Lassan öt éve halogattam hónapról hónapra ennek az előadásnak a megnézését, amely az egyetlen volt az Örkény repertoárján, amelyet nem láttam - hétfő estéig. Miután jellemzően csak havonta egyszer van kitűzve és akkor is este tízkor, könnyen magyarázható a csúszás, pedig az előadás mellett szól nem kevés érv is...
Gáspár Ildikónak, a színház dramaturgjának első rendezése volt ez - amelyet azóta két nagyszínpadi is követett-, mindössze négy közreműködővel, a színház előcsarnokába tervezve ( hatvan fős nézőtérre), fiatal színészekkel. A produkció létrehozásának idején érződött, hogy ez kísérletnek számít, amelyről a fogadtatása alapján az a benyomásom alakult ki, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ha nem így lenne, nem játszanák 2011. októbere óta folyamatosan.
Az előcsarnokot két részre osztották, mi nézők a szemben lévőket látjuk díszlet helyett, majd Izsák Lili tervező jóvoltából egyre jobban be is leszünk kerítve egy függönnyel, amelynek a mintái illenek Polgár Csaba egészen vadító kékes rózsákkal meghintett öltönyének anyagához. Mondanám, hogy a két anyag ugyanaz pepitában, de nem pepita ez. A színlap a giccs fogalmát is emlegeti, és ezzel az anyagválasztással sikerült valamiféle távolságot helyezni közénk és a szereplő közé, bár azt hiszem, hogy egy igazi Polgár Csaba rajongó szemében a művész vonzerejét ez az öltöny akkor sem csökkentené, ha a művész civilben viselné.
"Temetői road movie" az alcím és a színlap leírásból elég sok adalék ki is derül a történetről. Ahogy gondolni lehet, a hangsúly nem a viszonylag egyszerű jelenetsor cselekményén van, hanem a színészi játék, a stílus kerül előtérbe. A JÁTÉKon van a hangsúly. Másfél órányi időre szórakozunk, illetve a darab körüljárja az elmúlás, sőt az élet meg nem élésének a kérdését is, mit tegyünk, ha az életünkből elvesztegettünk néhány évtizedet, ez egy nap alatt pótolható-e. (Nyilván nem, de egy izgalmas nap is több mint a semmi, vissza lehet rá gondolni, ha nem éppen az a legutolsó.)
A két főszereplő, két vénlány, akik elvileg nyugdíjas korúak, de ezúttal két fiatal színésznő játssza őket és külsődleges eszközökkel nem is próbálták őket öregíteni. Takács Nóra Diána és Bohoczki Sára kissé már hervatag, de még életerős nőket játszik, csak a szöveg utalásaiból jöhetünk rá, hogy itt két néniről lenne szó. Takács Nóra Diána egy-egy gesztussal (fáj a dereka, nehezebben mozog) érzékelteti a korosodást, de partnerénél még ilyen apró gesztusok sincsenek, aki egyébként is a fiatalabb testvért játssza. Késő harmincas korba - ennél idősebbnek nem vélhetőek az ódivatú ruhákban sem - is áttehető a történet, bár attól tartok, hogy ma ez a fogalom, hogy vénlány, nem is létezik - most már az önként (akár kényelmi okokból is) vállalt szinglik korát éljük. Nincs ez a testvérpár jobban egyedül, mint akárki más, az a benyomásom. (Ha bárki ott van mellettünk, már örülni kell neki.)
A színlapról is kiderül az alaphelyzet, nem titok - 97 éves anyjukat gondozták, és mindössze egyszer hagyták a kórházban magára, (elmentek színházba) az anya pedig épp eközben halt meg. Innen indul a lazán kapcsolódó jelenetek sora, követjük a lányokat a krematóriumba, majd innen tovább, hiszen a lányoknak most jut eszükbe, hogy az apjuk sírját is meg kellene találni, így egy hatvan személyes buszt ellopnak (! - a hogyan és miért az előadásból sem derül ki), hogy egy távoli vidék falvaiban a temetőket sorra felkeressék.
A jelenetek során két virtuóz férfi van a főszereplők segítségére. Polgár Csaba jelenetről jelenetre átalakul, bár jelmezt nem cserél. Néha megragad egy-egy kelléket - betegszállító kocsit vagy biciklit tol, bárban pincérként poharakat nyújt át a többieknek. Be kell ismernem, hogy amikor az előadás megtekintésére készültem és rendszerint elakadtam az időpontoknál, sose olvastam végig figyelmesen a színlap leírását, így lényegében igazi meglepetés volt számomra is, hogy van egy harmadik színész is a darabban és éppen ő az.
A nem mindig túl izgalmasra írt jelenetekhez nagyon kell a színész, aki az egész előadás alaphangját is megüti - a kezdéskor beszélget is a közönséggel. Talán éppen ez az első jelenet ül a legjobban, mi vagyunk az a színházi közönség, ahova a két lány késve megérkezik. Nagyon hálás ez a szituáció, valódinak érződik - Bernadette (Bohoczki Sára) még cukorkát is bontogat, mintha igazi néző lenne. Ezek után a többi helyszínt már el kell képzelnünk, de megy ez nekünk.
A másik virtuóz Kákonyi Árpád, a színház zenei vezetője, aki női hullaként kezd, de utána több alakban is látható, és persze zenél is, felélénkíti a nem annyira dús cselekményt.
Kabaréról beszél a színlap, a szerző, Pierre Notte abban véli felfedezni színházeszményét, de amit látunk azt inkább zenés játéknak mondanám, bár sokat lehet közben nevetni és feltétlenül élvezzük a színészek játékát.
Én ugyan az elején kevésbé nevettem, mivel három héten belül ez a harmadik előadás, amelyikben hozzátartozó ápolásáról van szó és miután nekem is ez határozza meg a mindennapjaimat, kevésbé vágyom arra, hogy pont ezt éljem újra színházi körülmények között is. (Lehet, hogy eddig is sok ilyen témájú darabot néztem, de sose tűnt fel. Most bezzeg...) De ez mégsem a Szerelem vagy a Három magas nő, itt csak ugródeszka az alaphelyzet, ahonnan aztán elég messzire jutunk el.
Aki szokta nézni az Örkény előadásait és kedveli Polgár Csabát és Takács Nóra Diánát (aki most is szenzációsan énekelt, kaphatna már egy önálló zenés estet is!), az ezt se hagyja ki. A színészeknek feltétlenül jót tesz ez a kis kamaraszínházi kirándulás és nekünk is.
