Paul Hindemith korai műveire hívja fel a figyelmet az idei „Late Night”- program, amely a késői kezdés ellenére már évek óta az Operaház egyik legsikerültebb vállalkozása. Ezúttal négy kamaradarab bizonyítja, hogy van élet az „ABC-operákon túl is (Aida, Bohémélet, Carmen – ahogy ezt mondani szokták), és ha már odamegy a néző és szembesül ezekkel, akkor várhatóan szeretni is fogja, és visszaül esetleg más hasonló, általa ismeretlen szerző előadására is.
Az idei RingFeszt keretében ezen kívül az Ódry Színpadon három hasonló vállalkozás látható, az Örömünnep Bach világi műveit használva egy egészen új történetet mutatott be (én kampányoltam, aki lekéste, az bánhatja), a Siegfried-idill (prózában, zenei betétekkel) Wagner és Nietzsche kapcsolatáról beszélt (még szombaton délelőtt nézhető), és csütörtök este is volt még egy újabb premier, két egyfelvonásos, szintén az Ódryn, amelyik szintén lesz még szombat este is. Nézzétek meg a részletes műsort, még most nincs mindenre késő.
Együtt a család - Kósa Lőrinc, Brassói-Jörös Andrea, Szűcs Attila, Kiss Diána, Meláth Andrea és Molnár Anna - A hosszú karácsonyi ebéd
Ezek az előadások mind a SZFE rendezőszakos diákjaihoz, illetve a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóihoz kötődnek, de zeneakadémisták is részt vesznek benne helyenként, mint például ebben a külső helyszínen, a Kiscelli Múzeumban előadott darabban is.
A Kiscelli romtemplom ideális helyszín, mert önmagában is jó ott lenni, és ha semmit nem tesz a látványtervező, csak hagyja érvényesülni a háttérfalat, már akkor sem járunk rosszul. Feledhetetlen élményeim köthetőek ide, operavizsgák – többek között a Hoffmann meséi (2008), illetve a Gianni Schicchi (2009), amelyeket még óvodáskorú és kisiskolás lányaimmal néztem, akiket szintén megragadtak ezek az előadások, és így örültem, hogy megint okom volt erre a helyre visszatérni, amelyről csak pozitív emlékek jutnak eszembe.
A helyszín a Sancta Susanna közben
Mielőtt néhány benyomást leírnék néhány praktikus információ azoknak, akik pénteken bevállalnák az utolsó előadást: Kilenckor kezdődik a romtemplomban, a beengedés 10 perccel előtte van, a legfelső két sorban vannak rendes székek, egyébként támlátlan tribünön ülünk, de egy óránál nem hosszabban. Az első rész után a múzeum belső kertjébe kell átmenni, ott szabadtéren van a második – talán max. negyedórás – rész, amelyet állva nézünk, majd az utolsó két darab szünet nélkül következik, és így 23.30-kor vége is van. Pont le lehet vele késni az utolsó villamosokat, de vannak éjszakai járatok, ha valakinek nincs autója, vagy kedves ismerőse, aki elszállítja. (Nekem épp szerencsém volt, és ezért nagyon hálás is vagyok. Ez a deus ex machina kompenzálta azt, hogy az előadásra gyaloglás közben viszont teljesen szétáztam, bár a vizes cipőm sem zavart meg abban, hogy később jól érezzem magam.)
Eredetileg a vasárnapi előadásra mentem volna, de az Éjszakai vetélkedő kiütött ahhoz eléggé, hogy erről a tervemről lemondjak, erre a szerdára viszont az Ernanira volt jegyem. A napi ajánlómhoz viszont egy igazi zenekritikus hozzáfűzött néhány olyan kommentet, amelynek hatására hagytam magam meggyőzni. Tény, ami tény, mindenkinek ismernie kell magát annyira, hogy tudja, hogy milyen előadások célközönsége, és mivel az operát leginkább zenés színházként szeretem nézni, nyilvánvaló, hogyha már mindenáron választás elé állítanak, akkor ide kellett jönnöm, bár a másik előadás főszereplőire is kíváncsi lettem volna, és történetesen Ernanit sem láttam még soha. (Hátha Szegeden átviszik a következő szezonra, ezt remélem.)
Az előadás feltétlenül beigazolta a döntést, örülök, hogy figyelmeztettek és akit pénteken hidegen hagy az a tény, hogy Debrecenből a Normát felhozzák, és Kolonits Klára meghallgatható különösebb erőfeszítések nélkül ( féláron is vehető jegy a maesteszinhaz.hu-n), az viszont ne habozzon, és menjen akkor erre a különleges előadásra.
Az előadás szórólapja még a tervezett sorrendben tartalmazza a négy műsorszámot, és egészen egyértelmű, hogy igen, az lett volna az ideális, csak a díszlet beépítésének problémái miatt kellett megcserélni.
A fogadó díszlet
- A hosszú karácsonyi ebéd
Ez lett volna ideális záródarab, amely az élet teljességéről beszél, meglehetősen szokatlan látószögből. Az 1931-es művét maga a szerző, Thorton Wilder dolgozta át Hindemith számára librettónak, és megállapíthatjuk, hogy az egyébként is rövid egyfelvonásos a húzások által sem sérült, a zene pótolja a kihagyott szöveget.
Kilencven év karácsonyi ebédjeit beszéli el a darab, látjuk az egymást váltó generációkat, gyerekek születését, később a családtagok távozását – mindezt a lehető legnagyobb természetességgel. Nincs ebben semmi drámai, a folyamatok haladnak előre a maguk útján, csak kicsit gyorsabb ütemben. Vendégek vagyunk a Földön, ideiglenes látogatók és nincs ebben semmi tragédia, de rendkívüli sem.
A darab hangvétele megelőlegezi a szerző főművét, a háromfelvonásos (és valamivel későbbi) „A mi kis városunk”-ra emlékeztet, amely egyébként különösen színvonalas előadásban a Karinthy Színházban nézhető is.
Nagy Péter István rendezőhallgató, Sándor Júlia dramaturggal és Jeli Sára Luca látványtervezővel (szintén e.h. még mindkettő) jó csapatot alkot, mert egészen átjön az eredeti dráma kisugárzása.
Az előadás szereplői már beérkezett és még csak kibontakozóban lévő művészek, köztük akadémisták, és színművész-tanoncok is, ne felejtődjön el a villanásnyi időre színre lépő korán meghalt csecsemőt játszó Gyulai-Zékány István sem, aki szinte megijed a kalandtól/az élettől és gyorsan el is szalad, de még így is nyomot hagy bennünk. Igazi csapatmunka eredményét látjuk, ez sem sztár-központú előadás. (Az Örömünnep esetén állapítottam meg ugyanezt, tényleg szeretem amikor egy együtt dolgozó közösség a főszereplő, nem egy énekesnek játszik alá a teljes szereposztás. Utóbbi esetben nagyon nagyon jónak kell lennie annak a főszereplőnek, hogy ezt indokoltnak érezzük. Ilyennek ígérkezik ez a Norma - Kolonits Klárával - jut eszembe megint.)
Meláth Andrea pirosban - Bayard mama
A család több generációját is megjeleníti Meláth Andrea, akinek így két idősebb asszony is jut, de külsőségekkel egyiket sem jelzik, az előadás nem illusztratív jellegű. A szerző már előre eldöntötte, hogy valódi ennivaló nélkül kell az ebédet eljátszani, de most már ebédlőasztal sincs, a pulykavágás is mindössze két kés összedörzsölése által jelződik, és ez elég is.
A legtöbb ruha viselője személyiségére, mentalitására, érzelmi állapotára utal, és mind jól elütnek a sárga háttértől. Az első generációs Bayard mama (ez is Meláth Andrea) élénk pirosa után a családot folytató unokák már fakó rózsaszínben lesznek, ez is hordozhat plusz jelentést, de lehet, hogy egészen más okai vannak a színválasztásoknak.
A sárga háttér viszont mindenképp élénk hatást kelt, ez maga az élet, ahova csúszdán érkeznek a szereplők és az "Exit" feliratú kijáraton mennek ki, vagy húzzák ki őket, eltérő módon, ahogy épp alakul. (Ez a felirat is ki van világítva, ez is sárga. Nincs a látványban semmi komor, a feketébe öltözött szereplők sincsenek tragikusabb helyzetben, mint a többiek.)
Nem unalmas ez a megközelítőleg ötven perces, sok ismétlődést is magában foglaló folyamat - maga a hétköznapi élet ez, amelyben a szép és fontos, illetve a nehéz, sőt tragikus pillanatok összesimulnak. A szereplők összjátéka lesz a legnagyobb érték, miközben mindenkinek adódnak fontos megszólalások az együtteseken is túl.
A darab az időt felgyorsítja, az első karácsonyokra több időt szán, és így ennek megfelelően az első generáció tagjaira is. Ez kedvez Meláth Andreán túl (akiről nagyon látszik, hogy élvezi ezt a típusú munkát, és igazán otthonosan mozog ezekben a kortárs darabokban-rendezésekben), a Luciát éneklő Sárközy Xéniának is, akit korábban csak operavizsgákban láttam, és fogalmam sincs, hogy mostanában hol énekel. Talán az ő szerepe a legterjedelmesebb, mindenesetre az új házat birtokba vevő asszonyként, majd férje eltemetőjeként többféle lelkiállapot bemutatására is lehetősége adódik. A férj, a házat megépíttető Roderick Bayard, Kósa Lőrinc szintén előnyös helyzetben van, de gyermekeik Charles, azaz Dékán Jenő és testvére, Genevieve, Molnár Anna még szintén viszonylag hosszan időzik körünkben. Nincs két ember, aki hasonló módon születne meg, vagy távozna, az ismétlődés és a különbözőség egyszerre és hangsúlyosan van jelen. Míg Charles a teljes jelmezét átcseréli, amely felnőtté válását jelzi, addig Molnár Anna csak egy pelerint vesz magára, ugyanebből a célból. De ez pontosan elég, hogy a középgeneráció növekedését észleljük. Mivel a rendező lemondott az eredeti asztal-képről, amelyet túl statikusnak vélt, így valóban több játéklehetőséget vet be, és nem lesz mindaz, amit látunk pusztán szószínház. Ami viszont egyezik: minden megszülető gyerek azonnal ledobja magát a tévé elé, és nem mozdul onnan, amíg fel nem nő…
Szűcs Attila, Brassói-Jörös Andrea és Kiss Diána a tévé előtt
A többi szereplő is mind külön egyéniség, az Alaszkából hazatérő rokon, Blazsó Domonkos, Charles felesége, Brassói-Jörös Andrea, kettejük gyermekei – Sam, aki katona lesz, és aztán hősi halott és ezt is sikerül néhány gesztussal érzékeltetnie Szűcs Attilának. A másik két gyermek, akik távoznak a házból: Kiss Diána és Farkas András szintén egy-egy szín a csapatban.
Jó élményt hagy a produkció, nekem a négyből egyértelműen ez tetszett a legjobban, önmagában emiatt is érdemes volt odamenni. (A szünet és a balett után visszaülve látszott, hogy a késői időpont miatt is, sokan elmehettek, de valószínűleg ők is jó élménnyel távoztak, elégedetten.)
Dénes István vezényelt, és őt most is nagyon jó volt nézni, egészen együtt él a zenével, és jó volt látni, ahogy rá-rámosolyog a zenekari művészekre, akik közül többen az Örömünnepben és az említett másik két darabban is szolgálatban vannak…Hiába, szupermanek gyülekezetét szedte össze az Operaház a zenekarába.
2.A bolygó hollandi nyitánya vonósnégyesre
Koreografált nyitányparódiát látunk szünet nélkül, ugyancsak Nagy Péter István rendezésében. A vonósnégyest kiegészíti egy cselló, és az öt zenész játssza a nyitány elhangolt változatát. Annyira nem jó hallgatnia annak, aki nagyon szereti Wagner zenéjét, de ahogy valaki megjegyezte – jön úgyis a Wagner-napokon, és majd akkor meghallgatjuk rendesen. Most ez hangsúlyozottan játék, paródia, és nézhetjük Varga-Lakatos Boglárka táncát négy fiúval, akik közül Widder Kristóf (maga is koreográfus) kiemelkedik pirosra kent mellkasával, amely össze is fogja táncpartnere ruháját. Gyulai-Zékány István, Takács László, Újvári Milán a további három résztvevő, és igazán elbűvölnek minket ügyességükkel.
Ez a kis etüd a táncosok ügyességének megmutatásán kívül arra jó, hogy egy másik színt is lássunk Hindemith életművéből. Tényleg annyira eltérő a négy darab…
3.Oda-vissza
A második félidő mindkét darabja Varga Bence rendezése, akinek Giliga Ilka tervezett meglehetősen hatásos hátteret, amely egészen alkalmasnak tűnik az előadásokhoz, és ezen túl még erős benyomást is kelt.
A rózsaszínes árnyalatú hatalmas függöny előtt egy lépcsőt látunk, benne kis szobákkal, amelyek rövid időre feltárulnak, és látunk egy hétköznapinak induló történetet, amely tragédiába fordul, majd - ahogy a darab címe is mutatja - egy deus ex machina hatására - visszafelé is lejátszódik a teljes eseménysor. Rövid az egész, de éppen ezért hatásos, és ismét arra kapunk megerősítést, amit az első egyfelvonásos is üzent: nem kell komolyan venni az életet, nem kell, hogy drámát csináljunk belőle, sokkal jobb, ha könnyedén vesszük és nevetünk.
Énekelni legtöbbet a férjet - Gulyás Bencét - és feleségét - Drahos Evelint - halljuk, és megteremtik a "fiatal és boldog házaspár" hatást is, és annyira nem bánjuk, hogy a szerző happy endet ajándékoz nekik, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez erőltetett. Szeöke Zsuzsanna néma szereplőként leginkább látványelem szerepét kapja (ebben az előadásban is kell valaki, aki folyamatosan tévét néz - ez a motívum visszaköszön az első résznek), Epizódszerepeket kap még Bokor Felícia (szolgálólány), Erdős Róbert (Bölcs - aki a deus ex machinát hozza), illetve Cser Ágoston és Kósa Lőrinc (orvos és ápoló).
Kósa Lőrinc, Gulyás Bence, Cser Ágoston, a tévé előtt Szeóke Zsuzsanna, a földön pedig Drahos Evelin
Nagyon rövid szösszenet ez, talán negyedóra, és mégis mennyi munka van benne, rengeteg időt beletettek a zeneakadémisták abba, hogy ez ennyire precízen és pontosan összeálljon, és minket elszórakoztassanak. Látszik a lelkesedés is, ennyi idő alatt is átjön. Meg kell őket becsülni.
4. Sancta Susanna
Hindemith ezt a korai darabját 1922-ben, két héten belül komponálta, viszont nem a zene minősége, nem az expresszionista beütés volt az, ami miatt alig talált olyan karmestert, aki vállalta volna az eljátszását. A provokatív történet az ösztöneivel küzdő apácáról kellően provokálta a közönséget, és a mai napig nem akarta senki eljátszani Magyarországon sem. A cím alapján egy Angelica nővér-féle sztorira számítottam, de ez nem az. Nagyon érzékletes jelkép, ahogy a darab előtt az Oda-vissza"- leple leomlik, és meglátjuk minden dekoráció nélkül önmagában a romtemplom gyönyörű falát, és mögötte a kivilágított zenekart. Ehhez csak az apácák fekete ruhája és egy feszület járul látványelemként, ezek a fekete ruhák dominálnak a térben, és a rendező-koreográfus beállított mozgásai. Bizarr a történet, és a sok résztvevő akadémista mellett nagyszerűen érvényesül most is Meláth Andrea, ezúttal idős apácaként, és a címszerepben Sáfár Orsolya, aki egészen odateszi magát most is, hogy ne őt, hanem a saját késztetéseivel vívódó nőt láthassuk. (Ha valaki látta Úrhatnám szolgálónak például, méginkább értékeli, hogy mennyi színe van a művésznek...
Sáfár Orsolya
Ahogy látszik, én is azt a technikát alkalmaztam, mint amit a Karácsonyi ebédnél tesz a rendező, az elejét még nagyon részleteztem, de most már belátom, hogy kevesebb, mint öt óra múlva megkezdődik az előadás, és egy embert se fogok tudni ráébreszteni, hogy ott a helye, ha így alakul.
Akinek mégis kedve lett ezekhez a darabokhoz, bízzon abban, hogy a tévé felvette, és előbb-utóbb nézhető is lesz az M5-ön. A magam részéről minden résztvevőnek gratulálok, azoknak is, akiket nem emlegettem fel, és köszönet az Operaház munkatársainak (díszítőknek, nézőtéri dolgozóknak), akik bevállalták emiatt az éjszakázást, háromszor is.
ps. Az Operaház FB-oldaláról származnak a fotók, köszönet érte!
