Kifejezetten derűs, jó hangulatú bemutató volt a Karinthy Színházban pénteken, az idei második. Vaszary Gábor életművének egy kevésszer bemutatott darabja a Klotild néni (egy korábbi előadást említ mindössze a színházi adattár). A két világháború közötti polgári környezetben játszódó vígjátékra számítunk, pontosabban bohózatra három felvonásban. És előre is bocsájtom: a Karinthy Színházban most is azt kapjuk, amire számítunk. Szórakoztató este ez, nem különösebben akarja a közönséget felrázni, nem üzeni azt, hogy változtassátok meg az életeteket, főleg nem politizál (egy fél utalás szinten sem). Azt érezzük, hogy megállt az idő, letettük a gondokat a ruhatárban a kabáttal együtt, beszélgettünk néhány kedves ismerőssel - a két szünet kedvez ennek is és a dohányosoknak is - és este tízkor jelentősen jobb állapotban jövünk ki a színházból, mint ahogy bementünk.
Én régen voltam ennyire fáradt és elgyötört, mint ezen a péntek délutánon. Rosszabb kondícióban nemigen mehettem volna színházba. Kiütött az előző esti színház utáni kettőig tartó blogírás, a munka, minden. Így az előadás előtt igazi megmérettetés állt: ki tud-e húzni a gödörből, vagy még inkább belenyom.
Karinthy Márton, aki ezúttal rendezői minőségében is köthető az előadáshoz, Húros Annamáriával terveztetett egy nagyon egyszerű, lényegében döntően függönyökből álló, könnyen felrakható szalonbelsőt. Kétfélék a függönyök, az áttetsző bordó árnyalat dominálja az első és harmadik felvonásban megjelenő lakást, a főszereplőét (Miller Zoltán). Jóval dúsabb kék drapéria lóg Kázmér ablakain, ami érthető is, hiszen az illető textil- és rövidárukereskedő (Marton Róbert). Tordai Hajnal jelmezei szintén a korszakra utalnak, elfogadhatjuk őket korhűnek. A díványt és az egyéb ülőalkalmatosságokat borító textilekkel néhány színésznek meggyűlik a baja, és az viszont kellemetlen, amikor kilógnak a nem korhű alig gyalult hokedli lábak a szalonban. Az első sorban ez nagyon zavaró volt, remélhetőleg a többi előadáson figyelni fognak és a játék hevében koncentrálnak az illúzió megtartására is.
Ahogy a bohózatok döntő hányada, a Klotild néni is a szerelmi háromszögekről, a házasságon belüli és kívüli viszonyokról szól. Minden férjet megcsalnak, ez az alaptétele. Különösen gyanús, ha valakinek a felesége hirtelen napi szinten kezdi látogatni betegeskedő nagynénijét, telefonálnak, de ha a férj veszi fel, akkor azonnal leteszi a hívó a telefont és végül: roppant gyanús, ha az asszony ékszert talál. A megcsalás tényét persze egyik férj sem akarja tudomásul venni, inkább a homokba dugják a fejüket. Ez pedig a végkövetkeztetés. Hogy mi van közben? A nyomozás, leskelődés. Van férj, aki mégis nyomozni akar, még úgy is, ha aztán nem von le semmiféle konzekvenciát az eredményből. (A férfiak hűtlenkedésére nem vesztegetnek szót, ez a darab arról nem szól.)
Legyen ennyi elég, akit érdekel, hogy ki az a Klotild néni és mi történik vele, az a helyszínen megtudhatja.
A színészi teljesítményekről azért essen némi szó. Karinthy Márton lényegében az ország összes színésze közül szabadon tud válogatni, szinte nincs senki, aki a saját színházában kap annyi feladatot, ami lehetetlenné tenné számára, hogy máshol is fellépjen. Jelen esetben a válogatás egyik fő szempontja az lehetett, hogy a bohózat néhány pontján beiktatott opera-betéteket tisztességesen meg tudják szólaltatni. Énekelni valóban tudó művészekre volt szükség, még akkor is, ha ezek a részletek viszonylag rövidek, sőt még annál is rövidebbnek tűnnek. Még elhallgattuk volna hosszabban is. Karinthy nagyon szereti az operát, már korábbi rendezéseibe is alkalmazta ezt a technikát, igazából nem lepődtem meg rajta. Feltétlenül élénkítette az előadást, különösen a Don Carlos és a Traviata néhány jól ismert és a cselekményhez illő motívuma.
A színészek közül a bemutatón messze a legsikeresebb a szobalányt játszó Egri Kati volt, illetve majdnem hasonló mértékben Szacsvay László, akinek megjelenése után elindult a bonyodalom. Egri volt az egyetlen, aki nyílt színi tapsokat is kapott, több alkalommal is. Sem neki, sem Szacsvaynak nem jelenthetett különösebb kihívást a szerep. Eszembe jutott utóbbi néhány nyilatkozata, amelyben magát "színész kisiparosnak" minősítette. Játszik azt, amit kell. A közönség pedig "a" Szacsvayt kapja. Ugyancsak a szokásos - most már idősödő - amorózót alakítja Mihályi Győző, aki mindig meglep azzal, ahogy hódító pillantását még mindig hozza, amelyet én 1978-ban láttam tőle először, ha emlékezetem nem csal.
Maga a darab adós marad a központi szereplők, a férj és feleség kapcsolatának jellemzésével, sőt akármelyik másik kapcsolat mélyebb ábrázolásával úgyszintén, de mivel a szerző bohózatnak minősíti alkotását, így ez a hiányosság nem igazán számonkérhető. Pereg a cselekmény, nem unatkozunk. Benyomásom szerint néhány adalékkal hitelesebbé lett volna tehető a Miller Zoltán-Pápai Erika páros kapcsolata. Egészen addig, amíg nem halljuk őket Traviátát énekelni, nem igazán érthetjük, hogy miért házasodhattak össze, ilyen jelentős korkülönbséggel, de aztán is kérdéses marad, hogy milyen oka lehet a nőnek a megcsalásra, az elementáris unatkozáson kívül. Esetleg a férj kedveli az idősebb emberek társaságát, a legjobb barátja is ezért lett nála korosabb (Csere László), aki valóban jobban passzol az asszonyhoz. Miller szegény becsapott gyereknek tűnik mellettük, aki aztán inkább megmarad ebben a helyzetében. Miután a darab alaptétele az, hogy minden férjet megcsalnak, emiatt voltaképp nincs jelentősége, hogy az egyes házaspárok között mekkora korkülönbség van, lehetséges, hogy szándékosan mutat Karinthy egy szokásos fiatal nő (Bozó Andrea) - idősödő férfi (Mihályi) - fiatalabb szerető (Marton Róbert) és egy fordított kapcsolatot is, hogy megmutassa, egészen mindegy a korösszetétel. Voltaképp jobb, ha mi is a szereplők példáját követjük és nem elemezgetjük tovább a helyzetet, hanem elfogadjuk olyannak, amilyen. Volt egy kellemes esténk és elégedjünk meg ennyivel.
Színlap a színház megújult honlapján, képekkel!