Mezei néző

A Vígszínház nagyvonalú és roppant ésszerű gesztusa, hogy mielőtt egy előadására rámondaná, hogy ez itt a premier, számos esetben, egy egész héten át lejátssza különböző összetételű nézőközönségnek. 

Én egy ilyen alkalmat láttam, szombaton, ráadásul a legelsőt. És írtam is róla "A nép nem szól vissza" alcímen. A színház kérésére  egészen a bemutató befejeződéséig (2013.okt.25. - előadás vége 22h) nem lesz olvasható. Minthogy ez egy ajánló blog és a cél semmiképp nem lehet az, hogy ellene legyek egy színháznak, így természetesen leveszem addig. Van olyan színház, amelyik örül akármilyen említésnek, elég sok főpróbáról írtam már eddig úgy, hogy ez nem volt probléma. Alföldi Sirályáról, a Mephistóról szintén, az Amphitryonnak pedig a főpróbájáról ÉS a bemutatójáról is. Ennek ellenére most is hangsúlyzom, hogy ettől még a péntek estétől ismét elérhető írás csakis a főpróbán látottakat rögzíti. Az előadás akkor is nagyon jó formáját mutatta, azóta is foglalkoztat, mint Alföldi rendezései jellemzően, ez sem ér véget ott, amikor kimegyünk a színházból.

Akit érdekel a darab és vonzónak találja a szereposztást (itt), még most igyekezzen jegyet venni, később ez még nehezebb lesz. 

Ha valakinek nem mond semmit, hogy "Munkaügyek", akkor szerintem innen hamar tovább fog kattintani. Az M1 irreality show-ja már harmadik éve megy a televízióban. Némi csúszással, a youtube-nak (is) köszönhetően TV nélkül is  követni tudjuk. Lányaim "felfedezték" azokat a színészeket, akiket én évtizedek óta követek. Én is szeretem nézni, éppen a szereplők miatt (Molnár Piroska, Mucsi Zoltán, Elek Ferenc, Lengyel Tamás, Kovács Lehel, Murányi Tünde, Fodor Annamária, Tamási Zoltán, Gazsó György! Jó kis névsor.) Van nem egy olyan színházi ember, aki szerint ez "bohóckodás" (hivatalosan "szituációs komédia" a műfaji megnevezése) és megalázó a nagy művészeknek. Nem egy színész ezzel szemben vágyik arra, hogy szélesebb közönség is nézhesse, nem pusztán a kiválasztott kevesek, akik eljutnak színházba. Arról nem is beszélve, hogy több munka kell a színészeknek, nem elég az, ami egy színházban jut.

A Munkaügyek egyetlen szereplője volt számomra egészen ismeretlen és ez Mogács Dániel. Róla nagyon szép részletes bejegyzés található a wikipédián (itt). Már hosszú hónapok óta terveztem, hogy a Thália Arizóna színpadán havi egy-két alkalommal futó önálló estjét megnézzem és szombat este ez össze is jött. Volt három másik tervem is (egy vendégjáték a Nemzetiben illetőleg a Vérnász az Ódryn, az új Bagossy László-rendezés a Katonában), de a délelőtti Danton után végül a könnyed levezetést választottam. Valójában eddig nagyon kevés kabaréelőadást láttam élőben, a műfaj a rádión keresztül jut el hozzám, nem a kedvenc műfajom. Most kipróbáltam, hogy milyen is ez színházban.

Ez a rövid bejegyzés csak nyomatékosítani kívánja azt a nyilvánvaló tényt, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha az ember egy főpróbán vagy bemutatón vagy egyáltalán egy előadás-széria elején néz meg egy darabot. Én ezt rendszeresen teszem , tudván, hogy ez még nem a legjobb formája a produkciónak, kissé hasonlít a félig főtt pörköltre (amely, ha jól sikerült azért így is finom), vagy még egy olyan ruhához tudnám hasonlítani, amelyből még a fércek itt-ott kilógnak, de már egyértelmű, hogy el van-e szabva vagy nem.

A Háry Jánosnak a második, Operabarátok számára rendezett nyílt főpróbáján jártam. Olvasható, hogy mennyire katasztrofálisnak éreztem az egészet. Fel nem merült az újranézés bennem. Nem is mentem oda, viszont nemrég (ma este a Rózsalovagon) az Operában találkoztam valakivel, aki TÍZ alkalommal nézte az előadást, mivel kénytelen volt. (A végére meg is szerette, ahogy ez törvényszerű.) Így végigkísérhette azt a folyamatot, ahogy radikálisan lerövidítették - persze már a premier után. A nyitány három percnyi lett, kimaradtak táncbetétek. A végére már elég pergős lett. Most tudtam meg, hogy az eredeti Háryhoz képest a prózai részek ebben a rendezésben hosszabbakká váltak (ennek nem jártam a végére, beleírt volna a dramaturg? - ez nem igazán egyezik Vidnyánszky elveivel). Feltehetően az operaénekesek két héten belül nem tanultak meg hitelesebben prózát mondani, de nyilván volt valami fejlődés azért. Amint megtudtam, az iskoláscsoportok többsége kritikán alul teljesített mint közönség, de köztük is voltak tökéletesen viselkedő osztályok.( Azt hiszem, hogy máshogy kellene a közönségnevelést csinálni, semmiképp nem többszáz diák kötelező Operába terelésével. Lenne is elképzelésem, de ez most nem ide tartozik.)

Én ma jó döntést hoztam és az őszi Rózsalovag-széria utolsó darabját láttam. Annak, hogy nem siettem több előnye is lett: a díszletmunkások most már 45 perc helyett 35 alatt is össze tudták szerelni az utolsó felvonás díszletét. 

A tanulság minden előadás esetén az (vendégjátékokra persze ez nem tud vonatkozni), hogy aki egy jobb előadást akar látni és más szempontjai (a főpróbák olcsóbbak, helyenként ingyenesek) nincsenek, mert csak havonta egyszer megy színházba, az üljön a fenekén otthon és várjon arra, amíg az előadás bejáratódik. Ha van bennem önuralom, én is ezt teszem. (A hétvégén ezt-azt néztem, de a Vérnász és a Katona új bemutatója lemaradt, ezeket majd mindenképp pótolom, de ha már így alakult akkor némi késéssel.)

Nem mentem túl nagy bizakodással a Nemzetibe. A fenntartásaim a legkevésbé sem a vezetőváltáshoz kötődtek, hanem kizárólag a darab szerzőjének személyéhez. Caragiale a Nemzetiben is sokszor előkerül, vígjátékaiban nagy lehetőséget látnak, rendszerint a komédiákat kissé bohózati irányba tolják el. Valószínűleg a színészek szeretik játszani. Más komoly okot nemigen látok, hogy éppen az ő munkáit vegyék elő nekem szinte túlzott gyakorisággal. Nem érnek meg igazán hosszú sorozatot még a viszonylag jobban sikerült előadások sem. Nem húzónév, nem csődülnek be rá az emberek.

A Zűrzavaros éjszakát először a Radnótiban láttam (színlap itt), mégpedig egy 1998-as előadást, amely éppen egy éven át ment Jordán Tamás rendezésében. Számomra ez volt az első Caragiale-élmény, amely igazán nem tetszett, de Kováts Adél, Gubás Gabi és Csankó Zoltán az, akire még most vissza tudok emlékezni. A többiekről is előjött néhány emlékfoszlány, miután a Radnóti frissen létesített archivumában megnéztem a színlapot. Az ostoba férjet játszó Koltai Róbert zavart, ahogy ebben a friss előadásban Eperjes Károly. Ez az a szerep, amelyikben a legtöbb poénlehetőség van, és ezt lehet a legjobban túlzásba vinni. Eperjes gesztusai, hanglejtése rendkívül hasonló volt ahhoz, amit legutóbb az Adáshibában láttam tőle, most is nagyon a felületen maradt. A főpróba közönsége nem volt nagyon hálás, alig nevetett. Ha telt ház lesz egy hétköznapi alkalommal, ahol mezei nézők lesznek, ennél valószínűleg több hatást fog elérni és esetleg méginkább karikírozni fogja a szerepét.

Kifejezetten derűs, jó hangulatú bemutató volt a Karinthy Színházban pénteken, az idei második. Vaszary Gábor életművének egy kevésszer bemutatott darabja a Klotild néni (egy korábbi előadást említ mindössze a színházi adattár). A két világháború közötti polgári környezetben játszódó vígjátékra számítunk, pontosabban bohózatra három felvonásban. És előre is bocsájtom: a Karinthy Színházban most is azt kapjuk, amire számítunk. Szórakoztató este ez, nem különösebben akarja a közönséget felrázni, nem üzeni azt, hogy változtassátok meg az életeteket, főleg nem politizál (egy fél utalás szinten sem). Azt érezzük, hogy megállt az idő, letettük a gondokat a ruhatárban a kabáttal együtt, beszélgettünk néhány kedves ismerőssel - a két szünet kedvez ennek is és a dohányosoknak is - és este tízkor jelentősen jobb állapotban jövünk ki a színházból, mint ahogy bementünk.

Én régen voltam ennyire fáradt és elgyötört, mint ezen a péntek délutánon. Rosszabb kondícióban nemigen mehettem volna színházba. Kiütött az előző esti színház utáni kettőig tartó blogírás, a munka, minden. Így az előadás előtt igazi megmérettetés állt: ki tud-e húzni a gödörből, vagy még inkább belenyom.

A Nemzeti Filharmonikusok már tavaly őszre kitűzték Kocsis Zoltán vezényletével Richárd Strauss kései vígoperájának magyarországi ősbemutatóját a MüPá-ban. Az óriási plakát már egy éve kint lóg az előtérben, más tavalyi előadások reklámjával együtt. Ahányszor elhaladtam előtte, mindig várakozással töltött el. Annak ellenére, hogy a szerző a színházról direkt módon (is) beszélő vígoperái eddig kevésbé tetszettek, mint a Rózsalovag vagy az Arabella, A hallgatag asszonyt lényegében egy éven át kitartóan vártam, kihagyhatatlan előadásnak tekintettem. Az előadás a héten kétszer elhangzott, én a második ( nov.12., szombati) produkciót néztem. Nem volt igazi zsúfolt teltház, kár. A három felvonás során sokan feladták és haza is mentek. Igazán sajnálatos, hogy amíg az Operaház is erősen hangsúlyozza a magyar Strauss-repertoár fejlesztését, a MüPá-ban volt tavaly is egy Strauss-bemutató, a Capriccio,  a közönség úgy látszik, nem elég érett-nyitott-érdeklődő az újdonságként ható művekre, ha nincs a színlapon egy igazán közismert énekes is. Persze, az sem véletlen, ha egy művet ritkán játszanak. Ezen felül még az a kérdés is felmerülhet jogosan, hogy mindent megtett-e a produkció rendezője, Anger Ferenc, hogy vonzó legyen az előadás és fenntartsa a nézők figyelmét.

Erre az én rövid válaszom: a kevesebb több lett volna.

Hosszabban:Ha a rendező passzívabb, mindenki jobban jár. Anger Ferenc tavaly az Operaházban az Ariadné Naxosban c. ugyancsak Strauss-opuszt már szabályosan szétbombázta ötleteivel. A nevét a színlapon meglátva balsejtemek gyötörtek, de ott volt Kocsisé is és utóbbi némi garanciát jelentett. (Az jutott eszembe, hátha Kocsis Zoltán leállítaná a darabtól idegen ötleteket és nem hagyná ezeket túlburjánzani. Ezek szerint nem így lett, a karmester valószínűleg csak a saját feladatára koncentrált, a zenei minőséggel foglalkozott és hagyta a rendezőt szabadon tevékenykedni, ha már bizalmat szavaztak neki a megbízással. Ezt a hozzáállást is meg tudom érteni, voltaképp szimpatikus.) Azonnal kijelentem, hogy az előadás zenei megvalósításába nem is igen lehet belekötni. Helyenként ugyan néhány énekest elnyomott a zenekar, de az valószínűleg az énekes hibája - Cser Krisztiánt például mindig tisztán lehetett hallani, amellett, hogy színészileg is a maximumot hozta ki a szerepéből. 

Miután az opera történetét valószínűleg senki sem ismeri, ahogy én sem ismertem korábban, így szokásomtól eltérően összefoglalom. Egy nyugalmazott hajóskapitány, Sir Morosus békésen élvezné nyugalmát, de ez az, amire semmi esélye sincs. A házvezetőnője szeretne beszélgetni vele (hozzá is menne), a borbélya felébreszti, meg akarja nősíteni. Majd halottnak hitt unokaöccse, Henry érkezik, akinek viszont megörül. Egészen addig tart öröme, amíg kiderül, hogy Henry beállt egy operatársulatba és elvárná, hogy a nagybácsi ezt a plusz tíz főt is befogadja. Meg tudjuk érteni a kapitányt, aki az első felvonásban egészen józanul érvelt a nősülés ellen. Igaza van, hogy nem nősül, igaza van, hogy nem akar még tizenegy emberrel együtt élni, akik ráadásul folyton zenélnének. Így kitagadja Henryt és eldönti, hogy a borbély tanácsát fogadja meg és másnap megnősül, mindenét az asszonynak adva. Ez a tragikus vétség az első felvonás végén, csak sajnálni tudjuk ezt a kedves, értelmes öregurat. Nem kell ilyeneket mondani. A borbély átáll - némi jutalék reményében - az unokaöccshöz és az egész második felvonás az ál-esküvő előkészítése. A menyasszony Henry felesége, a másik két leányzó, akikből a kapitány választhatna, a jegyző, a pap, mind-mind a társulatból kerül ki. Az esküvő után a menyasszony nagy nehezen ráveszi magát és szemétkedik a számára is szimpatikus bácsival. Henry épp időben jön, a harag elfelejtve, és a kapitány unokaöccse védelme alá helyezi magát. Gyönyörű a felvonásvég: Henry feleségét szorítva békés éjszakát ígér Morosusnak, aki semmi mást nem akar, csak nyugalmat. A harmadik felvonás majdnem egészében a válóperes tárgyalás, amely során majdnem az öngyilkosságba kergetik a szerencsétlen öreget, majd Henry leleplezi a cselt. Morosus először - nagyon indokoltan- dühös lesz. Igazából az egész bandát ki kellene dobnia, a logika ezt diktálná. De másfelől, annyira megkönnyebbült attól, hogy mégsem lett nős, hogy mégis értékeli a színészeket és támogatást ígér. Ezek után végre mindenki eltakarodik a színről és végre-végre csak a kapitány gyönyörű mély hangját halljuk, a zenekarral. "Milyen szép is a zene!"- sóhajt fel Morosus, "hát még akkor milyen szép, amikor vége van!" teszi hozzá.(Ebben érezzük a szerző önironikus gesztusát is.)

Az előadásra beülve a néző egy lerobbant mosogatót, egy kopott narancssárgás plüssfotelt és egy kis asztalkát lát üveggel és poharakkal. Ezek azok a díszletelemek, amelyek hasznosulnak is, erősen szükségesnek tűnnek a pótcselekvések lebonyolítására. A háttérben van egy koszlott tapétát utánzó drapéria kifeszítve, csak éppen jelzésként, mindössze egy csík. Aki már volt valaha a MüPá-ban, az tisztában van azzal, hogy a színpad nem ennyire kicsi, elveszhetne rajta ez a néhány bútor. A Capriccio esetén rendkívül szép és szellemes megoldásként egy füves dombra hasonlító terepasztalt készítettek az előadáshoz, és arra helyezték a szalon tárgyait. Anger díszlettervezője, Szendrényi Éva is mert nagyot álmodni. Egy óriási felfújható halcsontváz lett ez, amelyet a nyitány alatt látunk felemelkedni és majd az előadás végén ismét leengedik. Ez a képződmény tölti ki a teret, amely valószínűleg utalhat arra, amire a szöveg (szegényesen berendezett a lakás? kosz van? - de van házvezető nő 17 éve! ), illetve gondolhatunk a tengerre (ez esetben ez egy bálnacsontváz? a főszereplő nyugalmazott hajóskapitány hazavitte angliai otthonába?). A pofonegyszerű megoldás akkor jutott eszembe, amikor e bejegyzés alcímét kezdtem írni és elgépeltem a hallgatag asszony címet. Hal-hallgatag. A hal hallgatag. A kapitány csak csendre vágyik, mert egyik hajója felrobbant és azóta mást nem is akar, csak nyugalmat. És mi lenne csendesebb, mint egy halcsontváz? Ez lehet az előadás értelmezésének kulcsa. Néhány szereplő ugyan elbajlódik a csontváz földet érő részeinek igazgatásával, csak behajlanának maguktól, nincs mit tenni. Ha megszokja az ember a látványt, akkor belátja, hogy a színre lépő 11 tagú operatársulat felléptekor ez a csontváz megfelelően elosztja a teret és oszlopcsarnok funkciót is ellát. Egy énekes, egy felfújt csont - és így tovább. Zöldy Z. Gergely jelmeztervezőként van feltüntetve. A MüPá-ban szinte tradíció, sőt lehet, hogy alapkövetelmény, hogy minden egyes opera előadáson lényegében koncertekre is alkalmas fellépő ruhában énekel minden szereplő. A férfiak mindig szmokingban, a nők pedig különböző színű, rendszerint roppant mód dekoltált ruhákban. Most a nyugalmazott kapitány hálókabátja is szmoking, a borbély csak a zakót nem húzza fel, a szegény és támogatásra szoruló operatársulat tagjai is kivétel nélkül mind hibátlan szmokingban érkeznek, amelyre csak egy-egy jelzésszerű kiegészítés kerül (az angol jegyzőt játszónak például magyar nemzetiszínű szalag). Vicceskednek, gondolom azzal is, hogy a szmokinghoz való cipő kizárólag a borbélynak jut. Nyilván az edzőcipők jeleznék a szegénységet. De akkor is rossz nézni a szürke-barna cipőket is. Bár a halcsont rosszabb, ez kétségtelen.

Félreértés ne essék, nekem bőven elég, ha utalásszerűen jelzik a változásokat a szereplők ruházatán, bár lila estélyiben pórmenyecskének lenni akkor sem igazán stílusos, ha bajuszt ragasztanak álcázásként az énekesnőre. Sőt mindhárom énekesnő esetén egy-egy bajusszal jelzik az átváltozást. Ostoba dolognak tűnik ez, ahogy a rendező néhány más ötlete is. Sok, amikor Temesi Mária házvezetőnőként egy kenyérpirítóval szaladgál, úgy, hogy az egyik lába egy felmosóvödörbe van ragadva. Sok a mosogató alá elbújó papagáj (minek? - ez jut folyton az eszünkbe). Ami a legvacakabb ötlet és zavaró: az olasz operatársulat tagjai kivétel nélkül egy-egy Oscar-díj szobrocskát szorongatva lépnek be és ezeket a szobrocskákat mindvégig a kezükben tartják. Ha ezzel a jövőbeli nagy reményekre utalnak, elég lett volna ez egyszer, az első jelenetben. Vagy ez arra lenne hivatott, hogy a sok ostoba néző követni tudja a színészek átváltozása után is, hogy ők mégsem valódi jegyzőt-papot-bírót-prostituáltat játszanak, hanem csalás az egész? Ez a túlmagyarázó rendezői gesztus a Szentivánéji álmot juttatta eszembe, ahol az amatőr társulat előadását megelőzően a rendező szájbarágósan elmondja ki kicsoda. Ez a sok hülye ötlet ott van, miközben a szöveg utalásai nem jelennek meg az előadásban, a szőkesége miatt dicsért nő barna, amikor leülésre szólítanak fel valakit, az már rég ül, amikor vizet kellene adni, sört kap az illető, de azt sem bontják fel, és még sorolhatnám. Ez az ötletparádé azt mondta el nekem, hogy Anger Ferencnek igazán a darab lényegéhez kapcsolódó ötlete nem volt, de mindenáron vígoperának akarta mutatni a darabot, amely ha mindennek ellenére sikerült a zenére figyelnünk, nem tűnt annyira mulatságosnak. Mert mindez, amiről eddig írtam elterelő művelet volt, hogy minél kevésbé hasson a zene és a benne itt-ott megjelenő fájdalom, rezignáció és vágyakozás. Pedig az hatott volna jobban is. Túl sok volt a zaj, a zavaró körülmény és mi is a főszereplő kapitánnyal csakis nyugalmat áhítottunk, hogy nyugodtan hallgathassuk A hallgatag asszonyt.

Kétszer, a második és a harmadik felvonás zárásakor ezt a csodás harmóniát, a nyugalom ígéretét megkapjuk. Béke lesz, és élvezhetjük immár zavaró tényezők nélkül az énekesek hangját. A legfőbb szerepekben a MüPá-ban megszokott módon külföldieket hallhatunk, akiknek rendszerint van más előadásokból hozott tapasztalata is, nem erre a két estére tanulták be a művet. A MüPa most is kinyomtatja a librettókat (Anger Ferenc fordítása), de nem kapunk ezúttal részletes ismertetőt az énekesek pályájáról, mint ahogy a Wagner-napok műsorfüzetében ez benne van rendszerint. A néző jó esetben úgyis az alapján ítél, amit hall - és kellemes élmény, különösen a főszereplő Morosus kapitány Rúni Brattaberg, aki egyébiránt távolról egészen hasonlatos a mi Szabó Győzőnkhöz. A kapitány az, akivel az egész előadás alatt együtt érzünk, és nem azonosulunk a támadóival, akik nyugalmára törnek. Hiába szeretné valaki ezt vígoperának beállítani, mindössze az a baj a koncepcióval, hogy ahhoz egy ellenszenves öregurat kellett volna megírnia Straussnak, nem pedig egy ennyire ésszerűen gondolkodó, bölcset. Igen, Morosus kapitány oldalán áll a néző, és biztos vagyok, hogy egyikünk sem akarna egy tizenegy fős operatársulatot befogadni az otthonába, nem értjük, hogy miért kell szenvednie szegénynek.

 A kevéssé hallgatag asszonyt játszó Iride Martinez még a bajusszal együtt is kellemes jelenségnek tűnik, elhihető, hogy így is feleségül kérik. A borbély (Dietrich Henshel) és Henry (Bernhard Berchtold) alakításával nem éreztem, hogy gond lett volna, ugyanakkor az ő esetükben különleges plusz sem jött át.  A magyar énekesek kisebb szerepekben erősítették a mezőnyt, látnivalóan igyekeztek hitelesen játszani a halcsontvázban és a mosogatón is. Cser Krisztián, Geiger Lajos, Szüle Tamás, Pasztircsák Polina és a számomra eddig ismeretlen Kálnay Zsófia volt az, akit a színlap is kiír. Az operatársulat tagjai közé bekerült Pataki Döme is, aki korábbi MüPa-produkciókban, a Nürnbergi mesterdalnokokban is kiragyogott már a karból. 

Az előadásból a hülye díszlet és egyéb rendezői megoldások emlékét remélhetőleg nem visszük tovább, csak a zenét. Utóbbi feltétlenül kedvet csinál a szerzőhöz, aki úgy tűnik, hogy műveiben a komikus és tragikus elemek vegyítésével szeretett próbálkozni. A kevésbé kísérletező lelkületűek ezen a szombaton választhatták a Rózsalovagot, amely így a Strauss iránt érdeklődő közönséget kevéssé szerencsés módon meg is osztotta. (A Rózsalovag lesz még okt.17-én és 20-án is az Operában, én az utóbbi időpontot néztem ki magamnak.)

Színlap

Az év elején megtartott "Színház hátulról" program keretében már láthattunk egy negyedórás részletet a Mohácsi testvérek frissen íródó darabjából (egy modernizált Bánk bán próbát), ma pedig újabb két jelenetet egy "nyílt próba" keretében. Az utóbbi években ezek a nyílt próbák divatossá váltak, különösen a "művészszínházak" körében, akik ezzel az intézménnyel jelentős kockázatot vállalnak. A nyílt próba során a közönség belenézhet a készülő előadásba. Élvezheti azt is, ahogy néhány részletet akár háromszor is lejátszanak a színészek, ahogy beszól a súgó és mondatai azonnal utána megelevenednek egy igazi színész száján keresztül. Kedvet kaphat az előadáshoz. (A lányom, akit magammal vittem, mert az István a királyon belehabarodott (éppen) Schneider Zoltán művészetébe, és már tavaly óta kifejezett Mohácsi-rajongó, a próba után kijelentette, hogy kétszer akarja ezt is megnézni, ahogy a Liliomfit. A fele színházi-kultúrpolitikai viccet nem érette, de volt így is annyi poén az előadásban, hogy felcsigázta. Hatott a próba, bár nem úgy tűnik, mintha már az utolsó simításoknál tartana a produkció.) A nyílt próbák azért kockázatosak, elrettentő hatásuk is lehet, de a nézők jelenléte jó arra, hogy láthatják a színészek, hogy mi az, ami működik már a jelenetben, melyik poénnak szánt mondat jön be. Emiatt vígjátékok esetén a nyílt próbának talán még nagyobb a fontossága. Ma óriási vastaps volt, másoknak is eléggé tetszett az, amit láthattunk. Az volt  benyomásom, hogy a siker (még nem nemzetközi) a színészeket erőteljesen meglepte. Lehet, hogy ők inkább azt érzik, hogy még nem tartanak sehol, miközben a mezei nézők már annak is tudtak örülni, amikor egy-egy jelenet megszületett.

Az előadás  eddigi benyomásaim szerint bohózatnak készül a mai magyar színházi viszonyokról (főleg). Akármilyen nagy fájdalmakról is van szó, kellemes előadást csinálnak belőle, szórakoztatót-élvezhetőt. Ilyen előadásokra szükség van, ez nem is kérdéses. Áthallásos poénokkal működik, ahogy az régen is divat volt, még az "átkosban".Ha valóban az a legnagyobb büntetés a bűnökre, ha jól kinevetjük őket, akkor most megkapják a színházak működésébe beleokvetetlenkedő hivatalnokok, felügyeleti szervek, mert ki lesznek figurázva, miközben a szerzők a színházi társulatok tagjainak is tükröt mutatnak. Hogy mennyire görbe ez a tükör, az majd később lesz látható.

Mi az, ami viszont most derült ki?

Mohácsi János rendezés közben (lehet, hogy akkor is, ha nem nézik még kétszázan) nagyon élvezi nézni a színészek játékát. A színház játék, amikor felnőtt emberek úgy tesznek, mintha másvalakik lennének. Engem ez a bátorság nyűgöz le a legtöbb esetben, de Mohácsi is nagyon szereti nézni a játszó-improvizáló színészeket és bátorítja őket. Nem köti meg a kezüket, nem szól bele minduntalan, így a színészek felelőssége jóval nagyobb lesz és az ilyen előadásokban az fog kiragyogni a karból, aki a legtöbbet tudja magából is beleadni. Nyilván ez a próbamódszer nem mindenkinek való, néhány színészt pedig ez a nyílt próba-dolog feszélyez, mások viszont egész felszabadultan mertek "még nem készen lenni". 

Ezen a próbán két jelenet és egy zenei próbarészlet volt. Az első jelenetben a "Honi Szini Társaság" (vagy valami hasonló - teljes egészében kitalált színházi szervezet (?), naná) az egész magyar színházi életet meghatározó vezetője és a polgármester érkezik a színházba, és egy próbatétel elé állítja a társulatot. (Nem részletezem, spoiler lenne.) Ebben a jelenetben már most nagyon lehetett szeretni Gazsót, aki rendkívül természetesen mondaná el a Füstbement tervet, kár, hogy nem elégedettek vele... Erre az apró epizódra biztos, hogy Gazsó kapcsán még hosszan vissza fogunk gondolni. 

A második részlet a polgármesteri hivatalban játszódik. E jelenet kapcsán átélhettük, mit jelent, ha egy csapat négy napja próbált utoljára egy jelenetet. A súgó aktív munkáját élvezhettük. 

Ami nekem a leginkább tetszett, az Kovács Márton rövid zenei próbája volt. Most is, ahogy a legtöbb  Mohácsi előadásban a színészek aktívan zenélnek - jelen esetben dobolnak mindenféle eszközökkel és tárgyakon. A próba során lefoszlott mindenkiről a színész-mivolta. Én azt hiszem, hogy a próba jelenlegi állapotában mindenkit civilben láthattunk zenélni. A nézőkkel sem igen foglalkoztak, még néhányuknak erősen kellett koncentrálni az ötnegyedes ütemek tartására, miközben a háttérben a profik más tempóban és ritmusra zenéltek. Ha rontottak, ha nem, ezt így is jó volt hallgatni és szívesen elnézegettük volna még, ahogy Schneider Zoltán a láncon húzogat valami fémet, ahogy Pál András és Adorjáni Bálint magabiztosan dobolt bőröndökön és trégeren (azon a rúdon, amin a díszletek be vannak lógatva). Utóbbiakon nyoma sem volt az elfogódottságnak, az élvezet látszott, a játék öröme. Szervét Tiborra kevésbé láttam rá, de amikor igen, ugyancsak nevetett, szerintem ő is szeretheti a zenélést, ami nem tipikus követelmény a Radnótiban. A társulat női tagjain a koncentráció és a "jól akarom csinálni, nem akarom elszúrni ennyi mindenki előtt" érzés inkább látszott, talán Martin Márta volt a legoldottabb. Ha mindez, amit leírtam nem így volt, vagy ez is szerep, ilyennek akartak látszani (és valójában mind vérprofi dobosok), akkor ez is azt bizonyítja, hogy jó erős a Radnóti társulata. Sajnálhatja Csomós Mari és Bálint András, hogy őket kihagyták ebből. Én sajnáltam. (Még két hét hátra van, egy Mohácsi előadásban minden megeshet, a direktor akár be is könyöröghetné magát, hátha összejönne neki egy minisztériumi biztos szerepe, mondjuk.)

Külön bónusz volt, hogy ma a nyílt próba előtt a Klubrádió az egész Klubdélelőtt műsorát a Radnótinak szentelte és reggel 9-től interjúkat közöltek sorban a társulati tagokkal. (Szávai Viki-Schneider Zoltán, Szervét Tibor, Kováts Adél, Valló Péter voltak azok, akikkel meg tudtam hallgatni a beszélgetést, aztán el kellett mennem épp a Radnótiba. A rádió archivumában meghallgatható, akit érdekel, az tegye meg. Engem kissé azért lelombozott, hogy kulturális műsort vezethet valaki egy fontos rádióban, akinek szemmel láthatóan sok saját tapasztalata nem fűződött a színházhoz. Mindenkitől megkérdezte, hogy mi lesz az új bemutató és egyszer sem hallottam egy olyan mondatot, hogy a Radnótiban ezt vagy azt látta az illető színésszel. (Bálint András interjúja később volt, lehet, hogy abban voltak ilyen mozzanatok is.) Néhány kérdés ugyancsak azt mutatta, hogy mintha a nagyérdeműt és a médiát is jobban érdekelné a színészek magánélete, és nem az az első, amit a színpadon nyújtanak.  Az újságírói tájékozatlanság nem tudom, hogy kap-e majd akármilyen szerepet is a Mohácsi-darabban. Az már eddig is kiderült, hogy a kultúráért felelős hivatalnokok hasonlóan szerepelnek le, mint ahogy a való világban is. 

És ha már archivumot említettem: a Radnótinak is van már archivuma a honlapon, sőt ehhez kapcsolódó játéka is (baromi nehéz szerintem, sok sikert mindenkinek!). 28 éve működik már a színház a Bálint András által megszabott irányvonalon, én meg éppen 25 éve nézem. Két képet így sem tudtam beazonosítani... Ezt állapítottam meg.

Remélem, hogy a Radnóti van olyan kicsi, hogy senki nem nézi ki magának és a Mohácsi-előadás továbbra is más társulatok kínjairól-problémáiról fog szólni elsődlegesen, nem pedig erről a "boldog szigetről", ahogy a Radnóti jelenleg a függöny másik oldalán ülő mezei nézőknek egyértelműen látszik.

Az elmúlt szezonban számtalanszor éreztem klasszikus művek előadásánál, hogy az alkotók "első nézésre", "szűz közönségre" gondolnak, amely semmit nem tud a darabról, fogalma sincs a történetről. Jelen esetben Zsótér Sándor rendezésénél az ellenkező esetről van szó: ezt a Meggyeskert jobban befogadhatónak tűnik azok számára, akik hordoznak előismereteket. Néhány poén úgy működik igazán, amikor az ember maga elé képzeli, hogy az adott jelenetben mi szokott történni a "hagyományos" előadásokban, amelyek rendszerint kisrealista-naturalista stílusban, jellemzően a szerepekhez leginkább illeszkedő színészeket választva, a darab által felvázolt helyzetet és emberi viszonyokat rendezik meg. (A színházi adattár 47 magyar előadásról tud az elmúlt évekből.) Az előadás érzésem szerint feltétlenül viszonyul ehhez a színházi hagyományhoz és a Zsótértól megszokott módon csak azért is más utat választ. A manapság sokak által kárhoztatott módon Zsótérnak eszébe sem jut kivételesen "csak" megrendezni a Cseresznyéskertet, hanem a darabon keresztül akarja saját mondanivalóját eljuttatni a nézőkhöz, akik vagy nyitottak erre, vagy sem. (Vagy kivárják a végét az előadásnak, vagy nem.)

Az, hogy nem a szokásos előadásban lesz részünk, azoknak is sejthető, akik nem 21 éve nézik Zsótér rendezéseit, ahogy például én. Gyanakodhat valaki, hogy itt nem lesz édelgés-romantika, ha elolvassa a színlapon, hogy Ungár Juli fordítása visszatér az eredeti címhez - ez itt a Meggyeskert, ahogy eredetileg Csehovnál volt. Jól hangzik ez is, meg lehet szokni. Összességében szerettem magát a fordítást, nem zavart az, hogy más szöveghez szoktam. A másik intő jel a színlapon: a zöld műanyagmacska-szobor pálmafás ingben, ami szintén nem nézőcsalogató látvány. Szándékosan nem vonzó, nem akarják a nézőket lasszóval fogni. Ez a színlap kétségtelenül árulkodik az előadás várható látványvilágáról (Ambrus Mária-Benedek Mari, a szokásos csapattársai a rendezőnek), amely szimbólumokat hordoz, kifejező, de nem mondanám vonzónak. Ez a tér rideg, a műanyag dominálja, amely feltétlenül a hamisságot, ócskaságot, vacakságot asszociálja. Hatalmas műpálma egy szigeten és egy helyenként zöldre világított műanyag macskafej, amelybe bele lehet bújni. Ez lenne a gyerekszoba, ahol indul az előadás, de záró helyszínként is visszatér. Mintha egy építőjáték kinagyított elemei lennének, soha meg nem érő gyerekek játékszerei. Nekem emellett a pálma értelemszerűen asszociálta a pálmafás lakatlan sziget képét, az édent. Pontosabban: a hamis édent, amit mindenki elképzel, hogy jó lehet egy ilyen szigeten lenni. A nosztalgikus vágyódást valami után, ami a valóságban nem létezik, vagy nem úgy létezik. Én történetesen elszenvedtem már pókcsípést egy igazi pálmafás trópusi szigeten és az orvos szerint csak kivételes szerencsének köszönhetem, hogy nem haltam bele. Ez az idestova már 15 éves emlék eszembe jut a hasonló helyszínekről. Minden idilli, de csak a felszínen. Asszociálja ez a látvány a nyolcvanas évek lakótelepi lakásaiban megszokott falnyi posztereket is, amelyek ugyanígy idillt voltak hivatottak az életünkbe varázsolni. Az, hogy ezt a látványt teszi elénk Zsótér és nem egy esztétikailag is vonzó és a címhez igazodó kert látványát, egyértelműen jelzi, hogy nem akar illusztráln, sőt a cél az elidegenítés, távolítás a történettől. Nem facsarodik bele a szívünk, hogy kivágják a kertet, ez biztos.

A történet eredetileg a XIX. század végén játszódna vagy a XX. század első éveiben, Zsótér viszont száz évet tol rajta, ha nem is szövegben, de a jelmezekben feltétlenül a mi közelmúltunkat láttatja. A régi idő  Zsótér felfogásában a nyolcvanas évek, mármint az 1980-as. Sokan hamis nosztalgiával emlegetik a rendszerváltás előtti kor biztonságát. Ebben az előadásban ez nem így történik, de az is kifejezésre jut, hogy a szereplők többsége nem jár jobban a változással sem. Most is zavaró, mint az összes Cseresznyéskertben is, hogy éppen a tenyérbemászó képű Jása (Rada Bálint e.h.) az, aki a legjobban jár, kiviszik Párizsba és éli majd világát.

Az előadásban elég kevés a mozgás, ami nem először fordul elő Zsótér-rendezésben. Most helyenként túl statikusnak éreztem, nem minden színész képes mozdulatlanul lekötni (még az elején vannak a folyamatnak, lesznek erősebbek is). Vannak többen is, akik egy hagyományos előadásba is beilleszkedhetnének. Ez most főpróba volt, nem igazán illik tempót, szövegbakit számonkérni - ilyenkor úgyis azt lehet megállapítani, hogy milyen irányba megy az előadás, egészen biztosan jobb formát fog futni novemberben. Én Csehovot annyira szeretem - szeretem annyira, hogy ezzel a lefúrt lábú színészettel is élveztem, bár egyes színészek kilógtak kissé.

Ennek az előadásnak Lopahin a főszereplője (Nagy Zsolt), ő az első az egyenlően fontosak között, ő az, aki akar valamit, a többiek hozzá képest sokkal passzívabbak, sodródnak. Nagy Zsolt tele van lendülettel. Ez az első olyan előadás, ahol nem azt éreztem, hogy Lopahin képtelen kommunikálni Varja felé az érzelmeit. Ez a Lopahin csak az üzlettel foglalkozik, egészen mindegy neki, hogy feleségül vesz-e valakit vagy sem. A korábbi Lopahinok közül nagyon erősen kettő maradt meg bennem. Az egyik Bregyán Péter, aki számomra egy rendkívül emlékezetes Cseresznyéskertben játszott Miskolcon. Az az előadás számomra nagyon sok mozzanatában megőrződött, azért is, mert a szünetében tudtam meg, hogy Csiszár és csapata feljönnek a következő évadtól a Nemzetibe és véget ér egy színházi korszak, amin felnőttem. A búcsú és a tragédia lengte be az előadást, nem azt éreztem, hogy egészen mindegy, hogy a Cseresznyéskertet kivágják (amit most sugall a rendezés). 1986-ban értékpusztulásnak érződött a generációváltás, nem is kérdéses. Ez a Lopahin, ahogy később egy Bárkában játszott előadás Lopahinja, Széles László is egyértelműen mutatott némi vonzalmat és ugyanakkor félszegséget is Varjához fűződő kapcsolatában. Ez itt most egyértelműen hiányzott. Nagy Zsolt Lopahinja nem fél a lánynak megvallani szerelmét, ennyire nem érdekli. A földbirtokosnőhöz, Ranyevszkajához (Kerekes Éva) kapcsolatában is leginkább annak van szerepe, hogy az ősei elnyomatottsága után hízeleg neki, hogy hajlandóak vele szóba állni.

Szandtner Anna Varjája éppen ellenkezőleg: minden rezdülésével Lopahint figyeli és szereti. Ők dolgoznak egyedül, összeillenének és együtt építhetnék a szép új világot. Lopahin ügyet sem vet rá. Nagyon szép jelenet, amikor Lopahin mindenkitől sorra elbúcsúzik, megöleli a család tagjait, vagy legalább kezet fog. Varja arcán, kezén látszik a készület, az izgalom, hogy ő is sorra kerül. Aztán mégsem. Ez a néma jelenet már előrevetíti, hogy ebből a kapcsolatból sem lesz semmi, ahogy igazán mély kapcsolat nincs is a szereplők között. Csak pillanatokra tűnik úgy, hogy közül lenne egymáshoz. A szerelmek egyoldalúak, viszonzatlanok. Ez teljes egészében megfelel a darab szellemének. Szandtner Annának ezeket az apró rezdüléseit nagyon szerettem, kifejezőek. Benedek Mari ruhái kellően áttetszővé, törékennyé és sápadttá tették. Nagyon jó ebben a szerepben is, ahogy a Kék angyalban is, amelyben egy gyökeresen más alkatú nőt játszik. Kedvez neki most a csillagok állása, nagyszerű formában van. Kihozza azt, ami ebben a hálás szerepben benne van.

Kerekes Éva Ranyevszkajaként mintha valóban nem érkezett volna meg az előadás elejétől kezdve a birtokára. A szereplők többsége többször is ruhát vált. Ő az egyetlen, aki nem - mintha csak átmenetileg tartózkodna otthon és az első perctől a visszautazást várja. Megkönnyebbül, amikor elveszíti a birtokot. A korábbi Zsótér-rendezésekhez képest most nem éreztem, hogy igazán újat mutatott volna a színésznő.Persze nagyon jó. Élvezni lehet visszafogott játékát, de most nem voltam igazán lenyűgözve, mint tavaly előtt a Nóra főpróbáján. Nem tolja magát előtérbe, nem válik a sorsa fontosabbá a többiekénél. (Ez lehet rendezői szándék lenyomata, vagy akár egy hamis állítás, én így éreztem.)

Vannak színészek, akikre illik a szerep, és alakításuk egy hagyományos előadásban is jól állna. Znamenák István Szimeonov-Piscsikje ("a Ló") folyton pénzt kér, küzd a talponmaradásért és mindenkit körül udvarol. Szeretetre méltó ember. Megsiratja a távozókat, úgy tűnik, neki a pénzen kívül más is fontos.Ebben a szerepben Hollósi Frigyesre emlékszem szívesen vissza egy Zsámbéki-rendezésből, ezt az alakítást mellé eltárolom. Elvileg Znamenáknak ez az első hivatalos bemutatója az Örkényben. A Kék angyalban is szerettem és az első benyomásomat erősítette most is meg: nagyon jól járt Znamenák, hogy az Örkény kimentette a Nemzetiből és az Örkény Színház ugyanúgy igazán örülhet a színész ideszerződésének. A novemberi Csoda és Kósza bemutatóban ugyancsak lovat játszik, abba már belenézhettünk a nyílt napon, abban is erőteljes. 

A Kecskemétről kölcsönzött Trokán Nóra a gyökértelen bűvész-nevelőnő szerepében nagyon érdekes lett, feltétlenül felhívja magára a figyelmet. Debreczeny Csabára a könnyelmű Ljonya szerepe ugyancsak ráillik, ugyan az elvártnál több mint tíz évvel fiatalabb, ez nem zavaró. Egy nagy gyerek, aki egyedül sem képes öltözni és elvileg neki kellene a birtok ügyeit intézni. Banktisztviselőként sem jósolunk nagy jövőt neki, különösen így, hogy ötvenéves koráig nem tanult meg magáról gondoskodni. Béres Itala Firszként egészen készen van, az ő esetében nem éreztem azt, hogy majd tíz előadás után lesz az igazi. Ő már most is az. Mindig jó látni színészeket, akik ennyire hosszú ideig meg tudtak aktívan maradni a pályán. Fognak neki örülni sokan és hosszan emlékeznek majd rá, ahogy én is 27 év után is magam elé tudom idézni, hogy milyen volt Csapó János Firszként (egy későbbi miskolci rendezésben húsz év csúszással ismét eljátszhatta). Fehér László egyetemi hallgató már a Kígyóasszonyban is magával ragadott, amikor tavaly először néztem. Neki való az ügyetlen könyvelő szerepe, mesterien botladozik, jelenség - a pálma leveleinek leszedésekor azért aggódtam, hogy nem kell-e látványosan leesnie. Nem kellett. Ánya és Petya szerepében bevált kettős játszik: Takács Nóra Diána a Liliomfiben is szerelmes párt alkotott Vajda Milánnal. Utóbbi azon kevesek közé tartozik, aki a megszünt egri társulatból méltó helyre került és nem panaszkodhat, mert kap jó szerepeket. Jellemzően ezt a két szerepet vézna színészekre osztják. Az, hogy e két színész nem ilyen, nyilván nem véletlen - optimistán, büszkén és pillanatnyilag még jóllakottan tekintenek a jövőbe. De meddig?

Ennyit röviden  a most már tegnapi Meggyeskertről. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz az általános fogadtatása, a mezei nézők hajlandóak lesznek-e a rendező nyomába szegődni és rejtvényt fejteni, vagy sem. Előadás után megfontolhatjuk Lopahin kiszólását, a nézőkhöz intézett szavait: nem kell annyit színházba járni, mindenki gondolja át a saját életét, hogyan él.

Színlap

A nagy füzet hatalmas sikere után egy régebbi (2010. április) táncelőadást tűzött műsorára  a Forte Társulat Horváth Csaba rendezésében. Az előadást még láthatta MGP, elég lelombozó feladat az ő sorai után egyáltalán megfontolni, hogy valamit írjak az előadásról. Hát ez van, ezt az előadást (némileg módosult szereposztással) már sajnos nem láthatta, pedig megörült volna, hogy ezúttal csak egy Beckett darabot kell végigülnie a nézőnek (120 perc egy részben), nem úgy, mint a bemutató idején.

Szerepel benne Krisztik Csaba, Andrássy Máté, akik A nagy füzetbeli alakításukhoz hasonlóan most is erőteljesek, nem is kevéssé. Krisztiknek Kádas József a párja, vele együtt várnak Godot-ra egy látszólag üres autóúton (a sávok fekete balettpadlóra festve alkotják a díszletet), ahol a forgalmat csak hanghatások jelzik. Van is élet és nincs is a szereplők közelében. A szerző által kötelezően megadott díszlet-fát egy belógatott kötél jelzi - viszont a darab szövegéből épp a fordítottja derül ki: fa van, kötél az nincs. Ez a kettősség, a van és a nincs egyidejű jelenléte lehet az előadás központi eleme. Vladimir és Estragon az előírásoknak megfelelően filozofálnak. Nemigen húztak a darabból, néha azért azt kívánnánk, hogy bárcsak radikálisabban belenyúltak volna. (Lehetne az a mottó, ami a darbban elhangzik: "ne ócsároljuk korunkat, ne is beszéljünk róla".) Mennyire jó lett volna a táncos részek apropóján lapátra tenni a párbeszédek egyrészét. Sokkal kifejezőbb a labda céltalan passzolgatása, mint a szöveg. A focilabda központi szereplő, ami akár aktuálpolitikai utalásként is működhet manapság, a nagy stadionépítkezések idején.

Horváth Csaba színészeinek kifejezetten a néma jelenetek állnak a legjobban, imponáló különösen Krisztik akrobatikus ügyessége. Színészi jelenléte annyira erőteljes, hogy ehhez képest zsonglőrködése a labdával csak másodlagosan jöhet számításba. A szereplők közötti viszonyok megszületnek. Ugyan az általam látott Godot-előadások esetén mindannyiszor elkezdtem unatkozni, kár lenne tagadni (ez részben persze annak is köszönhető, hogy eléggé ismerem a darabot, ami nem szerencsés ebben az esetben), még mindig nem tartom kizártnak, hogy lesz egyszer egy olyan megvalósítás, amely végig fenn tudja a feszültséget tartani számomra is. A színészek néhány alkalommal felfedezik, hogy lám, vannak nézők, akik még mindig nem mentek el.(Éppen akkor, amikor az ember már fontolgatja a lehetőséget, persze csak elméleti síkon. Szerencsésen van időzítve ez a kiszólás.) Kapcsolatba lépnek velünk, és nemcsak azáltal, hogy néha az első sorhoz kerül a labda. "Mit tehetnénk, hogy ezek a derék fiatalok ne unatkozzanak?"- hangzik el a kérdés. Ironikusan megjegyzik: "milyen gyorsan telik az idő, ha az ember jól szórakozik". Az unatkoztatás a darab szellemétől nem idegen, legalább módot ad a befogadónak saját gondolatai összegzésére. Mi milyen pótcselekvésekkel töltjük el az életet? - nyugodtan ráérünk közben erre is gondolni.

A szereplő személyek közül kettőt kicseréltek az eredeti előadás óta. Pozzo (Andrássy Máté) mellé Luckynak Pallag Márton szegődött. Utóbbi még csak egyetemi hallgató. A két színész alkati vonásainak rokonságát külön is kiemeli, hogy mindketten teljesen kopaszra borotvált fejjel játszanak, és testmagasságuk is közel azonos. Könnyedén felcserélhetőek lennének, ha úgy alakul. A vallásfilozófiai kérdéseken túl általuk éppen ez, a hatalom kérdése van még középpontban az előadásban.

Nem esett szó a fiúról, a hírnökről, amely szerep mindössze két rövid jelenetből áll. Nagy Norbert helyett most valamilyen okból Blaskó Borbálát nézzük. Valószínűleg rá igazította át Horváth Csaba a szerepet, most is kihasználva balettes múltját. Spiccen betipeg, aztán távozik, Godot üzenetét hozza, tanúságot tesz létezéséről. A nagy füzet esetén is megfigyeltem, hogy amennyire csak lehetséges, akkor is megfosztották a szerepben női mivoltától és meglehetősen előnytelen (ámde a darab logikájához illeszkedő ) jelmezt adtak rá. Salátalevelekkel takarták azt a kis felületet, amit be akartak rajta borítani. Jelen esetben sincs igazán jó sorsa. A zöld kockás inget ráfestették a bőrére, feltehetően némi idő, amíg megszabadul tőle. Lehet, hogy már a harmadik sorból nem is érzékelték, hogy csak festék - eléggé szép munka volt, azt meg kell hagyni. Van is ruha rajta és nincs is. Ez a kettősség ebben az apróságban is tetten érhető, ez igaz. Ennek ellenére nem igazán láttam indokoltnak mindazt, amit csinált.

Sajnos, el kell ismernem, nem minden mozzanatában tudom megfejteni a fizikai színházat, de olyan értelmetlen lila irányzatnak sem tartom, ahogy pl. az Othello Gyulaházán c. előadásban beállították. A Godot esetén éppúgy érvényes formának tűnik, mint ahogy az volt A nagy füzet esetén is, annyi különbséggel, hogy most magát az eredményt nem éreztem teljes mértékben sikerültnek. De abban a pillanatban, ahogy most négy nap múltán visszagondolok rá (másnap a Háryt néztem, jaj!), mégsem volt az felesleges este, hagyott nyomokat, kérdéseket.

Színlap

Íme ez egy igazi monstre-eszmefuttatás, lehet, hogy háromszáz százalékosan túl van írva. Több mint egy hétig gondolkodtam rajta, alakítgattam a bejegyzést, ez lett belőle. Ez is mutatja, hogy Béláék új bemutatója, a Titkaink formátumos előadás, rám mindenesetre hatott. Akinek van türelme elolvassa, de át is futható. Az első részben általános eszmefuttatás van a PB-előadásokról, aztán pedig a két frissen nézett produkcióról. (vastagon kiemelem, ha valaki csak lapozna...)

Íme:

Pénteken (szept.27.) láttam Pintér Béla idei új bemutatójának, a Titkainknak (színlap) főpróbáját a Szkénében. Az előadás nagy hatással volt rám, szokatlan módon négy este sem akartam ez után mást nézni. Ma este (okt.2.) nem tehettem mást, csak odamentem az Átriumba, ahol hónapról hónapra vendégszerepel a csapat, hogy Béláék egy régebbi előadását, a Korcsulát is megnézzem.  Erről csak hallottam korábban, nem olvashattam, mert nincs benne a tavasszal megjelent drámakötetben sem. A szerző szerint ugyanis túl domináns benne a zene.

Pintér Béla a legjelentősebb kortárs színházi műhelyteremtő ma, 2013 őszén Budapesten (saját friss interjúja szerint ezt jól tudja maga is). Kifejezetten saját csapatára írja drámáit, minden munkatársának szerepet alkot. Ez a csapat az idők folyamán némileg alakult, de az időről-időre elővett régi előadásokban még mindig legtöbbször a szerep eredeti tulajdonosai lépnek fel. 

A Korcsula (színlap) esete eltér az összes többi PB-műtől. Ezt eredetileg a színművészetisekkel csinálta, nem a saját embereivel. (Eredeti szereposztás: itt, van aki a volt diákok közül azóta Béláékkal dolgozik, mint pl. Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, akik meghatározó szereplői az utóbbi időben készült PB-daraboknak.)  Pintér Béla ezzel kapcsolatban nyilatkozta, hogy a továbbiakban nem kíván másoknak rendezni, mert attól, hogy nem a saját embereire dolgozta ki eredetileg a produkciót, gyengébbnek érezte a rájuk átszabott verziót és egy másoknak rendezett előadás azt jelentené, hogy fél évet nem a saját műhelyére fordít. Ez a műhely pedig az életműve.

Én a korábbi években hallottam már néhány színházcsinálótól azt, hogy a saját csapata a legfontosabb, aztán előbb vagy utóbb mégis felbomlottak ezek a közösségek (a Krétakör esete is a legemlékezetesebb, ami gyakran eszembe jut, amikor bárki ilyesmit mond). Pintér Béla esetén az, hogy immár 15 éve viszi a programot, elég hitelessé teszi a kijelentését. Erősen úgy tűnik, hogy a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, az alacsony állami támogatottság (40% mindössze) mellett Pintér Béla mégis kitart, képes megtartani a műhelyét az otthonát jelentő Szkénében, ahol átlagosan havi tíz előadással mindig jelen van. Sőt, mivel olyan jelentős és erős a törzsközönsége, most már havi 2-3 alkalommal a nagyobb befogadóképességű Átriumot is egészen meg tudja tölteni. Szakmai szempontból is jó a társulatnak, hogy a régi előadásait is felszínen tudja tartani. Erre ma Magyarországon csak Vidnyánszky képes, mindenki másnak nézők hiányában egy-egy széria után lekerülnek a repertoárról a darabjai. Nem tartanak meg 6-7 éves produkciókat a kőszínházak, egy-egy előadás kivételével, amelyek elmennek 15 évig is akár. (Aki nem tudná, decemberben lesz a Szkénében egy fesztivál és majdnem minden Pintér Béla előadást játszani fogják, talán kronologikus sorrendben. Novemberi műsoruk most lett kész a hétvégére, ebből ki lehet következtetni, hogy november legelső napjaiban kell a decemberi jegyek miatt érdeklődni Bendák Mónikánál, aki a jegyeket intézi. Infó a honlapon.)

Vissza a témára (ha még van valaki a vonalban)

A Korcsula és a Titkaink esetén közös, hogy mindkét előadás egy külföldi fesztiválmeghívás kapcsán született. A Korcsula esetén adott volt, hogy kell lennie horvát kapcsolódásnak. Ebből a követelményből alakult ki a történet, hogy a beszédes nevű horvát szigetre odavetődő szedett-vedett társaság kibontakozó és felbomló kapcsolatait látjuk öt nyelven előadva. A friss bemutató kapcsán pedig még tavaly, a Katonában egy beszélgetésen mondta el a körülményeket Béla. Megtudtuk, hogy ezúttal egy szlovákiai fesztiválra hívták meg a csapatot, mégpedig azzal a megkötéssel, hogy az ügynökökről kell szólnia az új előadásnak. El is gondolkodott, kifejlesztette a történetet. Később jött rá, hogy a fesztivál szervezői ragaszkodnak ahhoz, hogy az előadott művek mindenképp négyszereplősek legyenek. Ez a PB-társulat egész működésével ellentétes, nem teheti azt meg a műhely vezetője, hogy csak a fél csapatának ad munkát, hiszen csak évi egy bemutatóra van keret.(Idén, ha minden igaz, lesz az Átriumban is egy másik bemutatóra lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a korábbi működési szintre vissza tudnának térni, egy ideig évi két új darabbal jöttek elő.) Így aztán a fesztiválra nem megy a Titkaink, elestek a támogatástól, viszont mivel a téma inspiráló volt, mégis erre az érzékeny témára készítették el az új bemutatót.

A Titkaink nézése közben visszaemlékeztem Béla elbeszélésére, és valóban megelevenedett az áprilisban még nagyon faramucinak tűnő történet a  népdalgyűjtőről, akit pedofil hajlamaival zsarolva kényszerítenek besúgásra, majd ezáltal halálát is okozzák.

Leírva persze minden PB-dráma banálisnak tűnik, mesterkéltnek és túlbonyolítottnak, de  attól tartok, hogy ez igaz akár Shakespeare műveire is.

A Korcsulát nézve az jutott minduntalan eszembe, hogy nem az előadás leírása lenne az izgalmas, hanem annak a megfejtése, hogy mi vonzza a nézőket ehhez a színházhoz, mit tud Pintér Béla a kortárs írók között, amit a többiek kevésbé. Milyen összetevői vannak egy Pintér Béla előadásnak, ami biztosítja számukra a sikert és a magas nézettséget (különösebb reklám és marketing-fogások nélkül is)?

Most megkísérelem összeszedni a legfőbb tényezőket, kommentben várnám a többit. Amit írok, azt mindössze 11 megnézett előadás és drámakötetének elolvasása alapján gondolom - van még hét fontos rendezése, amelyeket a mai napig nem láttam, ebből négy kötetben sem jelent meg. Tehát nem vagyok igazi PB-szakértő, de kifejezetten vonz ez a befelé koncentráló, műhelyteremtő színházcsinálás.

Tehát: milyen összetevői, jellemzői vannak a PB-előadásoknak, mi miatt sikeres?

1. Az alapszemlélet. Nyitottság a világra. Minden előadás a mához szól, társadalmi problémákat tárgyal. Mindig egy egyéni sorsból, helyzetből indul ki, ebből juthat el a néző az általános kérdésekhez.

2. Mindig más téma, ami jellemzően aktuális - esetleg egy történelmi korhoz fűződő viszonyunkat emeli ki, helyezi más megvilágításba. Nem kerüli meg a nehéz kérdéseket, szókimondó.

3. A dramaturgiája. Hétköznapi embereket, akik ülhetnének a nézőtéren is, helyez "drámailag kiélezett" helyzetbe, de ezek a helyzetek is előfordulnak nap mint nap, esetleg nem ilyen sűrűséggel. A történeteket hasonló módon szerkeszti, rengeteg a fordulat, sokszor tragikus kimenetellel.

4. A szöveg. A témához kapcsolódóan PB szövegei, amelyek helyenként  valószínűleg nyomokban tartalmaznak színészektől, improvizációból eredő elemeket is. Jellemzően "nem elemeltek", irodalmiak, hanem amiatt hatnak, nevetést gerjesztenek, mert annyira hétköznapiak és átlagosak. Banális mondatokat hallunk. Minden szó, így a PB és más kortárs szerzőknél sem ritka káromkodások, másként hatnak színpadról. Szereti - a Korcsulában is ezt látjuk - a "prospektus" szövegek idézését, amelyek egy színész szájából más értelmezést nyernek, egy-egy ilyen betét mindig sikert arat. A nézőben dolgozik a ráismerés élménye, ilyen semmitmondó szövegeket olvasunk nap mint nap. Mi magunk is mondhatnánk a szövegeket, lehetnénk PB-darabok szereplői mi is.

5. A színészi játék. Felmerülhet a nézőben, hogy a Pintér Béla előadásokban ugyanaz a pár színész szerepel. Vannak olyanok, akik kezdettől fogva társulati tagok (Thuroczy Szabolcs pl.), de túl sok generációváltás nem ment végbe a csapatban. Alapvetően mégis az a benyomásunk, főleg ha a régi előadásokat is nézzük, hogy állandóan ugyanazok a színészek játszanak. (Nyolc-tíz ember nem sok - mellesleg ennyi volt Shakespeare társulatának létszáma is, 42 szerepet is ki tudott egy-egy darabban ennyi főre osztani akár.)

Nem inkább gyenge pont az, hogy folyton ugyanazokat látjuk a darabokban? Voltaképp lehetne az, ugyanakkor mégsem, mivel minden előadásnál érződik, hogy itt nem alkalmilag összeverbuvált színészek szezonális akciójáról van szó, hanem egy nagyon összeszokott műhelyről. Vannak ismétlődő gesztusok, szerepkörök, amelyek mindig ugyanahhoz kerülnek (lsd. Enyedi Éva számtalan gyerekszerepét, ahol szinte mindig selypít). Nézői megközelítésben ez úgy is hat, hogy a törzsközönség hasonló alakításokra vágyik az újabb történetekben, és önmagában is vonzerőt jelent az, hogy éppen ezt a csapatot nézhetik, amelyet megszerettek. Az első egy-két előadás után a különböző színészek külön is emlékezetessé válnak.  Pintér Béla jobban kiemeli színészei egyéniségét, mint pl. a Krétakör esetén ezt érezni lehetett, ott szinte végig a csapaton volt a hangsúly. (Azt nem mondom, hogy "egy a sok fiatal színész közül" benyomást tett mondjuk Katona Laci, de néhány színész szinte túlságosan is beleolvadt a tömegbe.)  Az, hogy mindig van egy-egy új arc a PB-társulatban (Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla a legfontosabb vendégművészek az utóbbi időben) az hab a tortán. Ezek a művészek szervesen tudnak a csapathoz kapcsolódni, hasonló színházcsinálási módszerekhez szokva vannak, beillenek a képbe. Helyenként (többnyire) még hálásabb feladatokat is kapnak, mint az alaptagok. Ami minden PB színésznek közös sajátossága: úgy tűnik, hogy mind nagyon szereti a feladatait. Azt a benyomást keltik, hogy teljes mivoltukkal vesznek részt a közös munkában, nem megélhetési színészek. Ez a lendület hat a nézőre is, és fontos összetevője annak, hogy lelkes rajongótábort alakítottak ki.

6. A zene és a tánc. Pintér Béla leginkább néptáncos múltjára épít, a legtöbb előadásban van népzenei motívum, de ha nincs, akkor van sláger, tingli-tangli, amely mindig a kiválasztott korszakra jellemző. Mert szeret visszanyúlni időben, pl. a szocializmushoz (a Titkainknál ez különösen kiemelt), de a reformkorhoz (Kaisers) vagy a második világháborúhoz (Gyévuska) is. A zene mindig lényeges elem és nemcsak a szerző egy bizonyos korszakánál (ennek legpregnánsabb darabja a Parasztopera (2002), amely esetén - ahogy a Korcsula esetén is - a szövegnek legalább a felét éneklik és nem mondják.) Minden Pintér-előadás élő zenével megy, profi zenészekkel és zenélni tudó színészekkel. Akármilyen is a történet, a zenét mindig jó hallgatni, sokszor néptáncos betétek is kapcsolódnak, tehát az előadáson belül mindig szórakoztatnak is minket időről-időre, ráadásul eközben a néző a hallottak megemésztésére is időt nyer. Ez a zenére építő dramaturgia ugyanazt tudja, mint amit az operettek és a musical, azzal a különbséggel, hogy PB nem elandalítani akar, hanem éppen ezzel a körítéssel kissé fájdalommentesebben, de hatásosan és emlékezetesen felhívja a néző figyelmét valamiféle társadalmi problémára. 

7. Látvány, térszervezés. Alacsony költségvetésből kell az előadásokat kiállítani és a Szkéné tere az, ami adott, nem pedig egy mindent tudó nagyszínpad. Így lényegében minden esetben rendkívül lényeges kérdés, hogy ebbe a kis térbe jól illeszkedő, kevés pénzből megvalósítható díszletet és jelmezt kell előállítani. Ami a színpadra kerül, az nem lehet sosem illusztratív, mindennek funkciója  és jelentése kell, hogy legyen. Van néhány előadás, amelyek esetén a látvány lényegében a térszervezést jelenti - néhány dobogó, egy forgó az, ami játszik. A Korcsula esetén a hangszerek köré csoportosult a cselekmény, illetve elég figyelemfelkeltő a néhány sörösrekesz is, amely a boldogság záloga (egy szereplőnek mindenképp). Domináns helyzetben van egy emelvényre helyezett sátor, amilyet a Decathlonban lehet venni. Ez önmagában is a nemzetköziséget jelzi, egész Európa ugyanolyan sportfelszerelést használ, erősen úgy tűnik. Mindig nagyon kevés a kellék, sok közöttük a hétköznapi tárgy, amelyek megint azáltal hatnak, hogy nem "igazi" díszletbe illőek sokak szerint. Nyoma sincs álságos dolgoknak, minden az, aminek látszik. A Titkaink díszlete nekem ennél is jobban tetszett, kifejezőbb volt. Abban táncház a helyszín, és a szereplők egy részét lehallgatják. Ennek kifejezésére a hátsó falra tették egy óriási tekercses magnó sablonját (papírból kivágva),amely forog éppen akkor, amikor bekapcsolják és megszólal az élő zene. Emellett minimális díszlet volt csupán, egy kávéházi asztalka  három székkel, de ez az egy látványelem a maga minimalista módján teljes egészében betöltötte a díszlet szerepét. Miután a PB előadások háttere ritkán változik, ezért lényeges, hogy hatásos legyen az az egy színpadkép, amelyet rendszerint 90 percig kell néznünk. 

8. Az előadások felépítése, ideje. Szerencsés a mai életforma mellett, hogy egy részben és aránylag rövid, de mindig rövidnek tűnő előadásokat kapunk. Sok a fordulat, sőt valószínűtlenül sok, pörögnek az események körülöttünk és már vége is. (És azonnal megnézzük a műsorban, hogy mi lesz a következő előadás, amit be akarunk tervezni.)

9. A nevetés és tragédia. Ha a Kaisers TV-t leszámítom, amely elvileg boldog véget ér, nem igazán rémlik olyan PB előadás, amelyik ne lett volna tele tragikus fordulatokkal, halálesettel vagy legalább ennek az árnyékával. Ugyanígy nincs PB előadás, amely a cselekmény fordulataival, a karakterek megformálásával és nem utolsó sorban a szövegpoénokkal ne késztetné a nézőket nagyon gyakran nevetésre. Furcsa kombináció: tragikus folyamatokat látunk, a bemutatott színpadi világban semmi sincsen jól és mégis nevetünk ÉS még jól is érezzük magunkat, szórakozunk. Lényegében minden művét zenés tragikomédiának nevezhetnénk.

Így hirtelen összegezve, ezeknek az összetevőknek köszönhető, hogy egy progresszív, nyitott és ennek tetejében még sikeres színházat képes PB működtetni, valószínűleg a saját tehetsége ÉS elhivatottsága ÉS bátorsága ÉS munkabírása mellett azért is, mert talált hozzá hasonlóan elszánt szövetségeseket, akiknek valóban fontos, hogy milyen produkciókhoz adják a nevüket.

Ezen a ponton gondolkodóba estem, ha ugyan van, aki eddig eljutott az olvasásban, hogy érdemes-e ezek után külön ajánlót írni a két látott előadásról. Egészen nem kerülöm meg a feladatot.

A Korcsula a nagyon zenés PB-darabok egyike, amint írtam, amely a legstatikusabbak egyike is. Nyilván az operai felfogáshoz közelít azzal is a szerző, hogy minden szereplője rendkívül merev, lelassult - jelezve ezzel a megállt Nap-megállt idő gondolatot.Korcsula szigetén sok magyar gyűlik össze, és elég nehezen tudnak a nyaralásra koncentrálni, annyi bajuk van. Lazán kapcsolódnak a különböző kisebb csoportok egymáshoz. Ezek a szereplők hasonló fontosságúak, a társulat szereplőinek közel azonos szintű feladatot kínálnak, bár van néhány hálásabb szerep is. Egyértelműen a legjobb szerep a társulatvezetőé, aki értelmi fogyatékos és púpos fiúcskát játszik. Apja (Friedenthal Zoltán) majdnem az egész előadást egy székben tölti, mereven bámul maga elé, nézi a tengert és egymás után issza a söröket. Nemcsak a fia miatt érzi sorsüldözöttnek magát, volt munkahelyi konfliktusa is (ráadásul főnöke - Thuróczy Szabolcs - utána is jön, hogy megbékítse), de gyors lefolyású rákja is van. Élete utolsó heteinek egyikét tölti a szigeten. A feleség  (Szalontay Tünde) nagyon jól tűri  fia és férje tragédiáját, mintha nem érezné át a tragédia súlyát. A főnök és beosztott be nem vallott férfi-szerelmet éreznek egymás iránt, emiatt hozza az előbbi titkárnőjét (Enyedi Éva) a szigetre, aki persze rájön a titokra. Van rajtuk kívül még egy német férfi (Kéménczy Antal), akinek  magyar felesége (Szamosi Zsófia) válni akar és a vajdasági magyar panziósba (Quitt László) szerelmes. A panziós persze nem mer szakítani feleségével, miközben még kábítószert is kellene szállítani. A horvát panziósné (Baranyi Szilvia) még a debil gyereket is elcsábítja kompenzálásként. És az egész cselekmény persze kulminálódik és ha eléggé figyeltem, akkor négy halálesetről tesznek említést az epilógusban. Az akció nagyrésze zenés, énekelnek és 5 nyelven beszélnek (angol, német, olasz, magyar, horvát), nem mindig logikusan. Szalontay Tünde valószínűleg azért beszél sokat olaszul, mert dolgozott Olaszoroszágban és folyékonyan tud. A karakter amit játszik, olyannyira buta,hogy abból nem nézne ki senki nyelvismeretet, így ezen egy kicsit meg is lepődtem, bár élveztem, hogy végre valaki úgy beszél olaszul a színpadon, hogy meggyőző és érezni lehet, hogy nem azt a pár mondatot tanulta be mindössze (ellenpélda - elmélkedtem erről egy másik előadás - Holdvilág és utasa - kapcsán nemrég). A horvát szöveg kapcsán nem tudok nyilatkozni, de egyébként minden feliratozva volt, aki akarta nézhette azt. Az öt nyelv nem mindig logikus használata a káosz-képzethez hozzájárult, így összességében atmoszféra-teremtő szerepe van. A leghatásosabb látványelem mindenképp Szamosi Zsófia leragasztott szeme. Eleinte titokzatos-misztikus szerepet tulajdonítunk neki, de aztán kiderül, hogy mindössze szemgyulladásról van szó. Költséghatékony előadás, mindenki egy fürdőruhában csinálja végig, leszámítva talán két szereplőt. 

Az előadás egy utazási iroda reklámszövegét idézi az elején, de a legkevésbé sem csinál kedvet a nyaraláshoz, sőt úgy tűnik, hogy mindössze " a köztünk a jeges űr lakik" érzetet sugallja, azaz azt, mennyire képtelenek vagyunk normálisan kommunikálni egymással. Minden emberi kapcsolat felszínes, a létező szerelmek pedig halálra ítéltek.

Míg a Korcsula nem tartalmaz aktuálpolitikai utalásokat, a Titkainkra, PB friss előadására ez nem mondható el. A szocializmusról, az Aczél (itt: Pánczél) elvtárs által cenzúrázott szocialista kultúrpolitikáról szól, annak módszereiről, illetve mellékesen bevillantja az epilógusban azt a gondolatot, amelyet a különböző politikai pártok ezerszer hangoztattak a rendszerváltás óta: a szocializmus alatt domináns szerepben lévő politikusok sikeresen átmentették magukat és most is ugyanazok vannak a hatalomban, akik korábban - pusztán a meggyőződésüket cserélték le. A korábbi PB-előadásokban apró aktuálpolitikai utalások voltak néha, de nem emlékszem, hogy ennyire markánsan a középpontba került volna éppen ez, a kultúra és a hatalom kapcsolata. Ugyan a táncház mozgalom a kultúra egy kis szelete, de ezen keresztül általános érvényű tanulságokat von le a szerző. Az alkotók kiszolgáltatottsága az elsődleges benyomásunk. A hatalom csak az őt kiszolgáló művészt-alkotót támogatja, a díj pedig fizetség a szolgáknak. Ezek a klisék egészen másként hatnak a történetben, amely sok drámai fordulaton át bonyolódik. A népdalgyűjtő Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) első számú tragédiája az, hogy pedofil és minden erejével igyekszik ezt a szenvedélyt leküzdeni. A darab első részében ez áll a középpontban és a Vasfüggöny nevű szamizdat felbukkanása pusztán egy kedélyes mellékszálnak látszik. Csákányi Eszter terapeutát játszik most is, ahogy tavaly a nagyszerű Terápia c. HBO-sorozatban. Egész más ez a nő, szotyolázik, köpköd, miközben fia, Tatár Imre (Pintér Béla, a táncház vezetője) barátjának vallomását hallgatja. Ez a kezdő beszélgetés adja meg az alaphangot. Csákányinak ezt a személyiséget ebben az egy jelenetben kell megrajzolnia, de meggyőzően sikerül  személyiségként felmutatni pár perc alatt is. Később pusztán hivatkoznak rá, emlegetik. Minden ebből a jelenetből indul. Spoilerként hatna a részletezés, de érdemes nagyon figyelni az elején. Csákányi később Pánczél elvtárs képében is fellép. Besúgásra kényszeríti hősünket, aki tudatában van, hogy börtön jár a pedofil hajlamokért, így kollaborál barátai ellen. Innen kezdődik a második rész, amikor már ez a besúgó történet van a középpontban. Thuroczy Szabolcs a tartótiszt, aki lelkes néptáncos-tanulóként befurakodott a szamizdat írók körébe. Én a magam részéről a legdrámaibb jeleneteknek azokat éreztem, amikor a főszereplő küzdött a pedofil hajlama ellen. Láttuk a két gyereket és azt, ahogy bánnak velük (Enyedi Éva és Stefanovics Angéla játszotta őket, utóbbi Ferike volt, a táncházvezető fia). Mellékszálként pedig ott a hithű kommunista barátnő, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) is a titokban ellenzéki Tatár Imre mellett. 

Az előadás harmadik része epilógus, megmutatja a rendszerváltás utáni jövőt. A volt besúgó Balla Bán Kossuth díjat kapott, majd halála után díjat alapítottak a nevét használva "a tíz év alatti tehetségeknek". Nevelt lánya, Timike ellenzéki és leszbikus lett, a lecsukott Tatár Imre mártír, fia pedig neves zeneszerző. A legerősebb elem, hogy a hatalomban mindössze a hithű kommunista és a volt tartótiszt marad.

Leírva szörnyen didaktikus mindez, talán kimódolt is (Pintér áprilisi előadásában viszont végtelenül viccesnek tűnt), de ne felejtsük el, hogy a cselekmény nagy része egy táncházban zajlik, élő zenével és tánccal, amit élvezünk. Ezért van az, hogy eleinte nem hisszük, hogy vérre megy a játék, talán először csak a Friedenthal-Enyedi kettős első párjeleneténél sűrűsödik meg a levegő igazán, amikor láthatjuk, hogy nem egészen igaz az, hogy hősünk "nem éli ki pedofil hajlamait". Bónuszként a művelődési ház próbatermében láthatjuk a Kontroll csoportot is próbálni, ebből is tudhatjuk, hogy ez bizony a 80/as évek eleje. Bárdos Deák Ági szerepében Stefanovics Angéla látható és hallható ("Nem én vagyok aki valamit akar..."). Fergeteges. A kisfiú mellett az underground énekes vezetőjének szerepe is ráillik és élvezzük előadását. Van egy érzésem, hogy mind Csákányi, mind Stefanovics Angéla erősen esélyes lesz a jövő évi kritikus díjon a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Ezt az előadást Friedenthal mellett ők ketten dominálják. Roszik Hella az elhanyagolt feleség szerepében másodhegedűs. 

Bátor színház ez, mintha PB fittyet hányna arra, hogy mit szólnak a kormánypárti kultúrpolitikusok (esetleg kissé szeplős múlttal) ehhez az előadáshoz. Ezen az estén biztonságban volt, állítólag minden színházba járó fideszes képviselő a Nemzetibe tömörült, hogy az új igazgató emblematikus rendezését tekintse meg. Valószínűleg annyira nem strapálják majd magukat az ötven felettiek, hogy eljussanak a Szkénébe is. A fiatalabbak pedig nyugodtan nézhetik, mert őket talán nem érinti túlságosan érzékenyen a történet.

Ennyivel ennyi, köszönöm a figyelmet annak, aki végigrágta magát ennyi szövegen.