A Nóra bemutatója szerdán volt, én a hétfői főpróbát láttam és annak kapcsán, némi csúszással, már egy hete fogalmazgatom a benyomásaimat és próbálom kiemelni azt, ami NEKEM lényeges volt ebben az előadásban és ami miatt feltétlenül javaslom megtekintésre.
Röviden: felvillanyozott az előadás, a rendezés néhány ötlete, az , hogy mindegyik szereplő sorsát fontosnak érezhettük és aktuálisnak a darab központi problémáját most, 2016-ban is. Ha hosszabb széria lesz belőle (és várhatóan lesz), akkor ugyanezt elmondhatjuk majd tíz év múlva is, a párkapcsolati problémák nem mennek ki a divatból.
Részletesen:
Percek alatt rájövünk, hogy itt valamit akarnak tőlünk és ennek én kifejezetten örültem. Egy Don Giovanni széria öt előadásának közepén láttam a Nórát, és mivel AZ a rendezés annyira semmilyen volt, csak az énekesek töltötték fel energiával valamennyire, ez a jól érzékelhető különbség már önmagában is megemelte az estét. Aki csak a Katonába, Örkénybe és minőségi "alternatív" előadásokra jár, sose fog tudni ennyire örülni annak, ha egy karakteres rendezést lát, mert alapvetően azt tartja természetesnek, hogy a színészek közötti kapcsolatok ki vannak dolgozva és egyetlen mondatot sem hallhatunk, amely mögött ne lenne tartalom. Néha jó, ha mi nézők is átérezzük, hogy alapvetően - például a Katonában ezen az estén - jó dolgunk van. Ha VALAMILYEN az előadás, csak (esetleg) nekünk nem tetszik, vagy nem eléggé, az igazából apróság, hiszen ha igényesen hozták létre, lehet, hogy így is hat, mert gondolatokat ébreszt. (Két hete láttam a "Minden jó"-t, vegyes benyomásaim voltak, még mindig nem vagyok azzal sem kész - nyugtalanít, de még dolgozik bennem az előadás így is. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez a Nóra is kiválthat hasonló hatást, akár ellenérzéseket is egyes nézőkből, de egyet nem, hogy könnyen el lehet felejteni.)
Székely Kriszta, a rendező Szabó-Székely Ármin oldalán új szövegkönyvet készített, Kúnos László fordítását használva. Ez már nem úgy működik, mint Ibsen eredeti "polgári drámája", eltűnt belőle a szünet, amikor a közönség kimehet kávézni egyet és kicsit társadalmi életet is élni, néhány dialógus is feszesebb, helyenként talán túlságosan is pörög, bár ezzel a mi nézői elvárásainknak akarnak megfelelni.
Én a magam részéről szerettem a kezdőképet, amikor párbeszéd töredékek hangzottak el élő zenére, amelyet fiatal lányok játszottak. Lehet, hogy csak három-négy perc volt az egész, de benne felvillantak azok a legfontosabb információk, amelyekre épül a történet. Egy ideig elképzeltem, hogy mi lenne, ha végig ebben a "kortárs operára" emlékeztető stílusban maradna a játék, de mivel nem a Sufniban ültünk ötvenen, hanem a Katona nagy nézőterén, számítani lehetett, hogy majd csak visszatérnek a dolgok a megszokott kerékvágásba. És valóban, bár végig észlelhető volt, hogy modernizálták a szöveget, és nem csak a felületen, hanem mélységében is: beleírták többek között azt, hogy Nóra is dolgozik.
Ez egy érdekes kérdés, az eltelt száz év alatt megváltozott a nők helyzete, most már értelmetlen lenne azt boncolgatni, hogy talpon tud-e egyedül egy nő maradni vagy sem, inkább az merülhet fel, hogy egészen egyedül, szeretetkapcsolatok nélkül valóban jó életet élhet-e akárki és ezért, vagy legalább a társas kapcsolat illúziójáért milyen megalkuvásra vagyunk képesek. A címben kiemelt és az előadásban elhangzó dal szövege is erről szól, Nóra barátnőjének, Kristinének a Krogstadthoz intézett vallomása, úgyszintén. Szükségünk van valakire, akit szerethetünk. Ez a központi gondolat, és láthatjuk a szereplőket, hogy ki kit szeret és mire képes azért, hogy ezt a kapcsolatot fenntarthassa.
Nóra mindent megtesz, hogy a férje vélt és valós elvárásainak megfelelő mintafeleség legyen, és ebben a szerepben boldog is. Eltölt 15 évet így, közben ápolgatja a kis titkát, tragédiája mindössze az, hogy amit ő hőstettként tart számon, az a világ és a férje számára is bűn, nem jól ismeri az életet és nemcsak a törvények világában járatlan, hanem a saját férjét, sőt saját magát is rosszul ismeri. Ónodi Eszter Nórája utólag kijelenti, hogy nem volt boldog, de amennyiben a boldogság a szenvedés hiánya, annyiban elmondható róla, hogy sikeresen érzéstelenítette magát és idővel nem fogja egészen értéktelennek tekinteni ezeket a vakságban töltött éveket sem.
Ez volt számomra az a Nóra, amelyben leginkább éreztem, hogy azért, mert két egymást igazán mélyen nem ismerő ember ilyen hosszan élt együtt, mindketten felelősek. Ezt a rendezést nézve NEKEM nonszensznek tűnik, hogy Nóra egészen áthárítja a felelősséget a férjére, ugyanakkor maga a döntés ésszerűnek tűnik, hogy megpróbálja magát helyre tenni és kivonná magát a forgalomból. A helyzetért pedig elsősorban magát hibáztathatja, 2016-ban biztosan, amikor van saját fizetése és munkája. Ahogy ez általánosan jellemző, ő is hajlik az önbecsapásra, eddig mindent megtett azért, hogy a férfit, akihez hozzáment, szerethetőnek lássa és a családi otthont boldognak. Nagyon jól megérthetjük ezt a Nórát.
Azon lehet vitatkozni, hogy jól járnak-e, ha nincs ez a vészhelyzet és viszonylagos békességben élhettek volna életük végéig, valószínűleg igen. De ez egy dráma, így bekövetkezett a nagy fordulat és a Katona színészeinek az volt a feladata, hogy a mű végkimenetelét indokolttá tegyék számunkra. (A mezei nézők biztonságosan, a nézőtéren tudnak esetleg azon gondolkodni, hogy az ő párkapcsolatuk ugyan túlélne-e egy ilyen vihart...)
Az előadás egyik legmaradandóbb jelenete, amely tisztán előttem van nyolc nappal később is, éppen a katasztrófa előtti egy-két perc. Ónodi Eszter óriási mosollyal az arcán, ül és néz maga elé, amíg Torvald bent a dolgozószobájában olvassa a levelet. Hét éve biztos abban, hogy annak idején jól döntött, és várja a csodát és készül a sok éve dédelgetett nagyjelenetre, amikor a hamisítás bűnét majd a férfi magára akarja vállalni, ő pedig hősiesen visszautasítja majd a gesztust, hogy kisvártatva egymás karjába omolva örök szerelmükről biztosíthassák egymást. De nem ez lesz, Torvald a darab előírásai szerint csak a saját szempontjából látja a helyzetet, semmi nemesség, hősiesség nincs benne, földhöz ragadt és a saját bőrét féltő átlagférfi, de nem rosszabb annál. Megértjük.
Fekete Ernő Torvaldjával - ha ez a gubanc nem történik - nincs igazi baj, látjuk, hogy szeret dolgozni, nem zavarja meg a felesége délutánjait, amelyet a házibaráttal (Ránk doktor - Kocsis Gergely) és a gyerekekkel tölthet zavartalanul, ráadásul megy feljebb a ranglétrán is, hamarosan minden csodás lesz, mert bankigazgatóként elég lesz a jövedelme is. Balázs Juli díszletére (és Nagy Fruzsina jelmezeire) nézve az az érzésünk, hogy már most itt van a Kánaán, azaz jómódú család tágas otthonába érkezik a szegény régi barátnő. Emiatt is gondolhatjuk, hogy talán mégis túlzás, hogy minden a pénzről szól, mert a hiányt nem érezzük. Már túl vannak azokon a nehézségeken, amelyekről beszámolnak, de ezeknek az emléke még erősen érvényesül így is.
A hatalmas karácsonyfa különösen jelzi a jólétet, amely praktikus módon egy kerekekre szerelt falapon elhúzható a tér különböző pontjaira és így némileg komikus hatást is kelt. Ez a díszletelem ugyanazt hangsúlyozza, amit az alcím, illetve a bemutató karácsony előtti időpontja: az ünnep ideje jön, amikor elvileg minden család kicsit összebújik, elvonul a külvilágtól és élvezi a szeretetteljes együttlétet és MUSZÁJ ünnepelni, ha tetszik, ha nem. De csak elvileg ideális a helyzet, hiszen a rendkívüli összezártság indulatokat is a felszínre hoz. A karácsonyfa sehol sincs jó helyen, mindenhol zavaró - ahogy most az ünnep sem lenne igazán aktuális ebben a családban.
Fekete Ernő Torvaldja nem szeretne mást, mint egy szerződést az élettel, tisztességes munkáért zavartalanságot, és kijön a sodrából, amikor azt kell látnia, hogy hiába minden erőfeszítése, hogy becsületét megőrizze, ez mégsem elég, mert a felesége titkos akciója miatt mégis éppen az fog bekövetkezni, amitől egész életében tartott és meg fogja hurcolni a nevét a sajtó.
Ami az alakításban és a rendezésben is nagyszerű, hogy megmarad kisszerűnek a figura, még véletlenül sem látunk benne semmi nagyságot, amit Nóra éveken át ráruház, de a férj szempontját is el tudjuk fogadni, és azt is, hogy első indulatában valóban csak magával foglalkozik. Nem szuperman, hiába kezelik így, nem az. Ugyanakkor ezt a két embert nézve nem zárnám ki, hogy miután lehiggadtak, valószínűleg mégis nekirugaszkodnának újraépíteni a kapcsolatot, már csak azért is, mert mégiscsak ott az a három gyerek, illetve talán annyira nem bátor Nóra sem, hogy kedve legyen egészen nulláról mindent újrakezdeni. (Aki nagyon nem szereti a végét a darabnak, az mindig gondolhat arra, hogy Ónodi Eszter Nórája talán elmegy, de egy idő után visszajön. Hányszor gondolunk arra, hogy világgá kellene menni, csapot papot itt hagyva, és mégsem lépjük meg? A komfortzóna nagy úr, és a legtöbb ember a szokásaihoz és a környezetéhez ragaszkodik a legjobban...)
Minden Nóra előadás egyik döntő pontja, hogy megindokolható-e a gyerekek otthagyása is, nem egy olyan iskolai dolgozatot olvastam, amelyből kiderült, hogy a diákok még most sem értik, hogy mi lehet elég erős indok arra egy családanyának, hogy erre a lépésre rászánja magát. A szöveg önmagában nem szokott meggyőző lenni.
Székely Kriszta az általam látott Nóra-előadásokban tapasztaltakhoz képest jelentősen nagyobb súlyt rak a három gyerekszereplőre. Jóval többet vannak a színpadon, egyikük még hegedül is, és így átérezzük, hogy a nevelőnő nélküli helyzetben ezek a gyerekek sokkal jobban kapcsolódtak az anyjukhoz, mint Ibsen idején, nem elhanyagolható a kapcsolatuk az anyával és éppen ezért pláne lehetetlen lenne Torvald első felvetése, amellyel megtiltaná az anyjukkal való további kapcsolatot. Ez a Nóra vélhetően a legrosszabb esetben is közös felügyeletet kapna és ez a három gyerek is megtudná, amit annyian, hogy milyen egy hetet az egyik, egy hetet a másik szülővel lakni. Nekem nem lett volna bajom azzal sem, ha a rendező - a saját elképzelésének megfelelően - akár ezt is módosítja a darabban. Ha dolgozik Nóra, akkor akár vihetné is a gyerekeket...
A két főszereplő kapcsolata már ezen a főpróbán is kellően élt, bár ahogy az lenni szokott, sokkal mélyebbé és kidolgozottabbá válik az idő folyamán, így január végén-februárban lenne talán a legcélszerűbb megnézni, ha már lement néhány.
A többi szereplő is fontossá válik számunkra. Rank doktor szerepében Kocsis Gergely érezhetően közelebb van a gyerekekhez, a család szerves része, épp az a barát, akivel Nóra jól érzi magát, akinek nem kell megfelelni, mert így is elfogadja, amilyen. Kis változtatással, de benne maradt az előadásban kedvenc mondatom - "Vannak akiket a legjobban szeretünk és vannak, akikkel a legszívesebben vagyunk együtt". Kocsis Gergely legfőbb baja nem is a betegség, hanem az, hogy kevés önbizalma miatt tudja, hogy nem tudná szerelmét egészen megszerezni, csak ilyen felemás módon kapcsolódhat hozzá. Van humora - és a nők állítólag az ilyen férfiakat részesítik előnyben - de mégiscsak pótlékként létezik ebben a házasságban. Érezzük ezt a keserűséget, a halál árnyéka pedig ezt még inkább felerősíti. Abban is biztosak lehetünk, hogyha nem halt volna meg, ez a férfi akkor sem lehetett volna kiút Nóra számára, nem hozzá vezetett volna az útja a babaszobából.
Ugyancsak szinte egyenrangú szerepet kap az előadásban Krogstadt és Lindéné-Kristine is, akik valaha szerelmesek voltak egymásba, de Kristine a családja javáért mást választott, de azóta már meg is özvegyült és éppen megpróbálja visszatekerni az időt. Az előadás idején a kísérlet elején tart és a legszebb reményei lehetnek az újrakezdést illetően. Torvald munkát ad neki, az első szerelme pedig hajlandó visszafogadni.
Krogstadt, aki maga is aláírást hamisított, a legmegkeseredettebb ember, akit most Torvald előlépése különösen fenyeget. Keresztes Tamás megjelenésével, kissé görnyedt tartásával is kifejezi a társadalom perifériája felé sodródó, az élettől már semmit nem váró embert, akit csak a bosszú éltet és legszívesebben mindenkit sodorna magával, akit csak lehet. Nórával ugyan semmi baja, de mégis irigyli a jólétet, nyugalmat, látszólagos boldogságot. Mikor lefolytatja a tisztázó beszélgetést Kristinével, és megtudja, hogy a nő hajlandó mellé szegődni, éppen most, amikor elveszítette állását, látjuk hirtelen megszépülni. Elhisszük a mondatot, hogy a gimnáziumban mindenki belé volt szerelmes. Nem tudom, hogy a kritikusok fogják-e eléggé szeretni Ónodi Esztert és Fekete Ernőt, hogy felterjesszék őket a legjobb főszereplők díjra majd (az én évadzárómba szerintem már beverekedték magukat, én örültem ennek a páros játéknak), de Keresztes Tamás még talán náluk is esélyesebb a legjobb mellékszereplő díjra, mert annyira szépen vitte végbe ezt a folyamatot, és talán valóban ez is a színészet csúcsa, amikor valaki sem a ruháját, sem a sminkjét nem változtatja, de mégis egy egészen más lelkületű embert képes ábrázolni.
Pelsőczy Réka Lindénéja ugyancsak jó választás, érdesebb játékával és hangjával megfelelő ellenpontja Nórának, elhisszük, hogy sok megrázkódtatáson esett túl, azt is, hogy nagyon egyedül van és mindenképp szüksége van segítségre. Még az sem kizárt, hogy annyi időt volt egyedül, hogy benne is lesz hajlam az alkalmazkodásra Krogstadthoz és fiaihoz, nem biztos, hogy kevesebb áldozatot fog értük hozni, mint amire Nóra rávette magát szeretett férje érdekében. És még az is lehet, hogy ezek a kompromisszumok meg fogják érni az idomulást.
Összességében és apró részleteiben is jó élmény ez a Nóra, jól lehetne utána róla beszélgetni, ha valaki netán nem egyedül vág neki a megtekintésnek, élvezni lehet a színészi játék aprólékos kidolgozottságát is. Aki kifejezetten nem szereti, hogy egy darabot kiemelnek a saját korából és átültetik, de a felsorolt színészeket kedvelik, valószínűleg szintén meg fognak békülni a helyzettel. Én azt hiszem, hogy még hosszú ideig szerepelni fog a Katona repertoárján és így a napi ajánlóimba ezt a linket még egy jó darabig be fogom illeszteni.
