Még egy hónap sem telt a Szociopoly óta, én pedig most a Mentőcsónak egység újabb színházi társasjátékán voltam, önkéntes jegyszedőként is, nézőként is. A két napja még ennyire nem volt hideg, amikor a "Függöny felhördül"-t néztem, ma viszont már a jegypénztár környékén is mintha fagypont alatt lett volna a levegő, komolyan aggódtam a korábbi - nagytermi - előadásra (Egyasszony) türelmesen itt várakozó nézőkért is. (Zsúfolt teltház volt most is, ahogy mindig, lassan 14 hónapja...)
A mi előadásunk hasonlóképpen működött, mint a Szociopoly, a 45 megjelent néző négy családba eloszolva egy falu lakosságát alkototta most is, akik egy fiktív természeti katasztrófa ("iszapszörny") elől menekültünk Iszkírián és Hosztílián át, álmaink földjére, Finisztánba. A hangulat most is családias volt a szó szoros értelmében, a csapatok jól megértették egymást, mi is komolyabb nézeteltérés nélkül, percekkel a kitűzött határidő előtt tudtunk döntéseket hozni.
Ezúttal a menekültkérdésről volt szó, és megállapítottam, hogy akik erre eljöttek nézőként, nem voltak előítéletes emberek és erősen úgy nézett ki, hogy ránk nem hatott a kormányzat gyűlöletkampánya, "a családom tagjai" nem tartottak eleve sem a menekültektől, nem mi vagyunk az előadás célközönsége. (Középiskolás diákoknak is játsszák, így lehet, hogy mégis találkoznak olyan emberek is az előadással, akiket meg kellene győzni arról, hogy a magyar társadalom számára nem a menekültek jelentik a legnagyobb veszélyt.)
A programot most is egy szakértő, Iván Júlia, a Magyar Helsinki Bizottság jogásza vezette, aki adatokkal is támogatta a játékot, mert miközben mi is menekülőben voltunk, szembesültünk a hozzánk menekülők helyzetével is. Néhány adat roppant zavaró, például az, hogy 2015-ben 55 millió ember élt menekültként a világban...és csak gumicsónakos balesetekben majdnem négyezer REGISZTRÁLT haláleset történt (és még akikről nem tudunk...). A magyar adatok sem túl kellemesek, a körmendi menekülttáborban pl. 177 ezer ember fordult meg, ebből négyezer várta ki, hogy elbírálják a helyzetét, és mindössze hatszáz kapott menekültstátuszt. Összességében elmondható, hogy a menedékért folyamodók kb 14%-a kap valamilyen szintű védelmet.
Durvák a tények, nem írtam le mindet, csak amelyek a leginkább megérintettek, de a játék lényege az, hogy nem száraz adatokkal gondolkodtat el, hanem bevon minket. Kicsit más a helyzet, ha mi menekülünk, nekünk kell élelem, minket lőnek, velünk van dolga az embercsempészeknek. Kártyákkal, dobókockával és csoportos döntésekkel haladtunk előre Finisztán felé két órán keresztül, együtt.
A közösségi élményt most is szerettem, emellett az sem esett rosszul, hogy az a menekült, aki én voltam 1982-es születésű volt, így akár 2 órán keresztül is 12 évvel fiatalabbnak hihettem magam, bár végül nem kaptam menekült státuszt és részleges védettséget sem, de legalább le se morzsolódtam az út során.
Ami még nagy súlyt adott a játéknak, az egy IGAZI MENEKÜLT, Rezai Mohammed Amin jelenléte volt, aki menet közben elmesélte hányattatásait, amelyek apja megölésekor Afganisztánban kezdődtek, amikor mindössze hároméves volt. Most folyamatos beszél magyarul és a játékot irányító két magyar színész - Kurta Niké és Jaskó Bálint - egyenrangú társa volt. Rendkívül tárgyilagosan számolt be utazásáról és magyarországi életének kezdéséről, és akkor sem tudtam megindultság nélkül hallgatni, hogy biztosan tudható volt, hogy az ő története happy endes, beilleszkedett, van családja és otthon érzi magát itt, Magyarországon.
Fábián Gábor írta és rendezte ezt a játékot is, aki most nem vett részt a lebonyolításban.
Hasznos a Mentőcsónak Egység igyekezete, hogy fontos kérdéseket megpróbál a nézőkhöz közel hozni, és a jövő hét végén valószínűleg hasonló végkövetkeztetést fogok levonni a hajléktalanok helyzetéről szóló "Cím nélkül"-ről is.
