Igaza van Eötvös Péternek, a Kékszakállú után nem lehet más zenét játszani – és hallgatni se könnyű, teszem hozzá. A május 19-i, és a május 24-i előadások után közvetlenül mégis mindkét esetben még egyszer meghallgattam a darabot, és azóta is annyiszor, hogy ezen a délután már a Figaróval próbáltam előre ellenpontozni az esti élményt. Hazafelé viszont az előadás hatására már képtelen voltam azt, vagy mást bekapcsolni, ez után az előadás után a néma blogírás az egyetlen tevékenység, ami szóba jöhet.
Elmondhatom, hogy a csütörtöki katartikus Kékszakállú-élményem után nem volt bennem semmiféle igény egy újabb megtekintésre, de nagyon igyekeztem, hogy mégis alkalmas állapotba hozzam magam, és ez az előző - egészen különleges - napom miatt valóban sikerült is. Nyitottan, jó hangulatban mentem az Erkelbe, közben azon gondolkodva, hogy a meglehetősen nárcisztikus Kékszakállúnak Judit lényegében csak tükörnek kell, és amikor látja, hogy mást mutat, mint amit szeretne, akkor eldobja…Ekkor még nem tudtam, hogy az előadásban lesz is egy tükör, de egészen más szerepben.
Játszma közben - Kékszakállú elégedett pillanatainak egyike (és a legjobb kép, amit találtam)