Íme ez egy igazi monstre-eszmefuttatás, lehet, hogy háromszáz százalékosan túl van írva. Több mint egy hétig gondolkodtam rajta, alakítgattam a bejegyzést, ez lett belőle. Ez is mutatja, hogy Béláék új bemutatója, a Titkaink formátumos előadás, rám mindenesetre hatott. Akinek van türelme elolvassa, de át is futható. Az első részben általános eszmefuttatás van a PB-előadásokról, aztán pedig a két frissen nézett produkcióról. (vastagon kiemelem, ha valaki csak lapozna...)
Íme:
Pénteken (szept.27.) láttam Pintér Béla idei új bemutatójának, a Titkainknak (színlap) főpróbáját a Szkénében. Az előadás nagy hatással volt rám, szokatlan módon négy este sem akartam ez után mást nézni. Ma este (okt.2.) nem tehettem mást, csak odamentem az Átriumba, ahol hónapról hónapra vendégszerepel a csapat, hogy Béláék egy régebbi előadását, a Korcsulát is megnézzem. Erről csak hallottam korábban, nem olvashattam, mert nincs benne a tavasszal megjelent drámakötetben sem. A szerző szerint ugyanis túl domináns benne a zene.
Pintér Béla a legjelentősebb kortárs színházi műhelyteremtő ma, 2013 őszén Budapesten (saját friss interjúja szerint ezt jól tudja maga is). Kifejezetten saját csapatára írja drámáit, minden munkatársának szerepet alkot. Ez a csapat az idők folyamán némileg alakult, de az időről-időre elővett régi előadásokban még mindig legtöbbször a szerep eredeti tulajdonosai lépnek fel.
A Korcsula (színlap) esete eltér az összes többi PB-műtől. Ezt eredetileg a színművészetisekkel csinálta, nem a saját embereivel. (Eredeti szereposztás: itt, van aki a volt diákok közül azóta Béláékkal dolgozik, mint pl. Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, akik meghatározó szereplői az utóbbi időben készült PB-daraboknak.) Pintér Béla ezzel kapcsolatban nyilatkozta, hogy a továbbiakban nem kíván másoknak rendezni, mert attól, hogy nem a saját embereire dolgozta ki eredetileg a produkciót, gyengébbnek érezte a rájuk átszabott verziót és egy másoknak rendezett előadás azt jelentené, hogy fél évet nem a saját műhelyére fordít. Ez a műhely pedig az életműve.
Én a korábbi években hallottam már néhány színházcsinálótól azt, hogy a saját csapata a legfontosabb, aztán előbb vagy utóbb mégis felbomlottak ezek a közösségek (a Krétakör esete is a legemlékezetesebb, ami gyakran eszembe jut, amikor bárki ilyesmit mond). Pintér Béla esetén az, hogy immár 15 éve viszi a programot, elég hitelessé teszi a kijelentését. Erősen úgy tűnik, hogy a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, az alacsony állami támogatottság (40% mindössze) mellett Pintér Béla mégis kitart, képes megtartani a műhelyét az otthonát jelentő Szkénében, ahol átlagosan havi tíz előadással mindig jelen van. Sőt, mivel olyan jelentős és erős a törzsközönsége, most már havi 2-3 alkalommal a nagyobb befogadóképességű Átriumot is egészen meg tudja tölteni. Szakmai szempontból is jó a társulatnak, hogy a régi előadásait is felszínen tudja tartani. Erre ma Magyarországon csak Vidnyánszky képes, mindenki másnak nézők hiányában egy-egy széria után lekerülnek a repertoárról a darabjai. Nem tartanak meg 6-7 éves produkciókat a kőszínházak, egy-egy előadás kivételével, amelyek elmennek 15 évig is akár. (Aki nem tudná, decemberben lesz a Szkénében egy fesztivál és majdnem minden Pintér Béla előadást játszani fogják, talán kronologikus sorrendben. Novemberi műsoruk most lett kész a hétvégére, ebből ki lehet következtetni, hogy november legelső napjaiban kell a decemberi jegyek miatt érdeklődni Bendák Mónikánál, aki a jegyeket intézi. Infó a honlapon.)
Vissza a témára (ha még van valaki a vonalban)
A Korcsula és a Titkaink esetén közös, hogy mindkét előadás egy külföldi fesztiválmeghívás kapcsán született. A Korcsula esetén adott volt, hogy kell lennie horvát kapcsolódásnak. Ebből a követelményből alakult ki a történet, hogy a beszédes nevű horvát szigetre odavetődő szedett-vedett társaság kibontakozó és felbomló kapcsolatait látjuk öt nyelven előadva. A friss bemutató kapcsán pedig még tavaly, a Katonában egy beszélgetésen mondta el a körülményeket Béla. Megtudtuk, hogy ezúttal egy szlovákiai fesztiválra hívták meg a csapatot, mégpedig azzal a megkötéssel, hogy az ügynökökről kell szólnia az új előadásnak. El is gondolkodott, kifejlesztette a történetet. Később jött rá, hogy a fesztivál szervezői ragaszkodnak ahhoz, hogy az előadott művek mindenképp négyszereplősek legyenek. Ez a PB-társulat egész működésével ellentétes, nem teheti azt meg a műhely vezetője, hogy csak a fél csapatának ad munkát, hiszen csak évi egy bemutatóra van keret.(Idén, ha minden igaz, lesz az Átriumban is egy másik bemutatóra lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a korábbi működési szintre vissza tudnának térni, egy ideig évi két új darabbal jöttek elő.) Így aztán a fesztiválra nem megy a Titkaink, elestek a támogatástól, viszont mivel a téma inspiráló volt, mégis erre az érzékeny témára készítették el az új bemutatót.
A Titkaink nézése közben visszaemlékeztem Béla elbeszélésére, és valóban megelevenedett az áprilisban még nagyon faramucinak tűnő történet a népdalgyűjtőről, akit pedofil hajlamaival zsarolva kényszerítenek besúgásra, majd ezáltal halálát is okozzák.
Leírva persze minden PB-dráma banálisnak tűnik, mesterkéltnek és túlbonyolítottnak, de attól tartok, hogy ez igaz akár Shakespeare műveire is.
A Korcsulát nézve az jutott minduntalan eszembe, hogy nem az előadás leírása lenne az izgalmas, hanem annak a megfejtése, hogy mi vonzza a nézőket ehhez a színházhoz, mit tud Pintér Béla a kortárs írók között, amit a többiek kevésbé. Milyen összetevői vannak egy Pintér Béla előadásnak, ami biztosítja számukra a sikert és a magas nézettséget (különösebb reklám és marketing-fogások nélkül is)?
Most megkísérelem összeszedni a legfőbb tényezőket, kommentben várnám a többit. Amit írok, azt mindössze 11 megnézett előadás és drámakötetének elolvasása alapján gondolom - van még hét fontos rendezése, amelyeket a mai napig nem láttam, ebből négy kötetben sem jelent meg. Tehát nem vagyok igazi PB-szakértő, de kifejezetten vonz ez a befelé koncentráló, műhelyteremtő színházcsinálás.
Tehát: milyen összetevői, jellemzői vannak a PB-előadásoknak, mi miatt sikeres?
1. Az alapszemlélet. Nyitottság a világra. Minden előadás a mához szól, társadalmi problémákat tárgyal. Mindig egy egyéni sorsból, helyzetből indul ki, ebből juthat el a néző az általános kérdésekhez.
2. Mindig más téma, ami jellemzően aktuális - esetleg egy történelmi korhoz fűződő viszonyunkat emeli ki, helyezi más megvilágításba. Nem kerüli meg a nehéz kérdéseket, szókimondó.
3. A dramaturgiája. Hétköznapi embereket, akik ülhetnének a nézőtéren is, helyez "drámailag kiélezett" helyzetbe, de ezek a helyzetek is előfordulnak nap mint nap, esetleg nem ilyen sűrűséggel. A történeteket hasonló módon szerkeszti, rengeteg a fordulat, sokszor tragikus kimenetellel.
4. A szöveg. A témához kapcsolódóan PB szövegei, amelyek helyenként valószínűleg nyomokban tartalmaznak színészektől, improvizációból eredő elemeket is. Jellemzően "nem elemeltek", irodalmiak, hanem amiatt hatnak, nevetést gerjesztenek, mert annyira hétköznapiak és átlagosak. Banális mondatokat hallunk. Minden szó, így a PB és más kortárs szerzőknél sem ritka káromkodások, másként hatnak színpadról. Szereti - a Korcsulában is ezt látjuk - a "prospektus" szövegek idézését, amelyek egy színész szájából más értelmezést nyernek, egy-egy ilyen betét mindig sikert arat. A nézőben dolgozik a ráismerés élménye, ilyen semmitmondó szövegeket olvasunk nap mint nap. Mi magunk is mondhatnánk a szövegeket, lehetnénk PB-darabok szereplői mi is.
5. A színészi játék. Felmerülhet a nézőben, hogy a Pintér Béla előadásokban ugyanaz a pár színész szerepel. Vannak olyanok, akik kezdettől fogva társulati tagok (Thuroczy Szabolcs pl.), de túl sok generációváltás nem ment végbe a csapatban. Alapvetően mégis az a benyomásunk, főleg ha a régi előadásokat is nézzük, hogy állandóan ugyanazok a színészek játszanak. (Nyolc-tíz ember nem sok - mellesleg ennyi volt Shakespeare társulatának létszáma is, 42 szerepet is ki tudott egy-egy darabban ennyi főre osztani akár.)
Nem inkább gyenge pont az, hogy folyton ugyanazokat látjuk a darabokban? Voltaképp lehetne az, ugyanakkor mégsem, mivel minden előadásnál érződik, hogy itt nem alkalmilag összeverbuvált színészek szezonális akciójáról van szó, hanem egy nagyon összeszokott műhelyről. Vannak ismétlődő gesztusok, szerepkörök, amelyek mindig ugyanahhoz kerülnek (lsd. Enyedi Éva számtalan gyerekszerepét, ahol szinte mindig selypít). Nézői megközelítésben ez úgy is hat, hogy a törzsközönség hasonló alakításokra vágyik az újabb történetekben, és önmagában is vonzerőt jelent az, hogy éppen ezt a csapatot nézhetik, amelyet megszerettek. Az első egy-két előadás után a különböző színészek külön is emlékezetessé válnak. Pintér Béla jobban kiemeli színészei egyéniségét, mint pl. a Krétakör esetén ezt érezni lehetett, ott szinte végig a csapaton volt a hangsúly. (Azt nem mondom, hogy "egy a sok fiatal színész közül" benyomást tett mondjuk Katona Laci, de néhány színész szinte túlságosan is beleolvadt a tömegbe.) Az, hogy mindig van egy-egy új arc a PB-társulatban (Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter és Stefanovics Angéla a legfontosabb vendégművészek az utóbbi időben) az hab a tortán. Ezek a művészek szervesen tudnak a csapathoz kapcsolódni, hasonló színházcsinálási módszerekhez szokva vannak, beillenek a képbe. Helyenként (többnyire) még hálásabb feladatokat is kapnak, mint az alaptagok. Ami minden PB színésznek közös sajátossága: úgy tűnik, hogy mind nagyon szereti a feladatait. Azt a benyomást keltik, hogy teljes mivoltukkal vesznek részt a közös munkában, nem megélhetési színészek. Ez a lendület hat a nézőre is, és fontos összetevője annak, hogy lelkes rajongótábort alakítottak ki.
6. A zene és a tánc. Pintér Béla leginkább néptáncos múltjára épít, a legtöbb előadásban van népzenei motívum, de ha nincs, akkor van sláger, tingli-tangli, amely mindig a kiválasztott korszakra jellemző. Mert szeret visszanyúlni időben, pl. a szocializmushoz (a Titkainknál ez különösen kiemelt), de a reformkorhoz (Kaisers) vagy a második világháborúhoz (Gyévuska) is. A zene mindig lényeges elem és nemcsak a szerző egy bizonyos korszakánál (ennek legpregnánsabb darabja a Parasztopera (2002), amely esetén - ahogy a Korcsula esetén is - a szövegnek legalább a felét éneklik és nem mondják.) Minden Pintér-előadás élő zenével megy, profi zenészekkel és zenélni tudó színészekkel. Akármilyen is a történet, a zenét mindig jó hallgatni, sokszor néptáncos betétek is kapcsolódnak, tehát az előadáson belül mindig szórakoztatnak is minket időről-időre, ráadásul eközben a néző a hallottak megemésztésére is időt nyer. Ez a zenére építő dramaturgia ugyanazt tudja, mint amit az operettek és a musical, azzal a különbséggel, hogy PB nem elandalítani akar, hanem éppen ezzel a körítéssel kissé fájdalommentesebben, de hatásosan és emlékezetesen felhívja a néző figyelmét valamiféle társadalmi problémára.
7. Látvány, térszervezés. Alacsony költségvetésből kell az előadásokat kiállítani és a Szkéné tere az, ami adott, nem pedig egy mindent tudó nagyszínpad. Így lényegében minden esetben rendkívül lényeges kérdés, hogy ebbe a kis térbe jól illeszkedő, kevés pénzből megvalósítható díszletet és jelmezt kell előállítani. Ami a színpadra kerül, az nem lehet sosem illusztratív, mindennek funkciója és jelentése kell, hogy legyen. Van néhány előadás, amelyek esetén a látvány lényegében a térszervezést jelenti - néhány dobogó, egy forgó az, ami játszik. A Korcsula esetén a hangszerek köré csoportosult a cselekmény, illetve elég figyelemfelkeltő a néhány sörösrekesz is, amely a boldogság záloga (egy szereplőnek mindenképp). Domináns helyzetben van egy emelvényre helyezett sátor, amilyet a Decathlonban lehet venni. Ez önmagában is a nemzetköziséget jelzi, egész Európa ugyanolyan sportfelszerelést használ, erősen úgy tűnik. Mindig nagyon kevés a kellék, sok közöttük a hétköznapi tárgy, amelyek megint azáltal hatnak, hogy nem "igazi" díszletbe illőek sokak szerint. Nyoma sincs álságos dolgoknak, minden az, aminek látszik. A Titkaink díszlete nekem ennél is jobban tetszett, kifejezőbb volt. Abban táncház a helyszín, és a szereplők egy részét lehallgatják. Ennek kifejezésére a hátsó falra tették egy óriási tekercses magnó sablonját (papírból kivágva),amely forog éppen akkor, amikor bekapcsolják és megszólal az élő zene. Emellett minimális díszlet volt csupán, egy kávéházi asztalka három székkel, de ez az egy látványelem a maga minimalista módján teljes egészében betöltötte a díszlet szerepét. Miután a PB előadások háttere ritkán változik, ezért lényeges, hogy hatásos legyen az az egy színpadkép, amelyet rendszerint 90 percig kell néznünk.
8. Az előadások felépítése, ideje. Szerencsés a mai életforma mellett, hogy egy részben és aránylag rövid, de mindig rövidnek tűnő előadásokat kapunk. Sok a fordulat, sőt valószínűtlenül sok, pörögnek az események körülöttünk és már vége is. (És azonnal megnézzük a műsorban, hogy mi lesz a következő előadás, amit be akarunk tervezni.)
9. A nevetés és tragédia. Ha a Kaisers TV-t leszámítom, amely elvileg boldog véget ér, nem igazán rémlik olyan PB előadás, amelyik ne lett volna tele tragikus fordulatokkal, halálesettel vagy legalább ennek az árnyékával. Ugyanígy nincs PB előadás, amely a cselekmény fordulataival, a karakterek megformálásával és nem utolsó sorban a szövegpoénokkal ne késztetné a nézőket nagyon gyakran nevetésre. Furcsa kombináció: tragikus folyamatokat látunk, a bemutatott színpadi világban semmi sincsen jól és mégis nevetünk ÉS még jól is érezzük magunkat, szórakozunk. Lényegében minden művét zenés tragikomédiának nevezhetnénk.
Így hirtelen összegezve, ezeknek az összetevőknek köszönhető, hogy egy progresszív, nyitott és ennek tetejében még sikeres színházat képes PB működtetni, valószínűleg a saját tehetsége ÉS elhivatottsága ÉS bátorsága ÉS munkabírása mellett azért is, mert talált hozzá hasonlóan elszánt szövetségeseket, akiknek valóban fontos, hogy milyen produkciókhoz adják a nevüket.
Ezen a ponton gondolkodóba estem, ha ugyan van, aki eddig eljutott az olvasásban, hogy érdemes-e ezek után külön ajánlót írni a két látott előadásról. Egészen nem kerülöm meg a feladatot.
A Korcsula a nagyon zenés PB-darabok egyike, amint írtam, amely a legstatikusabbak egyike is. Nyilván az operai felfogáshoz közelít azzal is a szerző, hogy minden szereplője rendkívül merev, lelassult - jelezve ezzel a megállt Nap-megállt idő gondolatot.Korcsula szigetén sok magyar gyűlik össze, és elég nehezen tudnak a nyaralásra koncentrálni, annyi bajuk van. Lazán kapcsolódnak a különböző kisebb csoportok egymáshoz. Ezek a szereplők hasonló fontosságúak, a társulat szereplőinek közel azonos szintű feladatot kínálnak, bár van néhány hálásabb szerep is. Egyértelműen a legjobb szerep a társulatvezetőé, aki értelmi fogyatékos és púpos fiúcskát játszik. Apja (Friedenthal Zoltán) majdnem az egész előadást egy székben tölti, mereven bámul maga elé, nézi a tengert és egymás után issza a söröket. Nemcsak a fia miatt érzi sorsüldözöttnek magát, volt munkahelyi konfliktusa is (ráadásul főnöke - Thuróczy Szabolcs - utána is jön, hogy megbékítse), de gyors lefolyású rákja is van. Élete utolsó heteinek egyikét tölti a szigeten. A feleség (Szalontay Tünde) nagyon jól tűri fia és férje tragédiáját, mintha nem érezné át a tragédia súlyát. A főnök és beosztott be nem vallott férfi-szerelmet éreznek egymás iránt, emiatt hozza az előbbi titkárnőjét (Enyedi Éva) a szigetre, aki persze rájön a titokra. Van rajtuk kívül még egy német férfi (Kéménczy Antal), akinek magyar felesége (Szamosi Zsófia) válni akar és a vajdasági magyar panziósba (Quitt László) szerelmes. A panziós persze nem mer szakítani feleségével, miközben még kábítószert is kellene szállítani. A horvát panziósné (Baranyi Szilvia) még a debil gyereket is elcsábítja kompenzálásként. És az egész cselekmény persze kulminálódik és ha eléggé figyeltem, akkor négy halálesetről tesznek említést az epilógusban. Az akció nagyrésze zenés, énekelnek és 5 nyelven beszélnek (angol, német, olasz, magyar, horvát), nem mindig logikusan. Szalontay Tünde valószínűleg azért beszél sokat olaszul, mert dolgozott Olaszoroszágban és folyékonyan tud. A karakter amit játszik, olyannyira buta,hogy abból nem nézne ki senki nyelvismeretet, így ezen egy kicsit meg is lepődtem, bár élveztem, hogy végre valaki úgy beszél olaszul a színpadon, hogy meggyőző és érezni lehet, hogy nem azt a pár mondatot tanulta be mindössze (ellenpélda - elmélkedtem erről egy másik előadás - Holdvilág és utasa - kapcsán nemrég). A horvát szöveg kapcsán nem tudok nyilatkozni, de egyébként minden feliratozva volt, aki akarta nézhette azt. Az öt nyelv nem mindig logikus használata a káosz-képzethez hozzájárult, így összességében atmoszféra-teremtő szerepe van. A leghatásosabb látványelem mindenképp Szamosi Zsófia leragasztott szeme. Eleinte titokzatos-misztikus szerepet tulajdonítunk neki, de aztán kiderül, hogy mindössze szemgyulladásról van szó. Költséghatékony előadás, mindenki egy fürdőruhában csinálja végig, leszámítva talán két szereplőt.
Az előadás egy utazási iroda reklámszövegét idézi az elején, de a legkevésbé sem csinál kedvet a nyaraláshoz, sőt úgy tűnik, hogy mindössze " a köztünk a jeges űr lakik" érzetet sugallja, azaz azt, mennyire képtelenek vagyunk normálisan kommunikálni egymással. Minden emberi kapcsolat felszínes, a létező szerelmek pedig halálra ítéltek.
Míg a Korcsula nem tartalmaz aktuálpolitikai utalásokat, a Titkainkra, PB friss előadására ez nem mondható el. A szocializmusról, az Aczél (itt: Pánczél) elvtárs által cenzúrázott szocialista kultúrpolitikáról szól, annak módszereiről, illetve mellékesen bevillantja az epilógusban azt a gondolatot, amelyet a különböző politikai pártok ezerszer hangoztattak a rendszerváltás óta: a szocializmus alatt domináns szerepben lévő politikusok sikeresen átmentették magukat és most is ugyanazok vannak a hatalomban, akik korábban - pusztán a meggyőződésüket cserélték le. A korábbi PB-előadásokban apró aktuálpolitikai utalások voltak néha, de nem emlékszem, hogy ennyire markánsan a középpontba került volna éppen ez, a kultúra és a hatalom kapcsolata. Ugyan a táncház mozgalom a kultúra egy kis szelete, de ezen keresztül általános érvényű tanulságokat von le a szerző. Az alkotók kiszolgáltatottsága az elsődleges benyomásunk. A hatalom csak az őt kiszolgáló művészt-alkotót támogatja, a díj pedig fizetség a szolgáknak. Ezek a klisék egészen másként hatnak a történetben, amely sok drámai fordulaton át bonyolódik. A népdalgyűjtő Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) első számú tragédiája az, hogy pedofil és minden erejével igyekszik ezt a szenvedélyt leküzdeni. A darab első részében ez áll a középpontban és a Vasfüggöny nevű szamizdat felbukkanása pusztán egy kedélyes mellékszálnak látszik. Csákányi Eszter terapeutát játszik most is, ahogy tavaly a nagyszerű Terápia c. HBO-sorozatban. Egész más ez a nő, szotyolázik, köpköd, miközben fia, Tatár Imre (Pintér Béla, a táncház vezetője) barátjának vallomását hallgatja. Ez a kezdő beszélgetés adja meg az alaphangot. Csákányinak ezt a személyiséget ebben az egy jelenetben kell megrajzolnia, de meggyőzően sikerül személyiségként felmutatni pár perc alatt is. Később pusztán hivatkoznak rá, emlegetik. Minden ebből a jelenetből indul. Spoilerként hatna a részletezés, de érdemes nagyon figyelni az elején. Csákányi később Pánczél elvtárs képében is fellép. Besúgásra kényszeríti hősünket, aki tudatában van, hogy börtön jár a pedofil hajlamokért, így kollaborál barátai ellen. Innen kezdődik a második rész, amikor már ez a besúgó történet van a középpontban. Thuroczy Szabolcs a tartótiszt, aki lelkes néptáncos-tanulóként befurakodott a szamizdat írók körébe. Én a magam részéről a legdrámaibb jeleneteknek azokat éreztem, amikor a főszereplő küzdött a pedofil hajlama ellen. Láttuk a két gyereket és azt, ahogy bánnak velük (Enyedi Éva és Stefanovics Angéla játszotta őket, utóbbi Ferike volt, a táncházvezető fia). Mellékszálként pedig ott a hithű kommunista barátnő, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) is a titokban ellenzéki Tatár Imre mellett.
Az előadás harmadik része epilógus, megmutatja a rendszerváltás utáni jövőt. A volt besúgó Balla Bán Kossuth díjat kapott, majd halála után díjat alapítottak a nevét használva "a tíz év alatti tehetségeknek". Nevelt lánya, Timike ellenzéki és leszbikus lett, a lecsukott Tatár Imre mártír, fia pedig neves zeneszerző. A legerősebb elem, hogy a hatalomban mindössze a hithű kommunista és a volt tartótiszt marad.
Leírva szörnyen didaktikus mindez, talán kimódolt is (Pintér áprilisi előadásában viszont végtelenül viccesnek tűnt), de ne felejtsük el, hogy a cselekmény nagy része egy táncházban zajlik, élő zenével és tánccal, amit élvezünk. Ezért van az, hogy eleinte nem hisszük, hogy vérre megy a játék, talán először csak a Friedenthal-Enyedi kettős első párjeleneténél sűrűsödik meg a levegő igazán, amikor láthatjuk, hogy nem egészen igaz az, hogy hősünk "nem éli ki pedofil hajlamait". Bónuszként a művelődési ház próbatermében láthatjuk a Kontroll csoportot is próbálni, ebből is tudhatjuk, hogy ez bizony a 80/as évek eleje. Bárdos Deák Ági szerepében Stefanovics Angéla látható és hallható ("Nem én vagyok aki valamit akar..."). Fergeteges. A kisfiú mellett az underground énekes vezetőjének szerepe is ráillik és élvezzük előadását. Van egy érzésem, hogy mind Csákányi, mind Stefanovics Angéla erősen esélyes lesz a jövő évi kritikus díjon a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Ezt az előadást Friedenthal mellett ők ketten dominálják. Roszik Hella az elhanyagolt feleség szerepében másodhegedűs.
Bátor színház ez, mintha PB fittyet hányna arra, hogy mit szólnak a kormánypárti kultúrpolitikusok (esetleg kissé szeplős múlttal) ehhez az előadáshoz. Ezen az estén biztonságban volt, állítólag minden színházba járó fideszes képviselő a Nemzetibe tömörült, hogy az új igazgató emblematikus rendezését tekintse meg. Valószínűleg annyira nem strapálják majd magukat az ötven felettiek, hogy eljussanak a Szkénébe is. A fiatalabbak pedig nyugodtan nézhetik, mert őket talán nem érinti túlságosan érzékenyen a történet.
Ennyivel ennyi, köszönöm a figyelmet annak, aki végigrágta magát ennyi szövegen.
