A magyar irodalom nagy verseiből néhány hallható az Örkény színpadán a mai naptól rendszeresen. Mégpedig a teljes társulat részvételével. Ez is mutatja, hogy a színház vezetője fontosnak tartja a költészetet, hiszen József Attila születésnapjára nem egy egyszeri műsort állított össze, hanem egy repertoárdarabot készítettek. (Válogatta: Várady Szabolcs, szerkesztette-rendezte: Mácsai Pál)
Ráadásul ezúttal van díszlet is, amely egy tornácos parasztház, utalva nagy költőink (Petőfi, Arany) származására, esetleg némileg ironikusan reflektálva arra az igényre, amely egyes politikai körök szájából hallatszik, akik az “igazi MAGYAR” kultúrát követelik folyton. Egyébként a tornácos előtér praktikus, jól osztja a teret és a 18 szereplő jól el tud különülni. Én igazából még jelmezeket se vártam, de voltak azok is. Mindenkin ódivatú, ámde kényelmesnek tűnő - jellemzően - kockás öltönyök illetve kosztümök. Ebben a szerelésben is érezni a fricskát. (Látvány: Izsák Lili) És összességében az egész műsorban is ott a provokáció: “mi este héttől tízig verseket mondunk, ti meghallgatjátok?”
A főpróba közönsége meghallgatta a legismertebb versekből összeállított műsort valóban. Tényleg figyelt ez a közönség, és üdítő élmény volt végre egy ilyen közegben ülni. ((Aznap délelőtt A varázsfuvola közönsége kritikán alul teljesített, túlságosan sokan beszélgettek, és hasonló élményben volt részem a keddi Figarón is. Ha a tegnapi Figarót leszámítom, ahol majdnem csak franciák voltak a földszinten, szinte folyton izgő-mozgó mezei nézők között kell operát néznem. Az opera közönség bárdolatlanul viselkedik jellemzően, ha az Örkényben általában tapasztaltakhoz viszonyítok.))
Nem tudhatom, hogy milyen hatása lesz ennek a majdnem három órás vers-maratonnak más mezei nézőre. Én mindenesetre a kortárs verseken kívül minden más, a programban elhangzó verset megtanultam kívülről még gimnazistaként, észre is vettem néhány apró szövegtévesztést, amely persze semmi jelentőséggel sem bír, hiszen olyan magas szinten hangzanak el ezek a versek. Megint a délelőtti Varázsfuvola jutott eszembe. Tragikus élmény néha, amikor prózai szöveget kénytelen mondani egy énekes, azonnal hiteltelenné válik. Itt az Örkényben óriási kontrasztot jelentett számomra épp ez a program, hiszen itt viszont igazi természetességgel szólal meg majdnem minden vers, sőt néha úgy, mintha a vers mondója éppen akkor ötlené ki. Annak ellenére is képesek a színészek ezt a benyomást előidézni, hogy a közönség soraiban mindenki (értsd: sok néző) tudja, hogy mi lesz a következő szó. Nem tudom, hogyha erre az estre netán a versek iránt egyáltalán nem érdeklődő gyereket beterelnének, hatna-e ez rájuk is. Az érdeklődőbbekre biztos, de ahhoz túl statikus és túl hosszú a műsor véleményem szerint, hogy ha eddig nem szerette a verseket valaki, akkor ettől a túl nagy dózistól egy idő után akár el is kezdhet unatkozni, sőt el is mehet a kedve az egésztől. (A „közös versmemória” az új generációkban már nem olyan nagy, mint korábban – erre is kell számítania az Örkénynek. )
Számomra is voltak hullámvölgyek és hegyek a műsorban. Valószínűleg ha valaki felmérné, elég nagy ingadozást láthatna a nézői reakciók között. Biztosan voltak olyanok, akik a humoros verseket szerették a legjobban, míg mások azokat a versek meghallgatását élvezték leginkább, amelyeket egyébként is kedvelnek. És óriási tényező persze, hogy a néző a verset mondó színészhez miként viszonyul. Miután az Örkény teljes társulata – a zenei vezető Kákonyi Árpáddal együtt – a színen van, lehetetlen, hogy legyen olyan néző, akinek egyetlen színész sem kelti fel az érdeklődését. Ahhoz túl jó ez a társulat, és nagyon érezhető az együttgondolkodás is. Rá vannak egymásra hangolódva, az erősen látszik. A legtöbb esetben vannak mindig „csak” figyelők is a színpadon, akik leginkább civilben ülnek és nézik a társukat. (Egy korábbi blog-bejegyzésben említettem, hogy az Örkény színészei vannak olyan érdekesek, hogy akár hosszabban elnézegetném őket csak „natúrban” is. Hát most erre van lehetőség. Sőt, egyes bátor színészek, köztük a direktor is, pásztázzák a nézőteret időről-időre.) Az már más kérdés, és nagyon függ attól, hogy milyen gyakorisággal tűzik műsorra ezt, hogy egy színésznek a 46. előadáson nem lesz-e terhes a feladat, amikor már az esemény újszerűsége oda. De most még a sorozat elején vagyunk, az idei előadásoknál ez a probléma még nem jelentkezik.
Nem fogom a teljesség igényével felsorolni az összes elhangzó verset, legyen meglepetés, viszont kiemelem azokat a teljesítményeket, amelyek számomra a legtöbbet adták.
Ha valaki olvasta az Örkény Színházról szóló huszonegynéhány bejegyzésem némelyikét, akkor pontosan tudja, hogy mely színészek azok, akik leginkább érdekelnek. Nem biztos, hogy éppen ugyanazokat fogom most is kiemelni, mint akiket legtöbbször szoktam.
A rám legerősebben ható színész ezúttal Csuja Imre volt (nem először). A Boldog szomorú dalt megrázóan mondta, és később (beteg lehet?) egy alig-alig szűnő köhögő rohamon lett úrrá óriási önfegyelemmel, és úgy mondta el a Szózatot. Az egyetlen biztos olvasómat vittem, akiben Csuja zsenijét ismerve, az is felmerült, hogy ezt a rosszullét az előadás része. Igen, óriási színész Csuja, de ez a helyzet az előadás egészét és a többiek aggódó tekintetét nézve nagyon is civil rosszullét volt és szívszorító pillanatokat éltünk át, hiszen kérdéses volt egy ideig az is, hogy tud-e majd beszélni, vagy sem. A Boldog, szomorú dal alatt még rendben volt, annak az elmondását még nem befolyásolta a köhögés.
Nagyon szerettük Epres Attilát, ahogy a szokványostól eltérően, a lehető leghétköznapibb módon mondta el a valóban közismert „Nem tudhatom”-ot és a koreográfiának megfelelően kétszer is elkezdte az „Anna örök” c. verset.
Szerettem Ficza István versmondását is, a Szeptember végén egy Petőfi-karikatúra szájából hangzott el, kellemes ellenpontot képezett, oldotta a hangulatot. Hasonló hatást keltett Takács Nóra Diána „A reményhez” tolmácsolójaként. A Nagy titok ironikus elmondása is az est maradandó pillanatai közé tartoztak számomra. (Épp ma tanítottam, én is hasonló éllel igyekeztem mondani, korántsem ilyen hatásosan sikerült.)
Für Anikó az Altatót mondta többek között, azt a verset, amelyet én 11 éve minden este elmondok egy vagy több gyerekemnek, már amikor időben érek vissza a színházból – teszem hozzá önkritikusan. De volt idő, amikor ez egy évben 300 alkalmat legalább jelentett. Nagyon sokféleképpen lehet ezt tolmácsolni, de ennyire jól persze ez nekem nem jöhetett össze egyszer sem. Ebben a versmondásban szintén benne volt egy szerep, egy halálosan elgyötört anya alakja, akivel sok női néző könnyen azonosulhat.
Sokan emlegetik a színház két azonos kaliberű vezető színésznőjeként Für Anikót és Kerekes Évát. Jó gondolat volt éppen velük elmondatni Arany Fülemüléjét. A két színésznő némi asztalcsapkodással és tájszólásos beszéd bevetésével is színesítette a szavalást. Kerekes Éva átélhetővé tudta tenni a Füstbe ment tervet is.
Szandtner Annától az Esti kérdést és A francia fogolyt szerettem leginkább.
Miután ennyi verset hallottunk, az idézőjelesen mondottak arattak leginkább sikert, amikor érezhető volt, hogy van egyfajta távolság-feszültség az előadó és a vers között.
Volt néhány közösen mondott vers is, Pilinszky Négysorosát mondták négyen, illetve a Betlehemi királyokat hárman. A Csuja-Gálffi-Znamenák trió versmondásába bakikat is beépítettek, nem spontán tévesztés volt az (bár lehet, hogy egy próbán abból indulhatott, de ez nem lényeges). Jelenetté formálták a verset, Pogány Judit és Takács Nóra Diána vett még ebben részt. Utóbbi kosztümkabátjából született a megváltó Jézuska.
Gálffi László és Pogány Judit Az éjszaka csodáit mondta el bensőségesen, úgy, hogy elfeledtették a bennem már berögzült Kaláka-interpretációt.
Az est Weöres Sándorral kezdődött és majdnem vele is zárult, de mégsem. Utolsó mozzanatként mindenki belekezdett egy kis csúszással, mintha kánont énekelnének egy-egy kimaradt, fontos versbe. Ezzel is éreztették, hogy lett volna még anyag.
