Az elmúlt szezonban számtalanszor éreztem klasszikus művek előadásánál, hogy az alkotók "első nézésre", "szűz közönségre" gondolnak, amely semmit nem tud a darabról, fogalma sincs a történetről. Jelen esetben Zsótér Sándor rendezésénél az ellenkező esetről van szó: ezt a Meggyeskert jobban befogadhatónak tűnik azok számára, akik hordoznak előismereteket. Néhány poén úgy működik igazán, amikor az ember maga elé képzeli, hogy az adott jelenetben mi szokott történni a "hagyományos" előadásokban, amelyek rendszerint kisrealista-naturalista stílusban, jellemzően a szerepekhez leginkább illeszkedő színészeket választva, a darab által felvázolt helyzetet és emberi viszonyokat rendezik meg. (A színházi adattár 47 magyar előadásról tud az elmúlt évekből.) Az előadás érzésem szerint feltétlenül viszonyul ehhez a színházi hagyományhoz és a Zsótértól megszokott módon csak azért is más utat választ. A manapság sokak által kárhoztatott módon Zsótérnak eszébe sem jut kivételesen "csak" megrendezni a Cseresznyéskertet, hanem a darabon keresztül akarja saját mondanivalóját eljuttatni a nézőkhöz, akik vagy nyitottak erre, vagy sem. (Vagy kivárják a végét az előadásnak, vagy nem.)
Az, hogy nem a szokásos előadásban lesz részünk, azoknak is sejthető, akik nem 21 éve nézik Zsótér rendezéseit, ahogy például én. Gyanakodhat valaki, hogy itt nem lesz édelgés-romantika, ha elolvassa a színlapon, hogy Ungár Juli fordítása visszatér az eredeti címhez - ez itt a Meggyeskert, ahogy eredetileg Csehovnál volt. Jól hangzik ez is, meg lehet szokni. Összességében szerettem magát a fordítást, nem zavart az, hogy más szöveghez szoktam. A másik intő jel a színlapon: a zöld műanyagmacska-szobor pálmafás ingben, ami szintén nem nézőcsalogató látvány. Szándékosan nem vonzó, nem akarják a nézőket lasszóval fogni. Ez a színlap kétségtelenül árulkodik az előadás várható látványvilágáról (Ambrus Mária-Benedek Mari, a szokásos csapattársai a rendezőnek), amely szimbólumokat hordoz, kifejező, de nem mondanám vonzónak. Ez a tér rideg, a műanyag dominálja, amely feltétlenül a hamisságot, ócskaságot, vacakságot asszociálja. Hatalmas műpálma egy szigeten és egy helyenként zöldre világított műanyag macskafej, amelybe bele lehet bújni. Ez lenne a gyerekszoba, ahol indul az előadás, de záró helyszínként is visszatér. Mintha egy építőjáték kinagyított elemei lennének, soha meg nem érő gyerekek játékszerei. Nekem emellett a pálma értelemszerűen asszociálta a pálmafás lakatlan sziget képét, az édent. Pontosabban: a hamis édent, amit mindenki elképzel, hogy jó lehet egy ilyen szigeten lenni. A nosztalgikus vágyódást valami után, ami a valóságban nem létezik, vagy nem úgy létezik. Én történetesen elszenvedtem már pókcsípést egy igazi pálmafás trópusi szigeten és az orvos szerint csak kivételes szerencsének köszönhetem, hogy nem haltam bele. Ez az idestova már 15 éves emlék eszembe jut a hasonló helyszínekről. Minden idilli, de csak a felszínen. Asszociálja ez a látvány a nyolcvanas évek lakótelepi lakásaiban megszokott falnyi posztereket is, amelyek ugyanígy idillt voltak hivatottak az életünkbe varázsolni. Az, hogy ezt a látványt teszi elénk Zsótér és nem egy esztétikailag is vonzó és a címhez igazodó kert látványát, egyértelműen jelzi, hogy nem akar illusztráln, sőt a cél az elidegenítés, távolítás a történettől. Nem facsarodik bele a szívünk, hogy kivágják a kertet, ez biztos.
A történet eredetileg a XIX. század végén játszódna vagy a XX. század első éveiben, Zsótér viszont száz évet tol rajta, ha nem is szövegben, de a jelmezekben feltétlenül a mi közelmúltunkat láttatja. A régi idő Zsótér felfogásában a nyolcvanas évek, mármint az 1980-as. Sokan hamis nosztalgiával emlegetik a rendszerváltás előtti kor biztonságát. Ebben az előadásban ez nem így történik, de az is kifejezésre jut, hogy a szereplők többsége nem jár jobban a változással sem. Most is zavaró, mint az összes Cseresznyéskertben is, hogy éppen a tenyérbemászó képű Jása (Rada Bálint e.h.) az, aki a legjobban jár, kiviszik Párizsba és éli majd világát.
Az előadásban elég kevés a mozgás, ami nem először fordul elő Zsótér-rendezésben. Most helyenként túl statikusnak éreztem, nem minden színész képes mozdulatlanul lekötni (még az elején vannak a folyamatnak, lesznek erősebbek is). Vannak többen is, akik egy hagyományos előadásba is beilleszkedhetnének. Ez most főpróba volt, nem igazán illik tempót, szövegbakit számonkérni - ilyenkor úgyis azt lehet megállapítani, hogy milyen irányba megy az előadás, egészen biztosan jobb formát fog futni novemberben. Én Csehovot annyira szeretem - szeretem annyira, hogy ezzel a lefúrt lábú színészettel is élveztem, bár egyes színészek kilógtak kissé.
Ennek az előadásnak Lopahin a főszereplője (Nagy Zsolt), ő az első az egyenlően fontosak között, ő az, aki akar valamit, a többiek hozzá képest sokkal passzívabbak, sodródnak. Nagy Zsolt tele van lendülettel. Ez az első olyan előadás, ahol nem azt éreztem, hogy Lopahin képtelen kommunikálni Varja felé az érzelmeit. Ez a Lopahin csak az üzlettel foglalkozik, egészen mindegy neki, hogy feleségül vesz-e valakit vagy sem. A korábbi Lopahinok közül nagyon erősen kettő maradt meg bennem. Az egyik Bregyán Péter, aki számomra egy rendkívül emlékezetes Cseresznyéskertben játszott Miskolcon. Az az előadás számomra nagyon sok mozzanatában megőrződött, azért is, mert a szünetében tudtam meg, hogy Csiszár és csapata feljönnek a következő évadtól a Nemzetibe és véget ér egy színházi korszak, amin felnőttem. A búcsú és a tragédia lengte be az előadást, nem azt éreztem, hogy egészen mindegy, hogy a Cseresznyéskertet kivágják (amit most sugall a rendezés). 1986-ban értékpusztulásnak érződött a generációváltás, nem is kérdéses. Ez a Lopahin, ahogy később egy Bárkában játszott előadás Lopahinja, Széles László is egyértelműen mutatott némi vonzalmat és ugyanakkor félszegséget is Varjához fűződő kapcsolatában. Ez itt most egyértelműen hiányzott. Nagy Zsolt Lopahinja nem fél a lánynak megvallani szerelmét, ennyire nem érdekli. A földbirtokosnőhöz, Ranyevszkajához (Kerekes Éva) kapcsolatában is leginkább annak van szerepe, hogy az ősei elnyomatottsága után hízeleg neki, hogy hajlandóak vele szóba állni.
Szandtner Anna Varjája éppen ellenkezőleg: minden rezdülésével Lopahint figyeli és szereti. Ők dolgoznak egyedül, összeillenének és együtt építhetnék a szép új világot. Lopahin ügyet sem vet rá. Nagyon szép jelenet, amikor Lopahin mindenkitől sorra elbúcsúzik, megöleli a család tagjait, vagy legalább kezet fog. Varja arcán, kezén látszik a készület, az izgalom, hogy ő is sorra kerül. Aztán mégsem. Ez a néma jelenet már előrevetíti, hogy ebből a kapcsolatból sem lesz semmi, ahogy igazán mély kapcsolat nincs is a szereplők között. Csak pillanatokra tűnik úgy, hogy közül lenne egymáshoz. A szerelmek egyoldalúak, viszonzatlanok. Ez teljes egészében megfelel a darab szellemének. Szandtner Annának ezeket az apró rezdüléseit nagyon szerettem, kifejezőek. Benedek Mari ruhái kellően áttetszővé, törékennyé és sápadttá tették. Nagyon jó ebben a szerepben is, ahogy a Kék angyalban is, amelyben egy gyökeresen más alkatú nőt játszik. Kedvez neki most a csillagok állása, nagyszerű formában van. Kihozza azt, ami ebben a hálás szerepben benne van.
Kerekes Éva Ranyevszkajaként mintha valóban nem érkezett volna meg az előadás elejétől kezdve a birtokára. A szereplők többsége többször is ruhát vált. Ő az egyetlen, aki nem - mintha csak átmenetileg tartózkodna otthon és az első perctől a visszautazást várja. Megkönnyebbül, amikor elveszíti a birtokot. A korábbi Zsótér-rendezésekhez képest most nem éreztem, hogy igazán újat mutatott volna a színésznő.Persze nagyon jó. Élvezni lehet visszafogott játékát, de most nem voltam igazán lenyűgözve, mint tavaly előtt a Nóra főpróbáján. Nem tolja magát előtérbe, nem válik a sorsa fontosabbá a többiekénél. (Ez lehet rendezői szándék lenyomata, vagy akár egy hamis állítás, én így éreztem.)
Vannak színészek, akikre illik a szerep, és alakításuk egy hagyományos előadásban is jól állna. Znamenák István Szimeonov-Piscsikje ("a Ló") folyton pénzt kér, küzd a talponmaradásért és mindenkit körül udvarol. Szeretetre méltó ember. Megsiratja a távozókat, úgy tűnik, neki a pénzen kívül más is fontos.Ebben a szerepben Hollósi Frigyesre emlékszem szívesen vissza egy Zsámbéki-rendezésből, ezt az alakítást mellé eltárolom. Elvileg Znamenáknak ez az első hivatalos bemutatója az Örkényben. A Kék angyalban is szerettem és az első benyomásomat erősítette most is meg: nagyon jól járt Znamenák, hogy az Örkény kimentette a Nemzetiből és az Örkény Színház ugyanúgy igazán örülhet a színész ideszerződésének. A novemberi Csoda és Kósza bemutatóban ugyancsak lovat játszik, abba már belenézhettünk a nyílt napon, abban is erőteljes.
A Kecskemétről kölcsönzött Trokán Nóra a gyökértelen bűvész-nevelőnő szerepében nagyon érdekes lett, feltétlenül felhívja magára a figyelmet. Debreczeny Csabára a könnyelmű Ljonya szerepe ugyancsak ráillik, ugyan az elvártnál több mint tíz évvel fiatalabb, ez nem zavaró. Egy nagy gyerek, aki egyedül sem képes öltözni és elvileg neki kellene a birtok ügyeit intézni. Banktisztviselőként sem jósolunk nagy jövőt neki, különösen így, hogy ötvenéves koráig nem tanult meg magáról gondoskodni. Béres Itala Firszként egészen készen van, az ő esetében nem éreztem azt, hogy majd tíz előadás után lesz az igazi. Ő már most is az. Mindig jó látni színészeket, akik ennyire hosszú ideig meg tudtak aktívan maradni a pályán. Fognak neki örülni sokan és hosszan emlékeznek majd rá, ahogy én is 27 év után is magam elé tudom idézni, hogy milyen volt Csapó János Firszként (egy későbbi miskolci rendezésben húsz év csúszással ismét eljátszhatta). Fehér László egyetemi hallgató már a Kígyóasszonyban is magával ragadott, amikor tavaly először néztem. Neki való az ügyetlen könyvelő szerepe, mesterien botladozik, jelenség - a pálma leveleinek leszedésekor azért aggódtam, hogy nem kell-e látványosan leesnie. Nem kellett. Ánya és Petya szerepében bevált kettős játszik: Takács Nóra Diána a Liliomfiben is szerelmes párt alkotott Vajda Milánnal. Utóbbi azon kevesek közé tartozik, aki a megszünt egri társulatból méltó helyre került és nem panaszkodhat, mert kap jó szerepeket. Jellemzően ezt a két szerepet vézna színészekre osztják. Az, hogy e két színész nem ilyen, nyilván nem véletlen - optimistán, büszkén és pillanatnyilag még jóllakottan tekintenek a jövőbe. De meddig?
Ennyit röviden a most már tegnapi Meggyeskertről. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz az általános fogadtatása, a mezei nézők hajlandóak lesznek-e a rendező nyomába szegődni és rejtvényt fejteni, vagy sem. Előadás után megfontolhatjuk Lopahin kiszólását, a nézőkhöz intézett szavait: nem kell annyit színházba járni, mindenki gondolja át a saját életét, hogyan él.
