Duncan Macmillan jegyzett brit drámaíró 2011-ben bemutatott kétszemélyes színművét (Lungs) vette elő a Katona, és mutatta be a Sufniban. Ismét egy olyan nálunk ismeretlen darab, amely az embereket élénken foglalkoztató kérdésekről szól (lsd. környezetszennyezés, túlnépesedés, a nyugati "civilizált" ember miként reagáljon erre) és két színésznak ad jó lehetőséget, miközben nincs nagy kiállítási költsége és ami szintén tényező: nem kell további öt-hat színésznek kisebb szerepekben "statisztálnia" hozzá. Ennél több érv nem is kellhetett a bemutatásához.
Forgács Péter rendezésének óriási pozitívuma, hogy a darab két szereplőjére koncentrál, hiába van sok helyszínváltás és időbeli ugrás, jelzésekkel és kevés kellékkel megoldja. Füzér Anni díszlet- és jelmeztervezői tevékenysége minimalista és ez pontosan illik is a Sufnira. A hangsúlyt a szövegre, az elhangzott érvekre akarják helyezni és ezeket akár agyon is nyomhatná egy "kisrealista" közeg, de nem így történik - a figyelmünk nyolcvan percen át a két szereplőre fókuszál és nem terelődik el.
Kifejezetten szerettem az előadásnak a stílusát, nem hiányzott több, mint amit kaptunk Nagy Ervintől és Pálos Hannától, akiknek vélhetően igazi kihívás a helyenként didaktikus szöveget úgy elmondani, hogy elhiggyük, hogy ez két valódi ember igazi párbeszéde. Néha egyes mondatoknál azt éreztem, hogy Tóth Krisztina fordítása (valószínűleg az eredetihez hűen) nagyon életidegen és nem könnyű a színészeknek ezen úrrá lenni, akárhogy is próbálkoznak, különösen amikor a Föld sorsáról esett szó, illetve az előadás központjában álló "erre a világra érdemes-e gyermeket a világra hozni vagy sem" problémát vitatták meg, amit valóban nem kevesen szoktak az én tapasztalatom szerint is. Először egy környezetvédő beállítottságú kilencéves osztálytársam mondta ki emlékeim szerint ugyanazokat az érveket, amelyek itt is elhangzanak a gyermekvállalással szemben.
Az előadást nyilvánvalóan másként fogja nézni, aki rég túl van a családalapításon, vagy netán már régen eldöntötte, hogy nem is tervez hasonlót, illetve azok a fiatalok, akik maguk is éppen fontolgatják a lehetőségét. A néző fejében történik az előadás, ez általános igazság, és ez esetben igazán nagyon fontos tényező, hogy mit is gondol ez a néző. Az előadás különböző mondatai elég hatékonyan előhozták az összes terhességgel kapcsolatos élményemet is, valószínűsítem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire így hatott. (Ennél is hatékonyabban teszi ezt meg az Egyasszony, ha valaki nem próbálta volna ki, még sokáig műsoron lesz az is...)
Keveset látom Nagy Ervint, ez a benyomásom. Most viszont ez egy nagy feladat, néhány gesztussal felvázolni egy egész életutat, ebből jobban kinagyítva mindössze egy rövid epizódot. Jól ment már most a főpróbán is, sikerült megéreztetnie a férfi szerethetőségét, sebzettségét és jellemének gyenge pontjait is. Mostanában több ilyen férfit láttam különböző előadásokban, mintha kezdene divatba jönni ez az érzékenyebb, befolyásolható típus, ahogy a férfiasabb-határozottabb nők is elkezdik a terepet uralni.
Pálos Hannát viszont most láttam alig több mint egy hete, ugyancsak a Sufniban. Az ő esetében éreztem hasonlóságot a legutóbb játszott fitness edző (Nem vagyunk mi barbárok) és e között az egyébként a doktorálásával foglalkozó értelmiségi nő között. Mindkét figurának volt egy erősen kidomborított primitív oldala is, amely elsősorban a nyelvhasználatából adódott: a két darab alapján is levonható, amely a való élet tanulmányozásakor is, hogy műveltségtől függetlenül nők és férfiak egyaránt káromkodnak, ha közvetlenül beszélgetnek, sőt néha azt is érzékeltem, hogy éppen a használt kötőszavak által fejezi ki valaki, hogy hozzá közel állónak tekint, így maximális érzéketlenség lenne ezt nem értékelni és jó néven venni. Ha ezt leszámítom, akkor a két nő egészen más persze, bár valóban mindkét szerep Pálos Hannáért kiáltott, ezt is könnyen el lehet fogadni.
Ami engem leginkább megfogott az előadásban az éppen az ő alakításához kapcsolódott és akármennyire is mesterkéltnek éreztem alkalmanként a szájába adott szöveget, a nő magatartására ugyanezt nem mondhattam el. Látunk egy értelmiségi figurát, akinek a szerelme közli, hogy gyereket szeretne most már, és erre ahelyett, hogy összeborulnának és a filmekből eltanult romantikus módon könnyes szemmel elnézegetnék egymást és fantasztikus szép új élet lehetőségét a legideálisabb fényben látnák, elkezdi a végletekig túlelemezni a kérdést. Görcsöl, agyal, mi minden probléma adódhat...Hát igen, nem éreztem ezt a hozzáállást annyira idegennek, mondhatni kicsit meg is ijedtem, mert a szöveg idegenségébe kapaszkodva is csak azt láttam, hogy itt most nekem tartják a tükröt. Igen, jó lenne a pillanatot megélni, nem agyalni az egyes választásainkból adódó hibalehetőségeken, és lehet, hogy lazább, görcsmentes hozzáállással kevesebb hibát is követnénk el. Meglehet.