Egyetemi előadásnál a halogatás kockázatos dolog. Ezt, amit kedden pótoltam, a Zsótér-Börcsök osztály még a tavalyi évadban bemutatta, így nyilván jól fogadhatták, ha egyszer továbbvitték erre az évadra is, gondoltam. Hát igen, utólag egyértelmű volt, hogy ezt meg kellett néznem.
Az egész előadás nem a kanapén játszódik, csak majdnem - 11 színész 25 nézőre
Ezen az estén különösen ütött az előadás, mert előtte éppen csak beugrottam az Erkel Színházba, hogy a Kékszakállú 100. évfordulója alkalmából tartott fesztiválon megnézzek egy új operát, Madarász Iván Prológját, amely a mű elé készült, kísérődarabnak. Mivel úgy ítéltem meg, hogy heti egy Kékszakállú mostanában már elég, miután láttam egy zenekari koncertes, egy megrendítő zongorás és egy átértelmezett-újrarendezett változatot, az energiáimat az utolsó felújított (múzeumi?) produkcióra tartalékoltam, és a mai, szintén "hagyományosnak" ígérkező „főműsort” kihagytam. Minden nem férhet bele, és a befogadásnak is vannak korlátai.
Éppen tegnap írtam le egy fb-kommentre válaszul, hogy a nézőnek fel kell tudnia ismerni, hogy milyen előadások célközönsége, és ezeket kell választania, másként csalódik. És akkor rájöttem, hogy ezt magamnak is mondom, és ennek szellemében hoztam ezt a felemás döntést.
Az "1089" a diákok improvizációira épül, na, ez biztosan nekem készült, tudtam ezt már pár perc után is. Jó is volt ez a másfél óra, amelyet az SZFE 202-es szobájában töltöttem.
Az alcím: „színház az orrod hegyén!” – és igen, aki nem próbálta, hogy milyen, amikor a néző térde összeér egy színészével, vagy előtte húsz centivel lóg le az ágyról egy fej, és egészen mellette van a vödör, amelyikbe a művész éppen megpróbálna belehányni…- az nem is tudja, hogy milyen a lakásszínház, mennyire más nézőnek lenni, akkor, amikor 11 játszó jut 25 kukucskálóra.
A nézők közül néhányat fokozottan felhasználnak az előadásban, néhányunkról úgy beszélnek, mintha képek lennénk a falon, de van, akire egy-egy ruhadarabot is rábíznak. (Megijedni nem kell, ez nem ugyanaz, mint amikor szövegeket kell felolvasni…a néző nem improvizál, csak az osztály.)
Ez az előadás egy kurzust lezáró esemény volt, és központi szerepet kap benne a még mindig fiatal színésznek számító Stork Natasa, aki több jelenetben is szerepel, és amikor nem, akkor meg említik. Érdekes nézni az ő viszonyulását a "gyerekekhez", aki még szintén a pálya elején tart, de már érzékelhető a távolság. Az ő mondatairól pláne nehéz eldönteni, hogy mi igazi, mi impró - akkor látjuk ezt legjobban, amikor majdnem ugyanazt a párbeszédet eljátssza más helyzetben Hajdu Tibor után Koller Krisztiánnal is.
Fogalmam sincs, hogy a többi néző mennyi energiát tett bele előzőleg a tájékozódásba az előadás kapcsán, én azt tudtam csak, hogy melyik osztály játszik. Meg is nyugtatott, hogy a "vadkacsás", akiket láttam eleget ahhoz, hogy akár az utcán is be tudjam már a diákokat azonosítani. Az is lejött, hogy "belső fejlesztésű előadás", nem előre megírt darab, de ennyi tudás is még nagyjából tudatlansággal ér fel.
Egy osztály improvizációs gyakorlatainak füzérét látjuk, a jelenetek többé-kevésbé összeérnek, és ez az az eset, amikor árt a darabnak a részletes elemzés.Pedig jó lenne részletesen végigmenni minden mozzanaton, amelyekben a színészek a lehető legtermészetesebb módon voltak jelen. Először két pár közös vacsoráját nézhettük meg, aztán később láttuk albérletet kereső fiatalok érkezését. A lakás szemünk előtt változott más helyszínné, miközben végig mozdulatlan maradt. Két előadás is eszembe jutott ennek kapcsán: az Ernelláék Farkaséknál, illetve a Kálmán-nap, ugyanilyen természetes testközeli színjátszást láthatunk most a színműn, és a beszélgetések pedig egy korosztály helyzetéről szólnak, a "small talk"-öntet ellenére húsbavágóan.
Ugyan össze nem függő imprók ezek, és menet közben le is lepleződik ezeknek a játék volta, de a mélyben tényleg ott van a húszas évek elején állók útkeresési próbálkozásai, ahogy belebonyolódnak a párkapcsolati viszonyaikba is, és ezen kívül még meg kell küzdeniük az egzisztencia-teremtés kihívásaival.
Másfelől, ha ezt lebontjuk, és elfogadjuk a színlapon is kiemelt mondatot ("ez játék, ez nem vérre megy"), akkor pedig láthatunk egy csapat színinövendéket, akik nagyon helyesek, lelkesek, mindent akarnak és mindenre hajlandóak, de érezhető a játék mögött meghúzódó bizonytalanság ennek ellenére is. Hiszen most már jön a gyakorlatos év, el kell szakadniuk egymástól és az osztály biztonságos közegétől, és ezek után mindenkinek nagyon eltérően fog alakulni a sorsa. (Miközben Stork Natasát nézzük, arra is gondolhatunk, hogy mennyire nem elég ehhez a pályához csupán a tehetség, az érvényesüléshez ennél mennyivel többre van szükség.)
Kárpáti Péter rendező, aki a kurzust is irányíthatta korábban, többször megemlítődök a szövegben, most is jelen volt. Az ő érdeme lehet (Gábor Sára dramaturggal együtt), hogy ezeket a jeleneteket sikeresen összesimította, és valóban azzal a hangulattal távozunk, hogy jól éreztük magunkat miközben egy fontos előadást néztünk. (A cím - 1089 - vagy mond valakinek valamit, vagy sem - de annyiban utalnék rá, hogy nem felesleges, szimbólumként funkcionál. Vannak fix pontok, megkerülhetetlenek, ahova eljutunk, ha akarjuk - ha nem. Aki nézi, majd megállapítja, hogy ez mennyiben jó közelítés a jelentéséhez.)
Ne maradjanak ki a további játszó személyek sem. A két lányra nagy szükség van, bőven jut nekik feladat, és minden alkalommal hálás is a helyzet, kiemelődik Nagy Katica és Bajor Lili habitusának eltérő mivolta, annak idején - Az ingolstadti inváziót nézve - őket jegyeztem meg először. Hajdu Tibornak most is az egyik legkiemeltebb szerep jut, nehezen felejtjük, amikor három osztálytársa is ráül egyszerre, ez a művészsors. Látunk árnyalatokat magabiztosságra, sőt "szexiségre" is, és az improvizációk kidolgozásánál nyilvánvalóan cél volt a hallgatók igazi egyéniségének bemutatása is, illetve annak, hogy most éppen hol tartanak a színésszé válás folyamatában. Hevesi Lászlóról most kiderült számomra, hogy citerázni is tud, és így ő festi alá az egyik utolsó jelenetet, amikor mindenki - Bajor Lili, Fehér András, Hajdu Tibor, Koller Krisztián, Konfár Erik, Koroknai Sándor , Kurely László, Nagy Katica, Szalay Bence - sorra Stork Natasa elé kerül.
Az 1089 pontosan az az előadás, amelyik után nehéz elképzelni magunkat ismét nagy nézőtéren, távol a színészektől. Ide, ezekbe a stúdió-terekbe fogunk visszavágyni. Az, hogy a színészhallgatók milyen vonalon fognak továbblépni - a Vígszínház vagy az alternatív szféra felé, a jövő zenéje. Hasonlóan jó hangulatú munkákat kívánok nekik a jövőben is.