Vannak előadások, amelyekre túlzás nélkül rá lehet mondani, hogy felejthetetlenek. Aki ezt látta, nem fogja összemosni az emlékét egy másik előadással, ez garantálható. Nekem a hetem egyik kétségbevonhatatlan csúcspontja volt – nyolc zenés előadás után lezárásként.
A kérdés most csak az, hogy mennyire tesz jót neki, ha a titkait felfedik, mi számít spoilernek, mi nem. Igyekszem a jó arányt megtalálni, bár szívesen mennék bele egy 16 oldalas részletes tanulmányba is, jelenetenkénti elemzéssel 21 olvasó számára. De nem, összesen három oldalnak fut neki az, aki nekifut…A lényeg: június 17-én és 18-án még van alkalom, ha a keret be is telt idén, de aki nagyon akarja, az feltétlenül próbálkozzon, egy-két távolmaradó mindig lehet.
A színház nagyon korrekt módon és hangsúlyosan figyelmeztet, hogy mivel az első rész (kb 40 perc) után buszra szállunk (17 perc volt, és ez sem a megszokott BKK-s utazás) és a Kőbányai Pincerendszerben folytatódik az előadás, ott is folyamatosan vándorolva Peer Gynt életének számos helyszíne között, MUSZÁJ meleg öltözetet vinni, mindenki VALÓBAN gondoljon arra, hogy mennyire fázós típus, és aszerint készüljön. A helyszínen van néhány kikészített plusz plulóver, még meleg zokni is, takarók, de ez mindenkinek nem elég, tehát jobb, ha egy átlagos téli napra gondoltok a pakolásnál.
Én a legmelegebb pulóvert, kabátot, kendőt és még egy vékony pokrócot is vittem, nem bántam meg, de egy melegebb cipő is jól jött volna. Talán nem teszi tönkre az előadás élményét, ha valaki előre tudja, hogy a pincében kétszer bő egy órát töltünk és majdnem egyet a kettő között a Dreher-villában és a szabadban, majd a Stúdió K mellett ér véget az előadás, a Bakáts téren, fél 12 körül. (Utána még a színházba vissza lehet menni felfrissülés céljából.) Rá kell készülni, ez tényleg nem egy szokványos este lesz, lélekben sem árt.
Eddig volt a praktikus rész, ami lényeges – azon kívül, hogy természetesen a hideg pincében való vonszolódás teljesen megéri az élményt, tekintet nélkül arra, hogy valaki volt-e már ezen a helyen, vagy még az is újdonság számára. (Nekem nem volt az.) Én ugyan az előadás egyik későbbi szakaszában, amikor már eléggé fáztam, arra az elvetemült gondolatra jutottam, hogy ezeknek a színészeknek én a Stúdió K-ban is elhittem volna a vándorlást, a helyszínváltásokat, akkor is, ha kényelemesen ülök a székemen, de be kell látni, hogy így azért tényleg más az élmény,azért is, mert a néző is kénytelen több energiát beletenni az előadásba. ÉS: amikor a vége felé Peer azt mondja, hogy ki akarok innen jutni, akkor tényleg vele érzünk, mert már mi is ki akarunk végre menni a levegőre, és lehet, hogy ez az érzésünk is segít a darab befogadásában.
Attól tartok, hogy az előadás hatása nagyon függ attól, hogy a nézőnek mennyire vannak bármiféle előélményei Peer Gynt-témában. Fogalmam sincs, hogy érinthettek a látottak egy olyan nézőt, aki egészen tudatlan, és még a történet lényegét sem ismeri. Akikkel én beszélgettem, azok mind túl voltak legalább a legutóbbi Örkény-bemutatón, a „Polgár Csabás” Peer-en, én pedig még Zsótér „kerti famászó” Peer Gyntjének emlékét is hordozom, mint a legjobb élményemet, így engem az is befolyásolt, hogy volt már egy szintén „székestül vándorlós” revelatív előadás, amelyik teljesen a hatása alá vont.
Ennek ellenére, hogy jó élményeim voltak a darab kapcsán, nagyon tudtam értékelni azt, hogy Nagypál Gáborral megnézhettem, akire alkatilag valóban egészen ráillik a szerep. Meglepetést nem okozott, hogy a majdnem öt órás előadást egymás után a főpróba hetet követően immár a harmadik este zsinórban végig bírta energiával, nem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna a koncentrációja. Helyenként – mivel kicsit mégis fáztam – eszembe jutott, hogy milyen lenne még itt-ott a sárban is megmártózni, ahogy a főszereplő, de már megtanultam, hogy színészeket nem szabad hasonlók miatt sajnálni, a játék hevében nem érzékelik a hideget, és ha indokoltnak érzik, akkor bármilyen megpróbáltatást szívesen eltűrnek.
Nagypál Gábor rendületlenül vitte a vállán az előadást és végig el lehetett neki hinni a Peer Gyntséget. Különösen szerettem az anyjával – Nyakó Júlia – folytatott párbeszédekben. Ő maga volt a mihaszna álmodozó, de szeretnivaló kamasz, akiről hihető, hogy eleinte minden lány vonzódik hozzá, csak akkor veszít a varázsából, amikor átalakul pénzeszsákká. Nagyon szépen kidolgozott a játék anya és fia között, éppen ki kit ültet az ölébe, kit tesz lavórba…- majd meglátjátok. Hegymegi Máté a rendező, aki a színészeket a szokásosnál sokkal intenzívebb munkára bírja, így ebből sejthető, hogy ez is az ún. „fizikai színházi” előadások közé tartozik. A legtöbb megoldása indokoltnak is látszik, jó képeket és helyzeteket hozott létre az egyes jelenetekhez, a helyszínválasztások is megfelelőek. A vihar-jelenet invenciózus, felejthetetlen. Láthatjuk, hogy kell jó színházat csinálni, kevés pénzből - bár ez az utóbbi ne kellene, hogy szempont legyen. (El kell fogadni, hogy a Stúdió K tényleg kicsi, és ez a merész kitágítás éppen ehhez a darabhoz nagyon jól illik.)
Nagypál Gábor Peer Gyntje az anyja karjából kijut a nagyvilágba, és megfigyelhetjük, hogy a mindenféle kalandok közepette is csak magára gondol, „elég önmagának”, nagyon ritkán fordul elő, hogy más emberek szempontjai felmerülnek a döntéseiben, átlép mindenkin, aki az útjába kerül. Csak rövid ideig vonzzák az egyes nők is, egészen elfelejti az őt választó, az erdei kunyhóban ott hagyott Solvejget ugyanúgy, ahogy a többit, bár a tudata mélyén nyomokban megmarad. Útja végén, egészen véletlenszerűen merül csak fel egészen, az ő elhagyását tekinti a legnagyobb bűnének, és ebbe kapaszkodva próbál megmenekülni az öntőkanálból. Inkább szeretne nagy bűnösként, mint átlagos, az életet rosszul kihasználó „semmi-különös” embernek feltűnni. Ez a Peer Gynt igazán nárcisztikus figura, egy pszichológus ebből a szempontból is elemezgethetné. Mélyen kötődni nem tud, számtalan példáját láthatjuk ennek emberi kapcsolataiban, és nem tud teljes életet élni sem, pedig nekünk nézőknek nyilvánvaló, hogy ott a megoldás az orra előtt – és akkor még csak a második óra vége felé tart az előadás - , és része lehetne egy szeretetteljes, nyugodt életben is.
Lehetne, ha nem ő lenne Peer Gynt maga. Túl könnyen, túl korán jön a tökéletes megoldás lehetősége, alig kellett volna hozzá küzdeni – ez a bökkenő. Kevesen tudnak igazán megbecsülni valamit, ami csak úgy az ölükbe hullik, még akkor is, ha racionálisan belátják, hogy a megszerzett dolognak van igazi értéke. Így lehet ezzel Peer Gynt, ő vargabetűkre, kalandokra is vágyik. Halálra unja magát a királyfi, ha a sárkány félreáll és a királylány bonyolítás nélkül a felesége lesz. Na nem. Milyen kár, hogy az elszalasztott boldogság helyett csak ál-boldogságok jöhetnek, de az életidő közben mindenképpen elfogy, de Peer Gynt nem tehet mást, muszáj az új impulzusok után mennie, nem tud megragadni egy még oly tökéletesnek ígérkező helyzetben sem, nem lehet visszatartani.
Nagypál Gábor különlegesen tehetséges színész, de Peer Gyntje nem tűnik „igazán” különleges embernek, az egyik fő értéke, hogy benne akár magunkra is ismerhetünk. Biztosan több néző agyában is megfordul előadás közben, hogy ő maga mennyire tudja a képességei felhasználásával a legtöbbet kihozni az életéből, nem herdálja-e el idejét felesleges pótcselekvésekre, a megfelelő emberekkel veszi-e körül magát, stb. Biztosan a legtöbben az öntőkanálban végeznénk – jut eszembe most is.
Nyakó Júlia Aase szerepében nem a szokásos anyó, de látjuk benne azt az anyát, aki részeges férje mellett a fiában találta meg a kapaszkodót, és emiatt kényeztette el, illetve amikor maga is megijedt ettől, ezért fogta megint szorosabbra a gyeplőt. Átérezzük a hangulati ingadozások mögötti szeretetteljes aggodalmast és bizonytalanságot, sőt bűntudatot is. (Igen, az ő viselkedése adhat magyarázatot arra, hogy miért lett olyan Peer, amilyen.) Mégis ez az egyetlen olyan tartós kapcsolata a főhősnek, amelyikben igazi, kölcsönös szeretet nyomára bukkanhatunk.
Kurta Niké a legtökéletesebb választás Solvejg szerepére, árad belőle a tisztaság, a szépség. Nem kell hozzá szinte semmit tennie, áll előttünk, mosolyog – néha még klarinétozik is - és tudjuk, hogy Peer azt tenné a legjobban, ha mindent hagyna, csak a lány után menne. De ez mégsem az ő útja, és a végén sem lehet úgy tenni, mintha közben mi sem történt volna és az egész életüket együtt élték volna le.
Itt kell megemlíteni Fekete Anna és Kálmán Eszter munkáját, a látványtervezőkét. Mindenki fehérben van, és mindenki előbb-utóbb – változó mértékben – besározódik, Peer ruhát is vált, de minden öltözéke szinte azonnal bekoszolódik – az élet nyomot hagy rajta. A legkisebb mértékben ez éppen Solvejgre igaz, aki meg tudta a zárójelenetre is őrizni a tisztaságát, hiába öregszik meg közben. Meszléry Judit felbukkanása egészen csodálatos megoldás, ezt pláne nem részletezem…de említés nélkül sem hagyható. (De régen láttam már!)
Solvejg alakja sokszor felbukkan menet közben, ha nem is beszél – érzékeljük, hogy Peer Gynt tudata mélyén ott lappang egy elszalasztott másféle élet lehetőségének jelképeként. Ha a lány szemszögéből nézzük a történetet, akkor más színben tűnik fel minden– Peer számára izgalmas lehetőség arra, hogy megmentse – tipikus női viselkedésforma, a lány és jövendő anyósa rövid buszos párbeszéde mindent elárul. Kurta Niké Solvejgje nem lúzer, nem lett ugyan osztályrésze egy részegeskedő csavargó-munkanélküli folyamatos támogatása, viszont maga elé képzelhette Peer Gynt legjobb oldalát, amit meglátott benne, és a visszavárásával nyugodt, harmonikus élet lehetett az osztályrésze, amilyen sokaknak jót tenne. Szeretettel gondolhatott valakire, akivel konfliktushelyzete nem volt, hiszen nem találkoztak.
A három kulcsszereplő mellett a többiek, akik sok figurát személyesítenek meg, szintén nagyon odateszik magukat, nélkülük hiába lenne szuggesztív Nagypál Gábor, maga az előadás nem feltétlenül lenne ilyen egységes és meggyőző. Az egyéni teljesítmények egységes csapatmunkában jelennek meg.
Nagyon szerettem Pallagi Melitta összes figuráját, mindazokat a „nem tiszta” nőket, akiket megjelenít, akik között ott a megvezetett Ingrid és később a Peert átverő Anitra is. Sokféle árnyalata van e nőknek, és ezeket a színésznő meg is mutatja. Nem csoda, ha rövid ideig mindegyik be is vonzza a hősünket.
Ugyancsak szerettem Homonnai Katalint Solvejg húgaként (is), Horkay Barnabást, aki Vőlegényként már a Stúdió K-ban szánalmat keltett bennünk, később a buszúton még inkább. Jó volt hallgatni, és például macskaként nézni Spilák Lajost, aki több jelenet némaszereplőjeként is nagyon erősen hat, és Lovas Dánielt illetve Sipos Györgyöt is, bár – szégyenszemre – olyan keveset jártam az utóbbi időben a Stúdió K-ban, hogy azt nem tudtam eldönteni, hogy melyikük melyik. (Ez jövőre másként lesz, az biztos, túl sokan rám írtak már, hogy „de a Szürke galambot miért nem láttad még, annyira jó”…)
Az előadás az összes korábban látottnál is jobban meggyőzött arról, hogy mi nézők hiába kívánnánk egy másféle életutat Peernek, hiába gondoljuk, hogy mennyire nagyszerű is lett volna, ha az erdei kunyhóban ezzel a csodálatos leánnyal szép nyugodtan leéli az életét, be kell látni, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek. Peer Gynt másféle nem lehet, másféle életet nem választhat. Pontosan így önmaga, ahogy most – Nagypál Gábor által – láthatjuk. Aztán, hogy végül a gomböntő elviszi-e vagy sem, másik kérdés…
ps. Az előadás zenei vezetője Kákonyi Árpád, közreműködik a Faust Fiúkórus - de hogy éppen hol és miként, az is spoiler lenne, így csak említem őket, mert nagyon emelik ők is az előadást.
