás. 

A zenével gondosan elválasztott jelenetek között jönnek-mennek az évek. Talán túl sok is a jelenet, az előadás második felében már feltétlenül gépiesnek érződik, ahogy egymást követik a képek, és megszólal ugyanaz a zene. Ha már így van, talán nem is ártana felvállalni, hogy ilyen lassú menetű az előadás - egy szalonban ülünk, nem lóverseny ez, nem sietünk sehova - még talán az is használna, ha egy szünetet beiktatnának félidőben.

Őze Áronnak jól áll a reménytelen szerelmes figurája (lsd. Gyógyír északi szélre), Danis Lídiának pedig a szerelmesen szenvedő leány. Mindkét alakítás kidolgozott, érezni az ívet. Talán több közünk lesz Őze Áron Ábeljéhez, hiszen ő az, aki a nézőtéren köztünk van, mégis ő járja be a nagyobb és nehezebb utat. Párként is hiteles játékuk, elhisszük nekik ezt az igen nagy vonzalmat. Hozzájuk képest Pogány Judit Eszter anyjaként csak asszisztál, akadályt képez, amely halála ellenére sem szűnik meg. Kicsit más a helyzet Gula Péter szerepével. Cinikus orvost játszik, aki a párral ellentétben nem hisz a szerelemben, sem a szerelmi házasságban, mégis aláveti magát családja döntésének és megnősül. Őze naív és bizakodó férfialakjának ellenpontja, és bár ez a két merőben ellentétes gondolkodású udvarló egy asszony mellett kicsit valószínűtlennek hat, és erősen olyan, mintha az író az olvasóját akarná nevelni a vélemények ütköztetése által, éppen Gula Péter alakítása hatására azok a jelenetek lesznek a legfeszesebbek és a legéletszerűbbek, amelyekben ő is szerepel. Erős jelenlétű színész - Őze Áron színházában, a Magyarban játszik jelenleg, már máskor is észrevettem (lsd. Kár, hogy kurva, Catullus).

Nem rossz este volt ez a mai, jobb, mint amire egy regényadaptáció esetén számítani lehetett. Az előadás megtekintését különösen azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikus szerelmi történeteket és szívesen veszik, ha a színészek testközelben vannak, egy karnyújtásnyira tőlük.

Utóhang:

szept.17.:A színház a premierre már két részre bontotta az előadást és felgyorsult némileg a tempó, vagy gyorsabbnak érződött (egyes szem- és fültanúk szerint). Én a magam részéről már ki is kölcsönöztem a regényt, kíváncsi vagyok, hogy mennyit hagytak el, mi változott. Még visszatérek a témára. 

szept.18.: A regény elolvasása után egészen világos, hogy milyen jó munkát végzett a dramaturg, Selmeczi Bea. Szinte minden mozzanat és párbeszéd hasznosul a regényből, ami csak lehet. Miután a befejezés elemzése - na az megváltozott - spoilerként hatna, attól itt eltekintek. Minthogy más a regény műfaja és más a színpad igénye, emiatt lényeges volt a változtatás, illetve a történet továbbgondolása. A regényt olvasva még inkább úgy tűnt, hogy Gárdonyi meglehetősen idealista -  vagy nem sok köze volt a realitásokhoz, vagy az egész mű egy puszta vágyálom az emberi kapcsolatokról, annak a reménynek a kifejezése, hogy lehet ilyen nagy  és tiszta szerelem. Mindenesetre le a kalappal a színpadi változat előtt, nagyon ügyesen megkerülte a buktatókat, kiiktatta a felesleges statiszta-szereplőket. 

 Szombat este volt a Tháliában az utolsó vidéki előadás, vége lett a fesztiválnak. Nyilván nem véletlen, hogy egy jelentős közönségsikerre számot tartó zenés darabot hagytak a szervezők a végére, amely az ország legnagyobb vidéki műhelyében, Szegeden készült. Gyüdy Sándor igazgató az előadás előtt hosszan beszélt a műsorpolitikájukon kívül a darab keletkezéséről is. Pozsgay Zsolt a szerző, akivel a Szegedhez kapcsolódó történetet megíratták. Szándékaik szerint minden évben rendelnek egy kortárs darabot, amelynek van helyi kapcsolódása is. A Pipás Pista volt a sorozatban az első.

Maga a történet feltétlenül jó drámai alapanyag. Bozsik Yvette „Minden ötödik órában” c. előadásában, amely a családon belüli erőszakról szól, szintén megjelenik a legendás tanyasi vagány, Pipás Pista, aki megrendelésre ölt meg problémás (verekedős, iszákos, erőszakos) férjeket. Egy idő után persze ő is lebukott, hiába variálta elkövetési módszerét. Erre a karakterre, aki Robin Hood mintájára az igazságtevő szerepében is tetszeleg, nyugodtan felépíthető a dráma. Van csavar is: kiderül, hogy Pipás voltaképp nő, akivel saját férje rosszul bánt és a férfiruhát csak özvegyként vette magára. A darab keretes szerkezetű, Pipás Pista jószántából ismeri be sorra tetteit két csendőrnek, akik annyira buták, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A két részben négy gyilkosság bonyolódik, kellemesen, zenei körítéssel. A már meggyilkolt férjek a túlvilágról is bele-beleszólnak a történet elmesélésébe.

Az előadás kellemes vígjátékká vált, kevéssé mélyült el – pedig az alapanyag ott volt, megszólalhatott volna akár a Szeged környéki tanyavilág nyomora (vagy a férfi-nő kapcsolat) kevésbé vicces formában is. Az előadás habkönnyű lett, sőt helyenként a ripacskodást is súrolta egy-egy megnyilvánulás. A közönségnek tetszett így ahogy volt, igazolást nyert a színház, hogy erre az előadás-típusra nagy igény van.

Az előadás főszereplőjét Szabó Gabi játszotta, akit én nagyritkán láttam eddig színpadon. (Tavaly a Tháliában játszott A nő a múltból c. szegedi előadásban is, egyébként csak néhány vígszínházi szerepéből voltak róla halvány emlékeim.) Ahogy most a port.hu-n utána néztem, elég rendkívüli színész, mert nemcsak születése előtt egy évvel játszott már filmben (Szeressétek Ódor Emíliát), de előadásai között számon tartják még a Centrálban futó Illatszertárat is. Ha így alakult, lehet, hogy Puskás Tamásnak gondolnia kellene rá, hogy visszahívja Pestre.

Ez az a típusú darab, ahol a címszereplőn majdnem ugyanannyi múlik, mint az összes többi szereplőn együtt. Én Szabó Gabi alakítását nem éreztem elég kiegyensúlyozottnak, helyenként erős volt, a férfiséget például jól el lehetett hinni neki, még a tapsrendnél sem foszlott le róla néhány gesztus, amelyik végig jellemezte az alakítását. Ugyanakkor voltak neki is harsány hangjai, csak rutint mutató megszólalásai. Mintha annyira nem izgatta volna az általa játszott Pipást, hogy mi lesz vele, kivégzik-e vagy sem. Ez nem tesz jót az előadásnak, mert ugyan egy percig sem volt ellenszenves a gyilkos, voltaképp a nézőt a kivégzése sem érintette tragédiaként. Ehhez az előadáshoz inkább illett volna, ha valami adminisztratív hiba miatt megússza. Arról meggyőzött Szabó Gabi, hogy egy másik rendezői koncepcióval (vagy továbblépve: más szöveggel), amely ennyire nem akarja „lájtosra” venni a történetet, erős lehetett volna. Igen, érdemes lehet rá építeni darabokat.

Volt néhány színész nála hálásabb helyzetben, akik a maguk néhány jelenetében hitelesebb benyomást tudtak kelteni. Ezeket a színészeket is csak hébe-hóba nézem, amikor Pestre vetődnek, de kis villanásaikból is úgy éreztem, hogy sikeresebben küzdöttek meg a szerepükkel, mint azok, akiket most nem említek. Lazók Mátyás egészen jó volt a süket fiú szerepében, beszéd nélkül is kifejezte ragaszkodását gazdájához. A „legjobb” házaspár nekem kétségtelenül a Kedvek Richárd - Danis Lídia kettős volt. Szuggesztíven fejti ki a férj, hogy miért hajtja agyon az asszonyt: hiszen van is látszata, rendben a tanya. Danis Lídia szépségét sikeresen eltorzította a maszkmester. Így lesz a darab szerinti 21 éves asszonyból anyóka. Azt már nehéz elhinni, hogy nem őt tartják kint a tyúkólban éjszakára. Kárász Zénónak vannak még emlékezetes percei, bár könnyelmű részeges gazdaként ő is a karikatúra felé hajlik – néha el is bizonytalanodtam, annyira hasonlított Hajdu Steve-re. Lehet, hogy a két színészt együtt valami jó kis bohózatban hasznosíthatnák.

 Akik lelkiismeretesen elolvasták az összes bejegyzést, most megörülhetnek: a Pipás Pista tényleg ennyi. Megnézhető, tovább fogják játszani Szegeden (!), itt-ott lehet szórakozni, örülni néhány színésznek, de az előadást látva garantáltan nem fogunk semmit átgondolni a saját életünk kapcsán. A zajos, tomboló sikerből ítélve azt a következtetést viszont nyugodtan levonhatjuk, hogy érdemes tovább folytatni a vidéki előadások fesztiválját, a közönség érdeklődése adott.

Színlap

Bevezető (nem rövid, sok a kitérő - bocsánat – át lehet ugrani, lsd. Konkrétan az előadásról)

Az elmúlt tíz évben a kaposvári a hatodik társulat, amelyik elővette (2012 decemberében) a darabot, amelyet Tasnádi István írt Gádor Béla kisregényéből. (Készült 1966-ban egy népszerű filmváltozat is, Zsurzs Éva rendezésében, emiatt is sokan ismerik.)

Arra, hogy miért nyúlnak hozzá előszeretettel a vidéki igazgatók ( a 2008-as rendezés a József Attilában volt, a többi öt vidéken), könnyen magyarázatot lehet találni. Indokait ki is fejtette az előadás előtti interjúban Rátóti Zoltán, aki 2010-ben Schwajda György halála után lett Kaposváron igazgató és azóta próbálkozik a színház új arculatának kialakításával és az ehhez alkalmazkodó, koncepcióját elfogadó társulat összekovácsolásával. Kevés hálátlanabb feladata lehet egy új igazgatónak, mint egy ilyen radikális váltás levezénylése, hiszen bár a kaposvári társulat többszörös átalakuláson ment át, de 1971 és 2008 között egy irányba haladt és elég sikeresen, művészszínházi igényekkel, de műsorát tekintve a népszínházakéhoz hasonló választékkal dolgozott. Pusztán a darabcímeket nézve nehéz lenne azt megállapítani, hogy radikális változás ment végbe.

Rátóti Zoltánnak annyi szerencséje azért volt, hogy már Schwajdától vette át a stafétát, aki megkezdte Kaposvár átformálását, mégpedig a Szolnokon már bevált populárisabb színház mintájára. Két-három év nem elég markáns átalakításra, mondta Rátóti, annak a bizonyítására pedig főleg nem (teszem hozzá én), hogy jól mérte fel a közönség igényeit és a kaposváriak valóban új korszakra vágytak. Ha két ciklusban is igazgathat, akkor fog látszani igazán, hogy honnan hová jutott el. (Megjegyzem: sosem értettem, hogy egy jó színész miért akar igazgatni, adminisztrálni, amikor így egyértelműen kevesebbet léphet a deszkákra. A vándorszínészet korában a direktorok és a rendezők is azokból váltak, akik éppen gyengébb színészek voltak…) Én a kaposvári társulat pillanatnyi állapotáról teljes képet formálni már azért sem tudok, mert mindössze egy tavalyi produkciójukat, a Tháliával együttműködve készült Vaknyugatot láttam, az pedig sok régi előadásnál is színvonalasabb volt, amelyekhez mondjuk a kilencvenes években volt szerencsém, amikor még vidékre is el tudtam utazni egy-egy előadás miatt.

Az Othello Gyulaházán épp az igazgatói dilemmákról szól: mit mutassanak be, Marica grófnőt vagy Shakespeare-t? Ahogy a címből is látszik, némi szelíd minisztériumi ráhatás eredményeként az Othellora esik a színház vezetőségének a  választása.  Az olvasópróbától a bemutatóig tartó hat hét a cselekmény ideje. Azzal nem érdemes most szőrözni, hogy egész évadot v. bérletet szoktak tervezni, ezt hagyjuk. Rátóti elmondása szerint sávokban gondolkodnak Kaposváron, azaz minden kiválasztott műfajból évadonként rendeznek egyet, így kiegyenlítetten van klasszikus, zenés darab, vígjáték, színmű, stb. (Az igazgatói interjúkból kivétel nélkül ez derült ki, másként nem is lehet, ha talpon akarnak maradni. Bár van egy érzésem, hogy egy csak zenés darabokat játszó együttes azért nagy ellenérzésbe nem ütközne sehol, csak szörnyen költséges lenne a zenekar-tánckar-énekkar használata minden egyes estén. Melyik vidéki város tudná az Operettszínházat működtetni?)

Az Othello Gyulaházán a vígjáték kategóriája, amely bónuszként még kicsit zenés is. 19 bérlet van Kaposváron, és ha nagyon megy valami, akkor még 2-3-szor „szabadon” is eljátszható. Ez a legtöbb, amire törekedni lehet. Óriási dolog, hogy a decemberi bemutató át tudott kerülni erre az évadra is, amely egyértelműen jelzi, hogy a közönség szereti nézni és jól szórakozik.

Én is jól szórakoztam, majdnem ugyanolyan jól, mint 2008-as Méhes László-féle rendezésen, a József Attilában. Akkor is és most is egy váltáson átmenő társulat vett részt a produkcióban. Méhes rendezésében önirónia jelent meg, hiszen ebben az időszakban kezdte felváltani a színház közönségbarát vígjátékait és bohózatait Zsótér Sándor és Horváth Csaba néhány munkája, ráadásul a nagyszínpadon és nem a stúdióban, ahol addig is voltak „komoly” előadások. Erre a profilváltásra és ennek buktatóira reflektált a színház, és eléggé ültek is a poénok. (A reformer rendező Zöld Csaba alakításában lényegében egy jópofa Zsótér-karikatúra volt.) Ennyi idő után is nyilvánvaló, hogy ezek az új szellemiségű előadások nem mind voltak jók, de az is valószínűsíthető, hogy Mácsai Pálhoz hasonlóan, Méhesnek is sikerült volna a váltás, ha kap hozzá időt. A harmadik ciklusra már biztosan.

A darab a giccses népszínház és a rossz rendezői színház paródiáját is hozza (Gádor Béla humorista volt, így ez nem meglepő). Kaposvár esetén már nemigen működik a megfeleltetés. Nem jut eszünkbe az előadásról az aktualizálás, így nem ül a választás szerencsésen, esetleg egy „magyarázom a bizonyítványomat” –helyzetnek tűnik. Ez a darab mindig nagyszerűen szájbarágja, hogy bizony, a közönség igénytelen és a vacak zenés blődlire inkább vevő, mint az igényes művészdarabokra. (Milyen igaz. Minden betétnél tapsolunk, hiába, a Csárdáskirálynő slágerei hatnak, még ha sablonos a tánc és nem elég szép az énekhang, akkor is.)

 (És itt már végre konkrétan az előadásról lesz szó, valamivel kevesebb csapongással):

Amint az igazgatói tájékoztatón kiderült, a rendező, Göttinger Pál készen kapta a darabot, nem az ő vágyálma volt, hogy éppen ezt színpadra vihesse. Mit kezdett vele?

Ebben az előadásban a rossz színház paródiáját látjuk mindkét műfajban, annyi különbséggel, hogy másként rossz az operett és másként a dráma. Utóbbi a „fizikai színház” bírálatának tűnik, amely valóban szörnyen unalmas, ha semmi kapcsolat nincs a darab és a mozgás között. Az irányzat Magyarországon leginkább Horváth Csabához kapcsolódik, akinek én láttam rossz és zseniális alkotását is, éppen attól függően, hogy az adott darabhoz mennyire volt alkalmas a választott formanyelv. (A nagy füzetet mindenkinek látnia kellene, az a JÓ példa, amikor igazán működik.) És itt jön a tájékozatlanságom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan a Kaposváriaknak az utóbbi időben mennyi tapasztalatuk lehetett épp ezzel a színházi iskolával. Egészen más az, ha az előadás premierje előtt volt egy-két ilyen kísérlet, amely látványosan becsődölt. Ez esetben szervesen kapcsolódna a paródia a közönség élményeihez. (Szerintem nem volt, de akár lehetett is.) Az Othello-próbákon a színpadra tett mozgássorok olyan mértékben öncélúan értelmetlenek, hogy ehhez képest valóban csak a Marica grófnő felújításra szavaznánk mi is. Ha ez volt a cél, ezt elérte az előadás.

A rutinosan lebonyolított Csárdáskirálynő előadás-részletei is túl hosszúak voltak, hagyta a rendező, hogy a közönség élvezze a jól ismert dallamokat. Mind a próbákból, mind ezekből a betétekből kevesebb szerencsésebb lett volna, ha kicsit karcosabb előadást akartak volna létrehozni. Ami „igazi” színház lehetne: ami még előadás és próba között van, a büfé-jelenetek illetve mindaz, ami a takarásban történik.

Nagyon jó megoldás a Csárdáskirálynő közben elforgatni a színpadot és megmutatni a civil nézőknek, hogy milyen a színház hátulról. (Rátóti a darabnak ezt a vonzerejét is kiemelte, hogy ezáltal beleláthat a közönség a színészek valódi életébe.) Cziegler Balázs alkalmas díszletet tervezett a koncepcióhoz, ott az operettes lépcsősor, ahogy kell, az meg nem számít, hogy az oszlopok kicsit sem látszanak valódinak. Ez is a szándék, ezzel is kiemelődött, hogy ez mindössze egy alacsony költségvetésű színház díszlete.

Látjuk a súgót, aki egykor színésznő akart lenni, most pedig munka közben is köt és intrikál (Takács Kati), halljuk, hogy a két vezető művész (Sarkadi Kiss János, Csapó Virág) a szerelmi kettős közben is privát beszélgetést folytat. Rombolják az illúzióinkat rendesen. Ezeknek a jeleneteknek az lehet a jó üzenete, hogy a néző jobban teszi, ha a saját érdekében nem megy hátra a művészbejárón. Ugyanolyan kisszerű emberek a színészek is, fúrják egymást, könyökölnek, helyezkednek. A színészek egyedül az új rendezővel szemben alkotnak társulatot, összezárnak, kivéve az elnyomott drámai szendét, aki eléri, hogy ő legyen Desdemona (Grisnik Petra).

Az ütött-kopott büfé nem tudom, hogy hasonlít-e illetve mennyiben a kaposvári színházéra, de néhány vonásában az itt folytatott jelenetek így is felidéztek régi legendákat. Az „aranykorban” a társulat elvileg minden idejét itt töltötte, a frissen szerződötteket csak egy próbaév után fogadta be, stb. Akkor még talán itt volt a legjobb vidéki színésznek lenni. Az, hogy most a „kaposváriság” értékelése megváltozott, hogy most a Csiky Gergely egy a sok azonos helyzetű vidéki színház között, nem lehet könnyű a régi tagok számára. Legalább a vidéki színészlét problémáit most kijátszhatják ezzel az előadással, miközben sikerük is van.

A darabban van néhány színházon kívüli jelenet is. Otthonukban látjuk a színház vezető művészét harmadik feleségével, aki még pályakezdő. A szereplőválasztással a rendező el is dönti az üzenetet: ez a két ember Sarkadi Kiss János és Grisnik Petra alakításában össze nem illő pár. Ahogy Desdemona és Othello sem az, ránézésre. Sarkadi néhány mondatánál először azt hittem, hogy lesz az előadásba beépítve Vidnyánszky-paródia is (nem lett, a színész alkatilag némi hasonlóságot mutat ugyan a kaposvári egyetem rektorhelyettesével, de ennyi). Grisnik Petra színésznője jobban illene az új főrendezőhöz (Takács Géza), de az előadás mégis megpróbálja elhitetni, hogy a magas szőke fiatal lány az eltunyult és már kissé pocakos vezető színészt szereti még mindig, hiába van ráadásul még elhanyagolva is. Ez azért nem válik hitelessé. A két szereplő legerősebb jelenete kétségtelenül az, amikor Desdemona megfojtását játszanák el. A közönség, amelyik giccses operettekre vágyik, mint tudjuk, most az Othellóra azért tölti meg a premieren a színházat, mert elterjesztik a városban, hogy a féltékeny hősszerelmes valóban meg fogja fojtani a feleségét a színpadon. Ezek szerint a giccsnél a nézők még inkább vágynak valódi érzelmekre és valódi vérre. Az intrika olyannyira sikerül, hogy még a színésznő maga is elhiszi a szóbeszédet. Ebben a felfokozott várakozásban, ráadásul premier estéjén igazi színház születhetne, a szereplőkről lefoszlik minden sallang, de aztán beavatkozik a tűzoltó és mégis jönnie kell a Hajmási Péternek, hogy lezárják a félbeszakadt előadást.

A paródia ezzel a cselekmény-bonyolítással kifejezi, hogy nincs esély, marad a provincializmus, marad az operett és nem lesz újabb próbálkozás. A művészszínházasdi csak zsákutca.

 Eddig némileg ide-oda szökellve, szó esett sok mindenről, a színészi alakításokról kevésbé. Ez hálás darab, sok színész arathat benne sikert, vannak tapsos táncszámok és jó poénok. Valószínűleg élvezik is a játékot, különösen azok, akik mind a Csárdáskirálynőben, mind a próbákon kapnak esélyt a ripacskodásra. Gondolok elsősorban Nyári Oszkárra, aki táncoskomikusként is elemében van. A kiemelt főszereplők korrektül eljátszották a figurát, de Sarkadi esetén többnek éreztem volna, ha az általa játszott vezetőszínészben sikerül megmutatnia a régi tehetsége szikráit is. Az általa játszott karakter, benyomásom szerint már túlságosan lezüllött ahhoz, hogy még visszafordítható lenne a lejtőn. Az az egy ágy-jelenet a végén ehhez kevés volt. Igazán mélynek és igazinak egyetlen szereplő játékát éreztem, aki beletette azt a pluszt, amelytől – ha mindenki más is így tesz – az egész előadás többé válhatott volna egy szórakoztató, kellemes színházi esténél. Kelemen József direktora az. A szocializmus idején játszódik az előadás, amikor még nagyon számított, hogy mit szól a párttitkár, a minisztériumi képviselő a színház munkájához, támogatja-e a felsőbbség vagy nem. Az igazgató sokat veszthet, őt tudják a leghamarabb kidobni, a színészek pedig a váltás ellenére is a helyükön maradnak. Ő az, akinek felelnie kell a gazdálkodásért is, tehát szakmailag és anyagilag is sikeres, nézett színházat kell vezetnie, sőt színészként játszani – az is költségcsökkentő tényező. Ezeket a súlyokat, az örökös alkalmazkodás nehézségeit is érezzük, de azt is, hogy ez az igazgató voltaképp színész, aki megbír a legdilettánsabb rendezői instrukcióval is. A színész mindig túlél, megússza az összes őrületet és reménykedik, hogy a következő bemutatóval több szerencséje lesz. Kelemen József éppolyan minőségű színházat játszik, amilyet korábban is. Mindig jó volt nézni, nem adja alább a szintet, minden mondatát igaznak érezzük. Csak miatta is érdemes volt megnézni az előadást. 

Benyomásom szerint ezzel az előadással nincs pechje se a színészeknek, se a nézőknek, mert jó este volt ez a csütörtök, ez még most hétfőn is világos. De az is az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna. Majd legközelebb, meglátjuk mi lesz a következő vidéki fesztiválon, mit hoznak a kaposváriak.

Színlap

A Thália Színház műsorfüzetében, amelyben a Vidéki Színházak Fesztiváljának részletes szereposztásait közli, nagyon aprócska betűkkel, az utolsó sorban említődik meg, hogy „színpadra írta” Závada Pál. Pedig fontos dolog ez, ugyanis a darab, de még inkább maga az előadás jelentősen eltér a Kosztolányi műtől.

Erre kétféle közbevetés érkezhet (a „kit érdekel?” lenne a harmadik, de ezzel nem foglalkozom): minden színpadra alkalmazott regény erre a sorsra jut, természetes. A másik, mostanában nagy hangot kapott elmélet pedig épp az ellenkezőjét mondja: „egy dolgot nem szabad: a szerző szellemiségét és üzenetét megváltoztatni.” (Imre Zoltán idézi A Nemzeti színpadra állításai  (2013) c. könyvének 300. oldalán Vidnyánszky Attila szavait)

Az igazság lehet, hogy valahol középen van. Meddig mehet el valaki pl. az Édes Anna színpadra írásában úgy, hogy még az Kosztolányi művének legyen nevezhető? Én azt hiszem a szerdai tatabányai előadás láttán, hogy dominás helyre, egyből Kosztolányi neve mellé kellett volna írni Závadáét. Vagy esetleg a helyére.

Hargitai Iván rendező Édes Anna 1919-ben játszódó történetét a mába helyezte, de olyan módon, hogy a mellékszereplőkből alkotott kórus narrációiban elmondja a háttéreseményeket, azaz mégis meghagyja az eredeti korszakot is, de a díszlet-jelmez arra a korszakra egyáltalán nem utal. Ez a kettősség nem új, láttunk már ilyen fogást más előadásban is, ugyanakkor zavart szül. Látunk egy rácsos, három emeletes nagy fehér tribünt – nekem erről azonnal eszembe jutott Zsótér Sándor "Novemberi éj" c. szolnoki rendezése, amelyet egy hasonló, ámbár nem rácsos fehér emelvény dominált. Ez is éppolyan hideg, taszító benyomást keltett (Cziegler Balázs tervezte), önmagában is éreztette, hogy ebben a közegben senkinek nem lehet jó élni. Kétségtelen: egy elegáns nagypolgári lakás kámforszagát és ellenszenvességét jóval nehezebb megcsinálni színpadon, illetve akkor nem éreznénk már a kezdő pillanatban, hogy ez az előadás a máról fog szólni. A díszlet „csak” ellenszenvet keltett, élhetetlen térbe helyezte a szereplőket, a ruhák (Kárpáti Enikő) viszont egyértelműen a mából jöttek. Édes Annának kapucnija van, tréningnadrágja és ő is" be van drótozva", azaz van zenejátszója, ahogy a mai fiataloknak. (Egyes mozdulatait filmre veszik, és kinagyítják.) Ezen a ponton, ha nem is számítom Törőcsik Franciska néhány öntudatos megszólalását, előjön a legnagyobb probléma azonnal. Ha Édes Anna egy a mai fiatalok közül, akkor nem lehet cseléd, annál biztosan öntudatosabb. Ez a lány nem az a Kosztolányi-féle ösztönlény, szinte géppé vált cseléd, akit látnunk kellene ahhoz, hogy hiteles legyen a gyilkosság. Ez a lány nem buta, ha az alakítást komolyan vessszük, ez a modern lány egészen biztos, hogy nem jönne el Bandikától a rokona kedvéért, vagy ha igen, akkor a cselekmény valamelyik későbbi pontján lépne ki a Vizyéktől. Ha Anna alkatát megváltoztatjuk, akkor egészen új konstrukciót kellett volna hozzá építeni. Így a vasalós gyilkosság egészen hiteltelen, nem is válik egészen természetessé színpadon. Az előadás végén megjelenő kötél aztán pláne az.

Helyenként nem is lehet érteni, hogy néhány változtatásra miért volt szükség, mikor azok nem szolgálják a művet, sőt ellene hatnak. Ezzel az Annával még valószínűtlenebb, hogy nem fogadja el a házassági ajánlatot, hát még ha az elején az is elhangzik, hogy Bandika apja is házasságot ígért neki. (Ilyen gondolatai nincsenek Kosztolányi regényében, nem számító nő - nem gondolkodó lény.)

Törőcsik Franciskát én minden korábbi szerepében (Pillantás a hídról, A vihar, Liliomfi) igen kedveltem, sajnáltam is, hogy nem maradt az Örkényben, de most úgy érzem, hogy a rendezői koncepció áldozatává vált. Hiába van Anna feltűnő helyre dobott táskájára a „supernatural” felirat elhelyezve, ez nem old meg semmit. Kicsit sem rendkívüli ez az Anna, azt sem hisszük el igazán, hogy annyival szebben takarítana. Nyilván olyan Törőcsik Franciska Annája, amilyet tőle vártak, de fényévekre van attól, amilyen Kosztolányi regénye alapján szóba jöhetne. Ez az Anna-értelmezés volt a legfőbb bajom, és vele összekapcsolva az erőszakos és át nem gondolt modernizálás. Ugyanakkor: az is elmondható, hogy ezzel az előadással kétségtelenül akartak valamit, nem pusztán a repertoár feltöltésére készítették az alkotók és emiatt egyértelmű, hogy némi kíméletet akkor is megérdemelnek, ha nem sikerült a próbálkozás. Az előadás helyenként bosszantott, máskor szórakoztatott - unni nem untam, mint ahogy néhány mellettem ülő mezei néző, akik elhagyták a színházat is a szünetben.

Aki érettségivel rendelkezik, az elméletben egyszer elolvasta a regényt, valamennyi összehasonlítási alapja van. Én foglalkozásom következtében talán nyolcszor is megtettem ezt, elemeztem, így egyértelmű, hogy jobban zavarnak a különbségek, óhatatlanul is folyton hasonlítgatom a regényt és az adaptációt. Ezt a helyzetet védte volna ki, ha felvállaltan Závada-Kosztolányi mű szerepelne a színlapon, jelezve, hogy ez az Anna csak névrokona Kosztolányiénak.

Vártam szerdától öt napon át, de ennek ellenére csak nem csökkent bennem a veszteség érzete, mivel az előadás azt is megmutatta, hogy az összegyűjtött szereplőkkel egy sokkal jobb Édes Anna előadás is összejöhetett volna. Egy olyan, amely az emberi viszonyokat felmutatva a nézőben szűri le azt a következtetést, hogy mi is így élünk, ha már cselédeket nem is tartunk.

Csankó Zoltán Vizy Kornélból a hivatalnokra szorítkozik. Nem nagyon vesz részt a családi életben – ez a Kosztolányi mű szellemével egészen egybevág, ugyanakkor nem annyira elegáns jelenség, mint amilyenre szükség volna. Éreznünk kellene valamit a varázsából, a nagyvilági stílust, azt, hogy vonzó, akinek az a vétke, hogy nem igazán törődik a körülötte élőkkel. A vidéki fesztiválon résztvevő színészek  közül Kelemen József lenne az, aki így hirtelen eszembe jutna, mint megfelelő Vizy. Mondhatja valaki, hogy ez csak marginális kérdés – ahhoz képest, hogy mennyire lényeges Anna értelmezése, valóban az. Ez a hivatalnok annyira jelentéktelen szereplő, hogy nemigen hisszük el neki, hogy valakinek eszébe jutna megölni.

Kerekes Éva Vizyné. Jobb neki és nekünk is, ha marad az Örkényben, ez volt az előadás közben az, ami többször is eszembe jutott. Kerekes Éva alakítása erős, még így is, hogy helyenként nem érezzük azt, hogy ez a díszlet és ez a koncepció előnyére szolgálna. Ugyan legjobb mellékszereplőként kapta meg a zsűri díját, de az alakítás egyértelműen a mezőny fölé növeli, egyértelműen a legdominánsabb szereplő lesz belőle a darabban. Ha igazán bátrak, akár a címét is megváltoztathatták volna a darabnak, mégha kevésbé is csengene jól, hogy "Vizy Kornélné". Itt-ott karikatúra felé is hajlik, mintha a közönség tetszésére hajtana, a darab és a rendezői koncepció ellenére is.

Nagyhegyesi Zoltán Patikárius Jancsiként kellően léha és könnyelmű, de érezzük az energiáját, humorérzékét és vonzerejét is, amivel Annát leveszi a lábáról. Ezt a szerelmi vonalat elhihetjük, ezt eljátsszák.

Végh Péter Ficsorja is jó, de akkora erővel nem bír, hogy elhitesse, hogy Annát terrorizálni tudja. A díszlet némileg funkciót nyer, amikor a tribün közepének alján vágott ajtócskán keresztül mászik ki ő is és Anna is. Jelzi, hogy vannak olyanok is, akiknek ebben a körben hely sem jut. Az megint egy másik kérdés, hogy a cselédek és az urak is azonos szinten vannak többször – annyi pusztán a közös bennük, hogy Annához képest magasabb szinten állnak.

A szöveg a regényt (a felszínen) a görög drámák mintájára formálta át. A mellékszereplők narrátorok is, elmondják a körülményeket, az el nem játszott történetet. (Ebben a főszereplők is részt vesznek.) Elég egyenetlen ez a kórus, a tribünön szétszórva ülnek, kint is vannak, bent is – hol szerepben, hol nem. Kiragyog a kórusból Vízkeleti Zsolt, aki két nappal korábban felhívta magára a figyelmem a Tigris és hiéna második felvonásában is és Moviszterként Honti György is. Utóbbi esetén bevallhatom az elfogultságot is, örülök, ha színpadon látom. Kórus és az antik görög színházat felidéző tribün ide vagy oda, a tragédia előszele nem érint minket. Nem lesz sorsszerű, elkerülhetetlen a gyilkosság, nem a szereplők karakteréből következik, hanem csak úgy megtörténik, szinte balesetként. Ehhez a koncepcióhoz inkább passzolt volna, ha legalább valami kapaszkodót adnának Annának: drog vagy alkohol hatására is elkövethette volna a gyilkosságot. De még ilyen külsődleges magyarázatot sem kapunk.

Az előadás élete ezzel a fesztivál-szerepléssel még nem zárult le: lesz belőle vendégjáték Székesfehérváron, nem elérhetetlen azoknak, akik például valami miatt - Kerekes Éva jelenléte? - megnéznék.

Annak ellenére, hogy nem tudtam azonosulni Hargitai Iván koncepciójával, mégis úgy tűnik az előadásból, hogy Tatabányán műhelymunka folyik. Ráadásul ismét hozzá kell tennem, hogy csak egy előadás alapján botorság megítélni egy színház munkáját, még akkor is, ha éppen ez az, amelyet a legfigyelemreméltóbbnak tart maga a vezetés vagy akár a társulat. Crespo Rodrigo igazgató érdekes műsortervet ismertetett meg velünk, továbbra is fenntartja az együttműködési kapcsolatait a győri, székesfehérvári színházakkal – lesz előrelépés idővel, ha hagyják dolgozni. Lehetséges, hogy a Nemzetiben látható majd idén a színház egy évaddal korábbi Nórája is, amely tavaly erre a fesztiválra betegség miatt nem juthatott el. Aki pedig nem rest az újjáépített színházat megnézni: a menetrend még lehetővé teszi azt, hogy valaki előadás után visszautazzon Pestre. Ez pedig nemigen mondható el sok vidéki városról.

Színlap

1. Piros alma álom

A Vígszínház mai nyílt napja esőben kezdődött. Én igyekeztem délre odaérni, hogy a SZFE negyedéves színészosztályának Weöres Sándor-műsorára még bejussak. (Ez a Marton-Hegedűs D. osztály, nagyon tehetségesek, most látom őket a harmadik alkalommal - érdemes elmenni az Ódry Színpadra, nemsokára jön ismét a Hamlet előadásuk, nézzétek meg!) Nagy meglepetésemre, a Víg Házi Színpadán mindössze 13 néző volt kíváncsi az első előadásukra és a második alkalomra sem telt meg a nézőtér. Az osztály majdnem minden tanulója kapott elegendő esélyt, egy-egy magánszám erejéig a megmutatkozásra. Miután a versek egy részét megismételték, így módom volt néhány esetben össze is hasonlítani ezeket. Ez is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy minden alkalom egyedi, volt akinek az első, másoknak a második megnyilatkozása tűnt erősebbnek. A legtöbb vers, amelyet hallottunk nem a legismeretebbek közé tartozott, bár volt néhány (pl. Az éjszaka csodái), amelyik a Kaláka megzenésítésében lett népszerű és emiatt kívülről is tudtam. Ez persze más helyzet. Ami még tanulságos: a nagyobb közönség "töltötte" a színészeket és egyértelmű, hogy még jobb lehetett a produkciójuk, amikor ma este - nyilván telt ház előtt - mondhatták el a verseket az SZFE Weöres-napjának keretében. A színészek a közönség közé ültek, lazán, mindenki civilbe öltözve szerepelt, a lehető legkevésbé formálisra vették a versmondási helyzetet. (Ahogy egy hete az Örkény-kertben Csuja estje közben , most is volt egy kis apró dolog: az egyik színész tüsszentett és a versmondó társa a szöveget megszakítva egészségére kívánta ezt. Egyértelműen jelez egy ilyen ösztönös vagy tudatos gesztus: a csapat számára a szöveg természetes, nem szavalnak.)

Néhány vers esetén szintetizátoros kíséretet és megzenésítést alkalmaztak, máskor csak ritmikusan mondva a szöveget emelték ki a versek zeneiségét. Egyikük (hát igen, ha csak egyszer is lenne a színműn egy olyan szórólap,amelyen a diákok képei és nevei együtt szerepelnek, akkor ezt a nevet már tudnám - ciki, de nem tudom, de ettől még emlékezetes volt a magánszám) "az öreg csont-ifjú csont"-ot egy valódi marhacsontot fűrészelve zengte el, az ifjú Vidnyánszky Attila a majomországos WS verset énekelte, közben ingétől is megszabadult. Ez volt a legteátrálisabb szám. Nekem ez talán még sok is volt, jobban szerettem a korábbi két alkalommal a színészi játékát. Az Arany emlékére írt negyedik szimfóniát mondó fiatalember nagyon szuggesztív volt az első alkalommal, másodszorra kevésbé hatott. Blanka viszont mindkétszer egyformán erősen mondta el a Tandorinak szóló verset. Szabó Erika kapta a címadó 12. szimfóniát a piros almáról, és ez egészen magával ragadó volt. Minden benne volt, életkedv, vidámság, hangulat.

2. Kulisszajárás

Én eredetileg mindössze az első Weöres-műsorra kéredzkedtem el otthonról - "egy óra múlva itt vagyok" jeligével. Lett az fél három majdnem, mire kijöttem a házi színpadról és a művészbejárónál a Kerekes József által vezérelt kulisszajáró csapatba futottam bele, aztán mentem velük a forgó alá. Itt aztán utolért minket Börcsök Enikő és csapata, majd ide lemaradtam, aztán ez a csapat valahogyan összeépült a Borbiczki Ferencével és hosszabban együtt is maradtunk - a fodrászatot és a varrodát, zsinórpadlást két kísérővel néztük meg. Rajtuk nagyon érződött, hogy nem zavarja őket a sok civil, a betolakodók - sőt inkább büszkeséget éreztem, hiszen mindketten (a többi bemutatott színházi dolgozóval egyetemben) hosszú ideje vannak a Vígben és az otthonuknak érzik. Az alagsorban megkóstolhattuk Hegyi Barbara csokigolyóit. Van olyan jó, mint a híre. (Sokszor nyilatkozik főzés-sütés témában, szakértő. Még szívesen maradtam volna megvárni, hogy a másik típus milyen...)

3. Popfesztivál

Pár perc késéssel egy teljesen megtelt nézőtér szélére sikerült beülni. A Popfesztivál előadás 40.évfordulójára készített emlékest néhány részlete hangzott el és beszélgetés az eredeti szereplőkkel, filmbejátszás. Az előadásban a fiatal és az egykori szereplők felváltva szerepeltek, változó erősséggel. Aki nagyon sikeresen tudta egy dallal is magára vonni a figyelmet, az Egri Márta volt - fél nap elteltével ő az, aki először eszembe jut. Enci szép hosszú bársony estélyiben vezette a beszélgetéseket. Egyszer nem volt elég szék és habozás nélkül leült a színpad közepére a földre és ugyanúgy folytatta az egészet, mintha ez lenne a normális. Ez a gesztus, ez a természetesség, ahogy a problémát egy villanás alatt megoldotta, feltélenül jelez valamit - nem merevedett bele az igazgatói pózba. Üde jelenség volt a többiek lába előtt ülve. Tahi Tóth László sztorija a saját színészi munkamódszeréről, amelyben elmondta, hogy úgyis tudta játszani a darabot, ha nem figyelt rá oda, elgondolkodtató volt, mert a vígszínházi színészetről terjengő legrosszabb előítéleteket támasztja alá. (Bemegy valaki, megnézi a jelmezt, aztán arról tudja, hogy mit játszik - és hasonlók.) A színházat figyelve, a fiatal színészek esetén ez nem lehet tipikus, a többség nyilván nem rutinból nyomja le az előadásokat. Lehet, hogy a 300. Popfesztivált le lehetett úgy is bonyolítani, de valószínű, hogy a közönség is észrevette.

(Nekem jobban tetszett volna persze, ha újra megrendezik az egész darabot, nem pusztán egy emlékestet készítenek - de aki telhetetlen, az még így is választhatja a Pannon Várszínház produkcióját, amely menni fog hamarosan Pesten is.)

És így négy óra csúszással, ötkor indultam haza, hogy hatra megérkezzem a Tháliába a Vidéki fesztivál utolsó estéjére. Jó lenne biztosan tudni, hogy jövőre Enci rendezni tud majd még egy újabb Víg napot. Amint hírlik, az esti programon tömve volt a ház, legalább 1200 néző bent volt.

A mai szegedi vendégjáték után perceken belül megszületett a végeredmény és itt most le is írom nektek, ha bárkit érdekelne. Úgy tűnt, hogy cél az, hogy minden színház kapjon valamit. A legtöbb színház egyébként vagy mégsem számított díjra, vagy senki nem ért rá a társulatból, három díjat nem tudtak át sem adni.

A kultura.hu minden nap készített interjút a színházigazgatókkal - az ő díjukat a kaposváriak kapták, Göttinger Pál Othello Gyulaházán c. rendezéséért. Az MTV díját megosztva a veszprémiek (Adáshiba) és a békéscsabaiak (Lear király) vették át. A Teátrum díjat, mint ígéretes pályakezdő Vaszkó Bence kapta (Tigris és hiéna, Nyíregyháza), a legjobb társulat díját pedig Szeged.

A szakmai zsűri (Molnár Piroska, Jókai Anna, Szekeres Adrien, Jónás István, Zoboki Gábor) díjai pedig:

- különdíj: Pécs

- legjobb mellékszereplő: Kerekes Éva

- legjobb férfi főszereplő: Besenczi Árpád

- legjobb női főszereplő: Ráckevei Anna

- legjobb előadás: Hangyaboly

Ha valaki ezt a listát megnézi: egyedül a tegnapi szolnoki előadás nem kapott díjat. Jelenthet ez valamit?

Akiket mardos a kíváncsiság, jelzem, hogy igyekszem az Édes Anna, Othello Gyulaházán és a mai Pipás Pista előadásokról a beszámolómat gyorsan pótolni. Valahogy az Alföldi-rendezésekre többen kattintanak, de ennek ellenére ezekről az előadásokról is leírom, ami talán tanulságos lehet....és persze a Vígnapról.

Előrebocsátom, hogy amikor egy operaelőadásról írok, akkor nem hosszas zeneakadémiai tanulmányokra alapozva közlöm a megdönthetetlen kinyilatkoztatások sorát - a hét évnyi zongorázás inkább keserves kudarcélményt adott, nem örömet; szaktudást aztán főleg nem. Az operát, még akkor is ha koncertszerűen hangzik el, alapvetően zenés színházként nézem. Az énekesi teljesítmények mellett éppígy lényeges, hogy a szereplők között megszülessen a kapcsolat.

Edita Gruberova keddi vendégjátéka rövid időn belül immár a harmadik a MüPá-ban. Ennél a mondatnál elbizonytalanodtam és megnéztem az intézmény honlapját: 2009 novemberében énekelte nálunk a Normát, lassan két éve szintén novemberben volt a Lucrezia Borgia. Eljött és én pedig nem tehettem mást, elmentem megnézni – kihagyva a békéscsabaiak Lear királyát.

Ami változott: Editának két napja a korábbiaknál is nagyobb sikere volt, még hosszabb tapsok szakították meg az előadás menetét, sőt a végén „a kemény mag”, azok a rajongók, akik a világ körül MINDEN fellépésére követik, még percekig visszatartották transzparenst elé tartva, több nyelven ráírva a „köszönjük Edita” feliratot. A már szinte üres nézőtér előterébe gyűlve körülbelül ötven ember elszántan tapsolt és még vagy hatszor kihívta meghajolni. Ekkora sikert még a Wagner-napokon, az osztályon felüli Nürnbergi mesterdalnokok után sem láttam, már szinte az emberkínzás határát súrolta. Én pusztán azért vártam meg a végét, mert reménykedtem, hogy a mindössze hatszáz példányban kinyomtatott műsorfüzetből legalább egy példányt valaki hátrahagy. A műsorfüzethez nem jutottam hozzá, viszont a villamoson összeismerkedtem ebből a bizonyos rajongói csoportból két középkorú német hölggyel. Ők világosítottak fel arról, hogy Edita technikája már öt éve folyamatosan javul új énektanárjának köszönhetően, illetve azt is megtudtam, hogy hány japán, francia és svájci rajongó járja a világot az énekesnő nyomaiban. A japánok nem lehetnek rosszul eleresztve, mert úgy tűnik, hogy havonta legalább egyszer Európába kell repülniük csak ezért, feltéve, ha más énekeseket nem követnek. A hölgyek Münchenből jöttek, látták Kovalik munkáit is, sőt külön megemlítették „ a másik magyar” (Schilling Árpád) Rigolettóját is. Szívet melengető élmény ezt tudni, hogy a magyarok operai teljesítménye is emlékezetes… csak éppen mi nem láthatjuk ezeket a rendezéseket. (Jobban örülnék, ha elkezdene Kovalik megint dolgozni az Andrássy úti palotában is. Ezt most sem tudom nem leírni.)

A Boleyn Anna nem sűrűn játszott opera, pedig még a koncertszerű verzió alapján is jól játszhatónak, könnyen érthetőnek, szépnek és érdekesnek tűnik. Nem kellett a tartalmat sem elolvasni előtte, hogy a szereplők közötti viszonyok világossá váljanak. A színházi adattár egy 1987-es pesti bemutatót tart számon mindössze, amelyet, ha akkoriban erre figyelek, már láthattam volna, mert a következő évtől már rendszeresen jártam operába. A szereposztás impozáns volt (Kováts Kolos, Csavlek Etelka, Begányi Ferenc többek között). És volt persze egy 2010-es pécsi bemutató, amelyben az általam szorosan megfigyelt énekesek közül három is fellépett (Cser Krisztián, Várhelyi Éva, Birta Gábor). Cser Krisztián kisebb szerepben, de nagyon színvonalasan állt helyt most kedden is. Sajnos most nem ő volt VIII. Henrik, de még az is előfordulhat, hogy a pesti operában is gondol valaki a felújításra, és remélhetőleg még újra elénekelheti a királyt, ha már Pécsre betanulta. Szappanos Tibor a papírforma szerint hozta a megszokott jó formáját. Schöck Atala Smeton szerepében a többieknél formátumosabb szerephez jutva egyenesen ragyogott. (A Sanyi és Aranka színházban láttam először Faragó Béla operájában, azóta is folyamatosan meggyőz a tehetségéről.)

A királyt éneklő Jozef Benci színészileg végig meggyőző volt, hitelesek voltak a megszólalásai, különösen a Regina Richterrel (Jane) énekelt kettősökben. Énekesként itt-ott elégedetlen voltam vele, mintha lettek volna botlásai, de ez csak kósza benyomás – a szakkritikusok majd nyilván objektíven értékelik. (Engem a számomra új zene is lekötött, a véleményem hangsúlyozottan csak impresszió.) Philippe Do énekesi teljesítményébe már nehezebb belekötni, nekem megfelelt. Boleyn Anna ifjúkori szerelmesét-rajongóját játszotta. Ezt el lehetett hinni és azt is, hogy olyan ostoba, és udvarlásával ürügyet szolgáltat a királynak felesége eltávolítására. Hiába, a szerelem vak. A sikeres vetélytárs, az alázatos és a királyba valóban szerelmes és nem hataloméhes udvarhölgy szerepében Regina Richter az est legjobb, legkiegyensúlyozottabb, (nekem) tökéletes alakítását nyújtotta. Sose láttam, sose hallottam, de nagyon jó énekes, az biztos. (A műsorfüzet birtokosai, ha netán olvassa valaki abból a hatszázból, akinek jutott, most írhatna egy kommentet, hogy ki is ő. Abban benne van.) Na jó, megnéztem persze azóta: a Kölni operában énekelt és énekel mostanában is (link) Valószínűleg még hallani fogjuk. Törékeny alkata illúziót keltő. VIII: Henrik harmadik felesége ráadásul hasonlóan nézett ki valóban. Elhisszük neki a szerelmet, a szégyent, sőt azt is, hogy nem a trón érdekli, pusztán a becsülete miatt akar mindenáron hozzámenni a királyhoz. Sajnálja Boleyn Annát. Mi is. Ő a tragikus hős, hatalomvágyból a szerelme helyett a királyt választotta. Ennyiben igaza is van Henriknek, amikor becsapottnak érzi magát. Anna elárulta őt is és vőlegényét is. Persze nemcsak a mai viszonyok között túl nagy büntetés ezért a halál, de a történelem ennyire közismert fordulatán még a librettista sem változtathat. Anna végzete elkerülhetetlen.

Edita Gruberova valóban bele tud helyezkedni a halálakor is legfeljebb harminc éves asszony szerepébe. Játéka átélt, különösen a szenvedés és a lelkiismeretfurdalás az, amelyet hitelesen közvetít. De elhisszük neki azt is, hogy a vetélytársának megbocsájt. Részben könnyebb, részben pedig sokkal nehezebb helyzetben van, mint a többiek. Minden néző miatta jött el, a legtöbben egészen „vakon” a rajongástól és szinte egészen mindegy is lett volna, hogy milyen teljesítményt nyújt, borítékolható volt az ováció. A híressége viszont plusz tehertétel a szerepformáláskor, hiszen azt kell elérnie, hogy ne az opera-dívát lássák benne, hanem most éppen az angol királynét. A tomboló lelkesedést látva nehezemre esik leírni, mert nem a mezei nézők többségi véleményét tükrözi: nekem éppen az énekesi teljesítménye volt kevés. A Norma után egészen boldogan mentem haza, a Lucrezia végén azt éreztem, hogy valami már nem stimmel, most viszont az egész előadás során rendszeresen túl élesnek hallottam a fortéit és túl halknak, szinte hallhatatlannak a 19. sorból a pianóit. A legfőbb bajom talán azzal volt, hogy a váltások túl drasztikusan követték egymást, nem éreztem természetesnek a technikáját. Pontosabban: túl sok volt nekem a technika. Lehet, hogy általában sem vonzanak annyira a koloratúr szopránok? Meglehet. Egy biztos, hazudnék, ha tökéletes élményről adnék számot, az egész blogom úgy lenne hamis, ahogy van. Hát azt nem akarom. Minden Edita-rajongótól elnézést kérve: Vivát Cser Krisztián! Vivát Schöck Atala!

Színlap

A Thália korábbi fesztiváljain már megszoktam, hogy gyakran megy két vagy akár három vendégjáték is egy időben. Óhatatlanul ott a választás kényszere, az egyiket ki kell hagyni, olyan, mintha el sem hozták volna. Néha ez a döntés nagyon nehéz, a szombati este kapcsán ezt negyven soron át sikerült fejtegetni. Ez most nem így lesz. Erre a hétfőre a naptáramban mindvégig két előadás volt beírva, otthon még nem tudtam, hogy végül melyik előadást fogom megcélozni. Az Adáshibát választottam, mégpedig a direktor nagyon szimpatikus beszéde győzött meg. A nyíregyháziak előadása több okból is érdekelt. Részben azért, mert jó emlékeim vannak majdnem mindegyik nyíregyházi előadásról, amelyikhez szerencsém volt (régebben évente többször is néztem Nyíregyházán előadásokat). Másrészt azért, mert a kezdetektől követem a rendező, Koltai M. Gábor pályáját, aki ambiciózus, bevállalós alkat. Mer kockáztatni és nem érdektelen soha az, amit csinál. Vannak olyan munkái, amelyeket különösen kedveltem és évadok teltével is emlékszem rájuk. Ilyen példának a Stúdió K-ban játszott Philoktétész és  A Danton-ügy, amelyet vétek kihagyni (még látható!)  vagy a Kár, hogy kurva címűt – utóbbi a Magyar Színházban úgyszintén repertoáron van még. Vannak más előadásai, amelyek kevésbé hatottak rám,és ennél is több, amelyiket elmulasztottam, mert nem hozták Pestre. Azt egyszer sem éreztem, hogy csak „kipipálás jelleggel”, vagy megélhetési okokból nyúlt volna valamilyen darabhoz, valami mondanivalója mindig akad választásaival.

A Tigris és hiéna egy ritkán játszott Petőfi-darab, amelyiket a rendező Peer Krisztiánnal és állandó munkatársával, Sediánszky Nórával frissített fel. A színházi adattárban ezzel a címmel összesen 7 előadást tartanak számon, és milyen érdekes, ebből kettő idén készült. Ez májusban, a másik januárban, Sopronban. A történetet nagy vonalakban ismertem, a korszakot kicsit jobban. Zárójelben: II. Vak Béláról nem túl régen még Spiró Árpádház c. drámája is műsoron volt a Budapesti Kamarában. Petőfi és Spiró drámája is erősen emlékeztet Shakespeare királydrámáinak dramaturgiai megoldásaira. Nem véletlenül. A hatalomért való harc áll a középpontban, természetesen nem mellőzve a szerelmi szálat sem néhány szereplő motivációjának magyarázataként.

 Az Adáshiba végén számos ismerősömmel találtam magam szembe, akik sajnálkozva, sőt a „béna választásom” miatt lesajnálva nyugtázták, hogy lám, én nem erre a nagyszerű előadásra ültem be. Mindenki ragyogott, pedig egy megközelítően két órán keresztül tartó első felvonáson voltak túl. Ennyi időt egy zsúfolásig megtelt stúdióban tölteni nem csekélység, legtöbbször megterhelő. A  nézők rendszerint fanyalognak/kikérik maguknak ezt a rendezői önkényt, sőt néha menekülőre is fogják, ha hasonló atrocitás éri őket. Most nem. Ez a furcsa összhang, ami most áradt a szünet után visszaülni igyekvőkből, mezei nézőkből, színészekből és kritikusokból egyaránt, arra csábított, hogy beüljek az előadás második felvonására. Ennyi (színházi) ember egyszerre nem tévedhet.

Aki a blogomat rendszeresen olvassa, már így is tudja, hogy csak egy őrült írhat hat hónap alatt háromszáz (ez a 306. egészen pontosan) előadásról beszámolót anyagi kompenzáció nélkül. Ők most nem fognak megütődni azon, hogy nem tudtam mást tenni, beültem csak a második felvonásra.

Jó sorsom a rendező mellé vetett, a karzaton éppen volt még egy üres szék. Gábor eléggé megdöbbent, talán fel is háborodott, látva azt, hogy csak a második részre ültem be. Szakmaiatlan húzás.

Valóban, egy egész előadást csak úgy lehet igazán élvezni, megérteni, értékelni és különösen véleményt formálni (!) róla, ha VÉGIG MEGNÉZTÜK. Sem tíz perc, sem akár egy egész felvonás nem elég. Ami miatt én mégis beültem: látni akartam, hogy milyen stílusú a produkció és legalább hozzávetőleges képet akartam alkotni róla.

És persze az is szempont: ha csak egy olvasóm akadna, akinek van dolga Nyíregyházán, és emiatt megnézi, már nem volt hiába az egész. A vidéki színházak nincsenek szem előtt, már a Fidelio sem hozza le a műsorukat, külön kell utána nézni az interneten mindegyik színháznak. A mai forráshiányos helyzetben irreálisnak tűnik, hogy még egy alkalommal fel tudják hozni a produkciót. Pedig jó lenne, az általam látott nagyon erőteljes felvonás alapján megérdemelné.

 Színlap

Szakonyi Károly komédiája 1970-ből eddig is több mint száz különböző rendezésben került színre, nemcsak Magyarországon. A darabot a TV-nek köszönhetően is sokan ismerik; így nem meglepő, hogy a veszprémiek hétfő esti előadása telt ház előtt ment le a Thália nagyszínpadán. Az előadás előtt Oberfrank Pál élvezetesen és elhivatottan beszélt a színház céljairól és a műsorpolitikájukról. (Ezekről lsd. a bevezetőt.)

Az Adáshiba optimális választás, a közönség szereti ÉS ráadásul élő magyar szerző műve. (Mostanában nagyon kellenek a kortárs magyar szerzők, nemcsak praktikus okokból.) Sőt mi több: ennek az előadásnak még a szereposztása is vonzerővel bír. Bódog és Bódogné szerepében Eperjes Károly és Esztergályos Cecília, szomszédnak pedig Reviczky Gábort hívták meg.

Már Arisztotelész is írt a ráismerés öröméről, és a nagy nevek esetén működik is ez a hatás. A közönség először megszeret valakit, és ezek után szeretné ismét látni tőle a már ismert gesztusokat. Nem vágyik másra, nem akarja a kedvencét új oldaláról megismerni. Ez az igény az, amelyet tudatosan vagy ösztönösen elfogad a befutott színész, és talán ezért sem akar változtatni már bevált eszköztárán. Ehhez a rendező hasonló okokból asszisztál, mert egy igazán jelentős művészt se bántani, se terrorizálni nem akar – esetleg nem is érez magában akkora erőt, hogy forradalmi változást idézzen elő. Kellő elszántsággal és hittel pedig ezekkel a színészekkel is megtörténhetne a csoda, és összejöhetne ismét egy megrázó nagy alakítás, bár nem biztos, hogy fájdalommentesen. Hol az a rendező, aki ezt a nagy mutatványt végrehajtja? (Itt utalnék a tavalyi Illatszertárra, amelyben ez az attrakció megtörtént, Kernről lefoszlott a „kernség” és lám, a produkció a legjobb szórakoztató előadás díját kapta a Vidor fesztiválon. Van esély a régi dicsőségek után újabb nagy tettekre is, én ezt bizonyítva látom. És persze vannak nagy művészek, akik tudatosan harcolnak a rutin ellen, erre ékes bizonyság Molnár Piroska pályája, aki ennek a fesztiválnak is minden előadásán jelen van, feltehetőleg zsűritagként.) A színházban egyébként is a pillanat számít, mindig vannak nézők, akik tudatlanul érkeznek és abból az egy előadásból ítélnek. Ha tetszik, ha nem, a színész minden este megmérettetik.

Ez volt a legfőbb gondolatom, amely végig az eszemben járt a hétfői előadás közben, nézve a három neves színész játékát. Milyen kár, hogy nem segített nekik a rendező Tordy Géza, hogy a megszokott formájuknál többet nyújtsanak. Itt mondhatja valaki, hogy nagyszerű volt ez így, sokat lehetett nevetni, és minden jó volt, ahogy történt. Megszoktuk őket így, nem vágyunk többre.

Szakonyi Károly az Adáshibában ugyanezt a kényelmes életszemléletet állítja a középpontba, nem túl élesen, megbocsájtóan, de mégiscsak azt mutatja, hogyan vegetálunk mi mindannyian, nézzük a tévét és nem figyelünk egymásra. Elvagyunk így is, erőlködés és igazán megélt tragédiák és katarzis nélkül is.

A veszprémi előadás családját figyelve a mai nézőnek az a benyomása támad, hogy ennek ellenére valójában mégis csak egy idillt akar a rendező elénk tárni. Mert mi is történik? A családanya (Esztergályos Cecília) nem is igazán figyel a tévére, kiszolgál mindenkit, nyoma nincs a kedélyén annak, hogy ne ez lenne a világ rendje. Sietősen, sasszé mozdulattal tovalibben a készülék előtt, mondja a magáét és kicsit sem zavarja, hogy ez senkit sem érdekel. Jó a közérzete, jól ápolt, nagyon fiatalos jelenség, a kor nemigen hagyott nyomot rajta. Jó ránézni.(Zárójelben jegyzem meg, hogy Esztergályos Cecília neve hallatán még mindig az első előadás jut eszembe, amikor élőben láttam 1987 táján a Várszínházban, mégpedig a Macska a forró bádogtetőn főszerepében. Mély élmény volt, nagyszerű színház. Néhány év lepergett azóta, akkor Trokán Péterrel, most már Trokán Annával van egy színpadon. ) Ugyanígy jó kedélyű az Eperjes Károly által játszott férj, lóg a gatya rajta, de ettől még élvezi az életet. Nyugodtan szivarozik és a gyerekei életét még a tévénél is felületesebben követi nyomon, de zakót húz az ünnepi vacsorához azért. Hol itt a probléma? Dönci és felesége, Saci félig-meddig lelkesen vesznek részt a családi programon, utóbbi még a terítésben is segít. Vanda ugyan kihúzza magát, de mégis köztük marad, mert erőtlen. Egyedül az ünnepelt Imrus az, akit émelyít ez a közeg és talán képes lesz kitörni.De lehet, hogy mégis visszajön a sáljáért, ennek van talán a legnagyobb esélye.

Ha igazán komolyan nem is figyeltek egymásra, legalább a tévét közösen nézték. Együtt voltak. Bár igaza van a szerzőnek, a veszprémiek által felrajzolt család tagjai nem vennék észre a messiást és csodáit sem. De mivel nem foglalkoznának vele, a felfeszítését sem kezdeményeznék. Nincs kínhalál, de nincs megváltás sem. Persze ez a mai Krisztus korántsem olyan vehemens, mint az, aki annak idején a jeruzsálemi templomból kiverte a kufárokat. Mintha annyira nem is erőltetné a tanításait...

Ez a kettősség az előadásra is igaz. Nem kínszenvedés nézni, ahogy néhány „nagyon lila” és félresikerült művészszínházi produktumot. Nem nézegettem az órám, nem vártam a szünetet. Egyfelől. Másfelől pedig nincs kockázatvállalás sem az előadásban, az sem igen fordulhat elő, hogy valaki éppen ennek hatására akarna az életén változtatni – ami elvileg célja a művészetnek. Nem, nincs igazából tét. Le van bonyolítva. A néző kap egy alapvetően kellemes estét, de kibillenteni nem fogják a megszokott mókuskerekéből. Mert nem is cél.

Pedig lehetne karcosabb is az előadás, a fiatalabb veszprémi színészgeneráció nyitott. Az ő esetükben nem érezni, hogy alakításuk némileg a bohózat felé billenne, bár ennél a mondatnál muszáj hozzátenni, hogy ez a szerepekből is adódik némileg. Különösen a családfő szerepében lenne nehéz „józannak” maradni és visszafogottan, egy kevésbé komikus karikatúrát játszani. Meg lehetne csinálni, rendezői kényszer nélkül is – óriási önmérséklettel. Mert benne lenne Eperjes Károlyban egy másik, ennél kevésbé felszínesen megformált Bódog esélye is.

Oberfrank Pál egészen nagyszerű Emberfi. Az idei évadban sokat fog játszani, mert szükség van rá. A sajtótájékoztatón ezt indokolta: „ilyen alkatú és korú színész nincs minden utcasarkon, mint én” és ebben tökéletesen igaza is van. (És ilyen szuggesztív sem.) Felesleges magyarázkodni, az egyik legjobb igazgatói döntése, ha gyakran lép színpadra. A hétfői előadáson nagyon egyszerűen, néhány gesztussal rakta fel az 1969-ben ismét a Földre jött Krisztust, akinek ezúttal az a pechje/szerencséje volt, hogy egy magyar család albérlője lehetett. Nem bántják, a maguk módján szeretettel fogadják, csak éppen nem figyelnek túlságosan arra, amit mond vagy tesz. Hiteles, hogy Imrus a hatására változtatni akar – az már egy másik kérdés, hogy képes lesz-e rá. Az őt játszó színésznek – a színlap két nevet tüntet fel, nem derül ki, hogy ezen az estén Habóczki Mátét vagy Ticz Andrást láthattuk - van talán a leghálátlanabb szerepe, kevés jelenet és kevés szöveg. Nem rossz, hozza, amit kell, rajta nem múlik az este.

Vanda és Dönci, Imrus két testvérének szerepében Darabont Mikold és Chajnóczky Balázs játéka szintén jó, egy másik, keményebb előadásba is beilleszthetőek volnának. Trokán Annát már többször láttam és most is tetszik, amit csinál. Saci egészen kidolgozott személyiség lett általa, sok mindent megtudunk róla. Segíti a jó jelmez, Szlávik István munkája. (Érdekes lenne, ha valaki végre kihasználná, hogy itt van magyar színpadon a két tehetséges Trokán lány, akik roppantul hasonlítanak is.)

A díszlet (Perlaki Róberté) feltétlenül illik a koncepcióhoz, egy olyan szobabelső, amelyik még a világháború előtti bútorokkal van berendezve. Elhihetjük, hogy a szekrényben egy moly rágja a családfő szmokingját. A családnak volt annyi ízlése, vagy még inkább: nem volt elég pénze ahhoz, hogy modern kisbútorokra lecseréljen mindent. Ez a pozitívum feltétlenül a javukra írható.

A rendező szerencsére nem akarta modernizálni a darabot, bár az ajánló lezárásában kiemelik, hogy „még ma is aktuális problémákat vet fel. Sőt!” Jó, hogy nem tette mondjuk IKEA háttér elé az egészet, ezért is jár egy nagy piros pont. Mert mi történne ezzel a darabbal mai közegben? Azonnal hiteltelenné válna.

Ma ugyanis valóban idillnek számít a közös tévézés. Aki teheti, a fiatalok feltétlenül, „bedrótozva” közlekedik és a mai világban valószínűleg mindenki egészen más programot nézne a saját számítógépén vagy ipodján. Hol lenne a közös téma? Nem, ma már nem tudjuk ugyanolyan szemmel nézni az Adáshiba Bódog-családját, mint negyven éve. Lehet, hogy valóban idill az, amit látunk és az pedig főleg az, hogy egy magyar darabnak ekkora sikere van még, amilyen a veszprémieknek kijutott ezen az estén a Tháliában. Most is az „örülni” a kulcsszó.