Előzetes figyelmeztetés:
Ez itt egy (=1) néző vállaltan szubjektív benyomásairól szóló írás a miskolci Varázsfuvola KÉT megtekintése alapján. NEM kritika, pláne nem zenekritika. Egy olyan nézőé, aki több mint húsz alkalommal látta élőben az operát különféle rendezésekben az elmúlt harminc év során, és így önmagában a zene, a történet nem úgy hatott rá, mint arra, akinek az előadás minden eleme új volt, TEHÁT így olvasandó. Nagyon remélem, hogy Mozart zenéje azokat, akiknek sosem volt még dolga vele mindenhogyan elvarázsolta, és a töredékét nem érezték azoknak a problémáknak, amelyekről szó lesz. Az előadásnak – egyes előadóknak – voltak olyan értékei is, amelyek miatt ajánlót tudok írni, sőt tanulságai is, így utólag kifejezetten örülök, hogy kétszer is megnéztem. Sőt: részemről csak így volt értelme.
Miután az előadás kapcsán több igazi „mezei operanézővel” is megismerkedtem Miskolcon, akik magukban keresték a hibát, amiért nem értették/szerették a rendezői koncepciót, mindenkit biztatnék, hogy semmilyen előadás kapcsán ne zavarja meg az, hogy más mit gondol róla, mindenki a saját előadását nézi, ha beül egy színházba, a saját élettapasztalatai, előzetes tudása miatt néha túl soknak, máskor túl kevésnek bizonyul a rendezői invenció, és persze vannak a kivételes alkalmak, amikor minden éppen jó. Mindenki másként lát egy előadást, és ez így van rendben. Az embernek az élet kevés területén van igazi szabadsága, legalább azt vállaljuk be bátran, hogy egy általunk megnézett előadás hogyan hatott ránk. Erre bátorítok mindenkit, és ezért írtam meg mégis, hosszas megfontolás után VEGYES élményeimet és a véleményemet a két előadás kapcsán. (Május 17-én harmadszor is megnéztem, mégpedig az Erkel Színházban vendégeskedő előadást, arról rövid utószó mellékelve.)
TEHÁT íme hat oldal a témában:
A varázsfuvola nem tartozik a kedvenceim közé, rendszerint lebeszélem magam róla. Ahogy a címből is látszik, most ez nem sikerült, ráadásul kétszer néztem egy héten belül a miskolciak idei operabemutatóját, részben más szereposztással. Kellett hozzá némi szervezés, véletlen és több ember segítsége is. (Láttam mellette egy prózai előadást is Miskolcon, amelyről már írtam – Az emberek alkonya a K2 színházzal közös előadás, melegen ajánlható.)
Amikor március elején egy újonnan megismert zeneértőnek egy Müpa-előadás szünetében futólag említést tettem a miskolci új bemutatóról és a megtekintése elé tornyosuló akadályokról, ezt a „fuvola-fóbiámat” fel is emlegettem. Azonnal volt ötlete: Jan Assmann „A varázsfuvola” című könyvét javasolta ellenszernek.
A könyv elolvasása után változtattam álláspontomon: a mű zseniális, csak én nem láttam olyan előadást, amely felér hozzá. (Ha valaki beleolvas eddigi 13 „fuvola-témájú” bejegyzésembe, láthatja, hogy a történetet szabadon kezelő Almási-Tóth András rendezésével voltam a legboldogabb.) A darabot rendszerint leegyszerűsítik, gyerekdarabnak tekintik, vagy/és a mű ismertsége miatt megengedi magának azt a luxust a rendező, hogy ne gondoljon semmit róla.
A két megtekintés körülményei sem lennének érdektelenek, legrégebbi barátaimmal találkoztam, mindkét alkalommal kirándultam a Bükkben 20-20 km-t – a kirándulás + színházlátogatás kombinációt azoknak is tudom javasolni, akiknek egy miskolcihoz sincs köze. (Jön az operafesztivál, későn kezdődnek az előadások, hosszúak lesznek a napok!)
Szilvásvárad - Répáshuta útvonalon haladva Miskolc felé - kilátás Háromkőről
Az első előadás alapján egyértelmű volt, hogy Rusznyák Gábor első operarendezéséről ajánlót nem lennék képes írni, az én profilom ugyanis a „keressük meg az előadás értékeit”, nem pedig egy hiba-lista felmutatása. Persze néhány tisztességesen-átlagosan szereplő énekes nevét tudtam volna azért emlegetni, de nem túl nagy lendülettel, illetve azt feltétlenül muszáj lett volna leírni, hogy „de legalább Gábor Géza Sarastro szerepében beragyogta azt a kb 5X5 percet, amelyet a teljes három órából a színpadon töltött, rajta nem múlt az előadás”.
Igen, Gábor Géza stabil tartóoszlop, alkatilag is alkalmas a szerepre, magából kiegészíti a rendezés hiányait, van kisugárzása, természetesen tud prózai szöveget is mondani, amely nem kis dolog - utóbbi jellemzően nehézséget okoz a legtöbb énekes számára. Sajnos, túl kevés időt tölt a színpadon ahhoz, hogy távollétében, ami mégis több mint két óra, ne unjuk magunkat halálra. (Pláne ha az ember előre tudja, hogy mikor és mennyi időre szerepel a darabban Sarastro, akkor nehezen megy a jelenetek közti idő. Talán más azoknak, akik kíváncsian várják, hogy miként bontakozik ki a történet.)
A mérleg másik serpenyőjében túl sok minden volt, a szegényes, ámde a koncepcióhoz tényleg illeszkedő díszlet, amely kiemelten aláhúzta, hogy most mi ezt az előadást színházban nézzük, folyamatosan megjelentek a takarítók, díszítők, helyenként a színpadon csak ők mozogtak, máskor keverten a „valódi” jelmezes társaikkal. (Miért?) A beiktatott akciók nekem csak annyit üzentek, mintha a színház alá akarta volna húzni, hogy csak azért vették elő a darabot, hogy meglegyen az évi kötelező penzum, és semmi nem jutott róla eszébe a rendezőnek. (Ez jött nekem át, de aki ebben látott valami plusz mondanivalót, örülnék, ha kommentben közölné az elméletét.)
A rendezői ötletek közül szerintem a leginkább opera-idegen az volt, amikor PLUSZ ZAJOKat hagytak érvényre jutni, a gyerekek idegesítő módon madárfüttyöt utánoznak és nem röviden (nekem ez szinte nonszensz, hogy miért nem győzte valaki meg a rendezőt, hogy ez nem válik Mozart előnyére, két karmester – Cser Ádám és Philippe de Chalendar is dolgozott vele, zenészek, énekesek – nehezen hiszem el, hogy senkit nem zavart ez annyira, hogy a büfében utaljon rá, hogy ezt hagyni kellene, nem akkora poén), továbbá más esetekben is szándékosan zörögnek a díszletezők, hogy jelezzék, itt most színházat csinálunk. Utóbbi zajok legalább hamar abbamaradnak, bár mindenképp feleslegesek. (Kontrasztként említeném, már a második előadásra előre szaladva, hogy ehhez képest Hábetler András, aki elvileg pánikban van, a karakterrel ellentétesen szép finoman hajtja le egy láda tetejét, mert neki benne van a zsigereiben, hogy nem illik Mozartot szétverni. Egyetlen ilyen gesztusban megmutatkozik a mély tudás.)
Miután az első megtekintés alkalmával – szokás szerint – a színházi pótcselekvéseken felhúztam magam, ehhez képest jóval kevésbé idegesített néhány olyan szólista, aki hallhatóan nem volt a helyzet magaslatán. (Ha az egész nem szól semmiről, lényegében mindegy, hogy az összes hang nincs a helyén, már a veszett fejsze nyeléről beszélünk úgyis. Persze, sok múlik a nézőn, és engem a színházi hibák zavarnak leginkább élő előadásban.)
Papagena - Papageno - még a gyerekek nemével kapcsolatos "veszekedés" előtt - Bojtos Luca - Hábetler András
Bojtos Luca Papagenája egészen tetszett, bár túl sokat nem volt színen ő sem, illetve Zemlényi Eszter Paminájáról jutott eszembe, hogy ez voltaképp rendben is lenne, és érdekelne egy másik rendezésben. Túl sokat nem kellett ehhez várnom, sőt másik rendezésre sem volt szükség – elég volt egy hét múlva visszatérnem a tetthelyre egy módosított szereposztású előadásra, amelyben a legfőbb különbség az volt, hogy a korábbi igazán jellegtelen Papageno után, amilyennek Donkó Imre játszotta, a már említett Hábetler András lépett színre.
Jan Assmann könyvében leírja, amit én régóta érzek és gondolok: a darabban a legerőteljesebb szerep mindenképp Papagenoé, magának írta ezt Schikaneder, övé a legtöbb színpadi idő, a legtöbb énekelnivaló, ráadásul a szerep humora miatt a közönség is nagyon szereti. „Vele lehet menni”, ha az énekes kicsit is érdekes.
Van a darabban a sematikus herceg, aki humor nélkül csinálja, amit mondanak neki, befolyásolja mindenki – hol az Éj királynője, hol Sarastro -, abba szeret bele, akit kijelölnek számára, betartja a szabályokat, egyszóval a szerep szerint is unalmas. Bocskai Istvánt láttam mindkétszer – ilyen volt, egy megbízható, de nem túl érdekes „férj-alapanyagot” láthattunk. Ha a tenorista nem különleges hang, nem kifejezetten szép férfi, vagy/és a rendezőnek nem jut valami az eszébe a figuráról, kizárt, hogy a nézőtéren ülők épp iránta érdeklődjenek.
Nem, a figyelmünk fenntartására leginkább a madarász alkalmas, eddig a Papagenók le is kötöttek sokszor, mindig ez a kedvenc szereplőm.
Hábetler András ráadásul nem egy átlagos Papageno, hanem a szokásosaktól eltérően minden mozzanatot, mondatot végiggondolva játszik, neki nincsenek üres gesztusai. A figurát értelmezi, eljátssza, amint ez az evésben-ivásban elég örömöt lelő ember ráébred saját magányosságára, és ez a pillanat, ahogy Papageno megáll és rájön, hogy milyen is az élete valójában, megmarad bennünk. Ezt még sose láttam így kiemelve, ha nem lenne a lehetőség határáig komikussá formálva a figura, azt is mondanám, hogy megrendülnénk. Ez a Papageno-alakítás a nagy bohócokra emlékeztet, és erős gesztusokból, sok túlzásból áll össze. Számomra az előadás egyik csúcspontját jelentette duettje Zemlényi Eszter Paminájával, akinek udvarol is. Azt teszi, amit logikus tennie, hiszen őt nem megfelelési kényszer irányítja, hanem a saját ösztönei. Most méginkább sajnáltam Paminát, hogy benne viszont több az engedelmesség, és elszalasztotta az igazán izgalmas pasast. (Persze, mindenkinek mennie kell a kiszabott útján, amit a dramaturgia rendel számára. Ja, mert a Paminához jól illik a Tamino név, ezért kell hozzámennie a herceghez. Naná.)
Tamino és Pamina - Bocskai István és Zemlényi Eszter
Hábetler Andrásnak nagyon jól áll ez a főszerep is, ahogy ezt a pécsi Leporellója alapján is már megállapítottam – nem mellékszereplő alkat. Pontosabban, ha kicsi szerepe is van, éppen azért, mert sokkal érdekesebb megoldásokat talál ki másoknál, hajlamos a figyelmet elterelni alkalmanként az operák fő cselekményszáláról is. A 72 Hábetler András-bejegyzésemben emiatt van, hogy sokszor kis szerepekben is több sort kap, mint azok, akik végigéneklik az előadást, mert vele kapcsolatban van miről írni, illetve sokszor némán is rákényszeríti a nézőt, hogy őt nézze, vele foglalkozzon. (A színház kegyetlen, akitől jönnek a nagy energiák, az vonz be minket.) Viszont amikor kap egy ilyen feladatot, amelyik neki való és még jelentős is, akkor érezzük, hogy jó helyen van, mert elviszi a vállán az előadást. (Nemrég volt a Spinozában egy új bemutatója, a Mata Hari – ősztől ebben is nézhető megint.)
A két megtekintés egyik fő tanulsága számomra mindenképp ez: megint bebizonyosodott, hogy amennyiben igazi jelentős személyiségek vannak a színpadon, akkor a rendezés megoldatlanságait feledtetni tudják, a néző már nem is érzi elviselhetetlennek a bajokat, mert van valaki, aki az űrt kitölti.
Hábetler András színpadi jelenlétének ráadásul nem csak annyi előnye van, hogy látunk egy élő madarászt, aki nagyon intenzíven csinál mindent, amit kell – nagyon fél, nagyon utálja a próbákat, hiszen tudja, hogy értelmetlenek, élvezi az életet, de ezen felül annyi impulzust képes a környezetének adni, amelyből a partnerek is erőt merítenek, és akiben van elég tehetség, az valóban azonnal fel is éled a hatására.
A legjobb példa a már említett Zemlényi Eszter, aki másodszor sokkal élettelibb volt, úgy tűnt, hogy egészen felvillanyozza, hogy van egy igazi játszótársa.
A nézők hasonlóképpen voltak, bár az összehasonlítás azért sem lehet teljes, mert eleve lelombozó volt 5-én, hogy a diákbérlet tulajdonosok már látatlanban sem szavaztak bizalmat a műnek, és félházban ülni sosem olyan, mint amikor tele a színház. Azt hiszem, hogy 11-én a nézőtérről is elég impulzus érkezett vissza a színpadra, és azt vettem észre, hogy az erkély korlátjára kikönyökölve én magam is olyan érdeklődéssel figyelem az előadást, mint 1978-ban a Lúdas Matyit. Minden fenntartásom eloszlott közben, és legyintettem azokra a rendezői megoldásokra, amelyek egy hete még egészen felzaklattak.
Gábor Géza Sarastrója hat, minden körülmény ellenére is
Nyilván ugyanez a fordulat, hogy egy szereplő intenzív és értő játéka elvigyen egy egész előadást nem jöhet létre, ha nem ennyire centrális helyzetben van. Az első alkalommal, amint említettem már, Gábor Géza Sarastrója arra tudott elég lenni, hogy azokat a jelenteket működővé tegye, amelyekben benne volt.
Hozzá képest a két Éj királynőjének még annál is kevesebb, szinte egészen minimális színpadi idő jut, és talán az a leghálátlanabb szerep, mert szinte minden a koloratúrák sikerültségén múlik, és ha csak egy hang nincs a helyén, az is hallható.
Ebben a rendezésben a királynők sem kaptak semmi támaszt, és így csak azt mondhatom el, hogy Rőser Orsolya Hajnalka, illetve Szakács Ildikó elénekelték a szerepet, amelyet már Mozart is nagyon vázlatosra írt.
Böjte Sándor komikusra vette Monostatos figuráját, aki nem volt szerecsen és nem volt fenyegető sem, és esetleg azon töprenghetünk, hogy amennyiben ez a „nagyokos” Sarastro ennyire tudja, hogy mit kell csinálni, mi az ördögöt keres az udvarában ez az ember, miért nem dobta ki eddig, ha most rászánja magát.
Sarastro udvara meglehetősen kevéssé fegyelmezett ebben a rendezésben, Gábor Géza felfogása vagy a rendezőé (?) kisugárzik: ez a főpap a felvilágosult abszolutizmus híve ugyan, szereti megmondani, hogy mi az igazság (főleg Paminának, akinek csak ad egy vörös rózsát, mintha mégis bepróbálkozna nála a herceg megjelenése után is), de módszere inkább a puha, mint a kemény diktatúra. Jelenlétében nem áll mindenki vigyázzban, kisebb csoportokban beszélgetnek körülötte, és csak harmadszorra tudja rákényszeríteni az embereire, hogy fogadják el Tamino jelentkezését a próbákra. Ez a jelenet humorosra sikerül, és ez nem árt. (Persze végig érezzük, hogy ez az egész próbatétel-sorozat öncélú nyúvasztása a fiataloknak.) Mindkétszer sikerült élettel megtölteni a szerepet, és még talán azt is elhisszük neki, hogy hajlandó lesz aztán a vezető szerepet nyugodtan, elegánsan átadni a kijelölt fiataloknak, akiknek mégis némi kárörömmel nézte a küzdését a próbatételek során.
Ez a szerep sem túl mélyre írt, nem is túl szimpatikus ez a macsó „megmondóember”, ugyanakkor egy mélybasszus az mélybasszus, és míg a koloratúrák egy átlagnézőt sokszor irritálnak (445 diákot mértem fel ősszel és a „mi zavar legjobban az operában” kérdésre rengetegen említették meg maguktól a túl magas hangokat), Sarastro basszus áriái az előadás biztosan szerethető pontjai közé tartoznak, amennyiben megfelelő énekest választottak hozzá.
A 11-i előadáson nekem tetszett a Sarastro környezetéhez tartozó Forgács Péter játéka is, aki Öreg pap is volt, meg Második őrtálló is. Tetszett, ahogy Taminónak magyaráz, illetve az is, ahogy a szavazást blokkolta, rövid idő alatt is átjött, hogy egy személyiség áll előttünk, bár a neve alapján könnyen keverhető a színész-rendezővel.
Nem volt még szó a három dámáról, akik összesen hatan vannak felsorolva a színlapon, és közülük egyedül Herczenik Annát nem láttam, aki pedig azért is érdekelt volna, mert eddig mindig kisugárzással rendelkező egyéniségnek láttam akármilyen darabban (legutóbb őt is a Mata Hariban), és kiderült volna talán, hogy mennyire jól viseli azt, hogy egy legyen a háromból csupán. A rendezés világítós esernyővázakat adott az egyen feketébe öltöztetett dámáknak, akiket mindössze más színű hajtincse különböztetett meg . Tényleg az lehetett az elképzelés, hogy az egyformaság képzetét keltsék. Ez megvalósult, és tényleg kevéssé lett elkülöníthető Rendes Ágnes (I.), Eperjesi Erika, Dobrotka Szilvia (II.), illetve Bódi Marianna és Busa Gabriella (III.). Több lehetőség is lett volna bennük, de majd talán kapnak egy másik rendezésben jobb helyzetet.
Végezetül annak a pár embernek, akik idáig eljutottak a szövegben, még egy vallomás: az első megtekintés után tényleg nagyon szenvedtem, és igazán szenvedélyesen tudok szenvedni előadás miatt. (Máig kísért például egy Trubadúr, amelyről csak azért írtam, mert rendkívül jók voltak benne az énekesek, és igazán sajnáltam őket.) Most nem akartam írni semmit, csak felejteni akartam, de azt nagyon, és erősen kétségesnek láttam, hogy esetleg a május 17-i vendégjátékra (Primavera fesztivál lesz az Erkelben) képes leszek-e összekaparni magam annyira, hogy visszaüljek még egyszer. Erre valaki bedobta azt az ötletet kedd éjjel, hogy nézzem meg újra szerdán, bár mint kiderült, csak ugratott. Én viszont elgondolkodtam, ami mind mazochista, mind optimista vonásaimat tükrözi.
De hát a lóra is azonnal vissza kell ülni, ha az ember leesett, így most kifejezetten örülök, hogy az újranézés megtörtént, ez az írás egy kicsit szokatlan hangvételű ajánlónak mégis működhet május 17-re, bár a szereposztás nem lesz teljesen azonos.
Az opera.hu -n a következő szereposztás jelenik meg, jegyek vannak még:
Sarastro, Ízisz főpapja – Cser Krisztián Az Éj Királynője – Rőser Orsolya Hajnalka Pamina – Silwya Olszynska Tamino – Yanis Benabdallah Papageno, madarász fiú – Hábetler András Papagena, Papageno kedvese – Bojtos Luca I. dáma – Herczenik Anna II. dáma – Eperjesi Erika III. dáma – Bódi Marianna Monostatos, szerecsen – Böjte Sándor Öreg pap – Forgács Péter Első őrt álló, fiatal pap – Biri Gergely Második őrt álló – Koleszár Ákos Karmester: Cser Ádám / Philippe de Chalendar
Mindenki mérlegelhet, hogy mennyire szereti a darabot, mennyire érdekli, ha egy rendezés nem ad hozzá valamiféle gondolati többletet a műhöz, és nem utolsósorban: ott vannak az énekesek is, akik közül csak néhányan láthatóak az Erkel saját, jelenleg is éppen futó produkciójában.
ps.1. Az előadás fotóit a Miskolci Nemzeti Színház Fb-oldaláról töltöttem le, sokkal több is van, nézegethetőek.
ps.2. 2018.május 23. - Utószó, a május 17-i Erkel Színházban eljátszott előadás kapcsán:
Aki mindezt elolvasta eddg, az nyilván meglepődk, hogyha olyan nagyon nem tetszett, miért mentem el még harmadszor is erre az előadásra.
A válasz a fenti szereposztásban van, nyilván kíváncsi voltam, hogy éppen most hogy énekli Cser Krisztián Sarastrót - alig lépett fel az évadban Pesten, és mindenkit abban lehet megnézni, amiben fellép. Nem lepett meg, hogy a hangja most is jól érvényesült, de neki is jót tett volna, ha a rendező alaposan átgondolja az előadást, és ad valamiféle támogatást a karakterformáláshoz. (Gábor Gézával szemben jelentős hátrányban volt, mivel nemigen tudta a szerepet bepróbálni, és valami egyedi megoldást kitalálni. Miközben ezt írom, tudom azt is, hogy ehhez csoda kellett volna és olyan típusú színészi habitus, mint amilyen Hábetker Andrásé, aki most is vitte az előadást a vállán.(Az öngyilkossági jeleneténél a mellettem ülőkkel együtt fontolgattuk a jelentkezést, de majd legközelebb...) Nem, nem az énekesnek kellene kitalálni, hogy milyen a szereplője, hanem kapnia kellene ehhez útmutatást a rendezőtől.)
A további új szereplőkön is látszott az igyekezet, érdekes volt látni a lengyel Paminát magyarul prózában beszélni, de ez az akcentus különleges színt adott a szerepnek, valamilyen volt legalább...Párját, a Taminót játszó énekest láttam a Vigadóban vagy két éve, ő sem jelentett újdonságot, neki sem volt nagyon mit játszania. Herczenik Anna szintén beilleszkedett a dámák közé, rajta is látszik, hogy tudna sokkal izgalmasabb is lenne, ha lenne mód rá.
Ezen túl az előadás megtekintése során megéreztem, hogy a második emeleti oldalpáhlyban még sokkal zajosabb a légkondicionáló berendezés, mint a földszinten, eléggé zavaró önmagában is, ami azt illeti. Ez mégis egy operaház, de ennyi zaj talán egy prózai előadást is zavarna már.
A vendégjáték 85% körül volt tele, óriási taps volt és ünneplés, nyoma nem volt annak, hogy sokan érezték volna az előadás hiányosságait, vagy persze lehet, hogy más is az énekeseknek tapsolt, akik valóban nagyon igyekeztek. Ha jól meggondolom, én is tapsoltam.
Ez van, igyekeztem a lehangoltságomat csökkenteni azóta. Ha meggondolom, felfoghatom ezt a miskolci színház részéről egy megbicsaklásnak, a többi előadásuk idén is tetszett. Bízom benne, hogy a jövő évi operát megint Szabó Mátéra fogják osztani...