Egy hete még tartott a Primavera fesztivál az Erkelben, amelyre nagy lendülettel készültem, míg végül mindenféle más közbejött előadások (Örömünnep, German Late Night, Kékszakállú) eltereltek, és lett belőle két és fél megnézés. Az Ernaniról és A Denevérről le kellett mondanom, A sevillai borbély valamivel egyszerűbb eset volt, már kétszer láttam a rendezést korábban, így be tudtam kapcsolódni félidőben, ha már az egészre nem tudtam menni, és azonnal írtam egy utószót a már meglévő poszthoz, amelyet talán tíz ember is elolvashatott azóta. A Varázsfuvolát is harmadszor néztem, erről egy hét hezitálás után, de szintén írtam egy rövid utószót – és igyekeztem felejteni.
A Normával viszont bajban voltam, mégpedig azért, mert az élmény lényegét olyan könnyen össze lehet foglalni, pár mondatban – a felszínen, de mégis sokkal mélyebbre ment a hatás, minthogy azt egy vagy két éjszaka el tudjam intézni. Elsőre egyenesen megírhatatlannak, túl személyesnek is találtam, pláne egy színházi blogon.
Kolonits Klára a Normafánál - ma délelőtt (Szabó Zsuzsanna fotója)


