Hollerung Gábor szereti a nagy kihívásokat, illetve a komolyzene népszerűsítését, így a tavalyi Rossini mise után már nem csodálkoztam, hogy tovább emelt a téten: az idei „Énekel az ország” program kibővült, és külföldi kórusok is csatlakoztak a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásához.
Elmosódott fotó a vasárnapi tapsrendről - a 16. sorból. A közreműködők nagyrésze talán rajta van.
A Müpa (letölthető) programfüzete fel is sorolja a résztvevő húsz kórust, és meg is indokolja, hogy ezért lett kétnapos az esemény, hogy mindenki, aki jelentkezett, felléphessen.
Ha valaki ebbe belegondol, akkor a karmester feladata még gigászibbnak tűnik, hiszen még több próba kellett a két nap különböző összetételű kórusainak az összehangolásához, de nagyon rokonszenves ez a szándék, tényleg arról szól a kezdeményezés, hogy legyen a zene mindenkié.
A színpad látványa, és a kórusok tételei különösen impozánsak, és most is, mint decemberben az Akadémiai Kórustársaság Dvorak-hangversenyén, ismét az jutott eszembe, hogy a kórusban éneklőknek lehet a legjobb, az éneklés őket talán éppen úgy felszabadítja, mint a szólistákat, de a nyomás rajtuk mégis kisebb – ott van mellettük még négyszáz másik ember. Ennél jobban talán semmi nem népszerűsítheti a kórusmozgalmat, mint épp egy ilyen koncert.
A jó közérzet fokozottan igaz volt a szólistákra is, akiknek a reakcióit még sokkal jobban látni lehetett, amikor éppen „civilben” várakoztak a következő megszólalásukra. Mindegyikőjükön látszott, hogy szeretik még hallgatni is ezt a zenét, sőt volt, aki néha csatlakozott is a kórushoz, ha nem is teljes hangerejét bevetve. (Hollerung Gábor is átvehetné Vashegyi György technikáját, aki persze kisebb létszámú kórussal énekeltet, de a szólistákat is mindig hasznosítani szokta a kórus-tételekben is, ne unatkozzanak a saját áriáik között sem.)
A szólisták méltatásával bajban vagyok, ehhez kellene zenekritikusnak lenni, hogy valami okosat tudjak mondani róluk, akiket meglehetősen sokszor láttam már. Örültem, hogy Hollerung Gábor őket választotta, és szerintem ők is, mindenkin látszott, hogy nagy odaadással, lelkesen vesz részt a produkcióban. (Nekem jól esett az, hogy egymás után két estén is hallottam őket, és néhány kisebb különbséget is észleltem.)
Szemere Zita, akit legutóbb az Álarcosbálban hallottam, most is hozta a szokásos lendületét, Megyesi Zoltán a már jól ismert átszellemültségét, Schöck Atala áriáin látszott, hogy nagyon ki vannak dolgozva. Cser Krisztián pedig a múlt keddi Örömünnep és a csütörtöki Varázsfuvola után ismét megmutatta egészen rendkívüli hangját, hol halkan, hol az egész zenekart áténekelve. (Érdekes lesz holnap az egészen más énektechnikát igénylő Kékszakállú-előadását meghallgatni az Óbudai Társaskörben.)
A közönség reakcióiból úgy tűnt, hogy a többség valaki miatt (elsősorban hozzátartozóként, barátként) ment a helyszínre, nem állandó koncertlátogatók töltötték meg a termet, mert mindkét estén beletapsoltak a műbe, és nem tudták, hogy tételek között ezt nem szokás. (Akinek új egy zenemű, az jobb, ha kivárja, amíg a karmester meghajol, az a biztonságos…)
Hollerung Gáborról végig sugárzott az életöröm, helyenként szinte táncra is perdült a pódiumon vezénylés közben, és biztosan nem zavarta a plusz taps sem. Mindkét este zavartalanul jó volt a hangulat.
A Messiás nem könnyen befogadható mű, annak ellenére, hogy részleteiben nézve a mezei nézőket nyilván megragadja a dallamossága, de ha a saját próbálkozásaimból indulok ki, feltételezem, hogy aki csak most hallotta először, annak mégiscsak hosszúnak érződik, különösen a második rész. Közel egy éve Vácott hallottam először élőben a darabot, majd most tavasszal ismét, közben néhányszor bele is hallgattam különböző felvételekbe, és ezek után ezen a két májusi koncerten erőteljesen éreztem, hogy könnyebben boldogulok vele. Attól tartok, hogy ez nem annak köszönhető, hogy Sir Eugene Goossens által áthangszerelt változat annyival emészthetőbbé tenné, a művel való minél többszöri találkozás az, ami segíthet.
A mű egyik nehézsége az is, hogy az evangéliumokból egymás mellé illesztett részek nem állnak össze egy történetté, inkább elmélkedések füzére, de most a szöveg a zenéhez képest kevés szerephez jut. Nincs felirat, vagy technikai okokból, vagy azért, mert Hollerung Gábor nem akarta, hogy a figyelem elterelődjön a fellépőkről. Nem zárom ki, hogy a karmester feleslegesnek tartotta a szöveg ismeretét a mű élvezetéhez, mert azt nem gondolhatta, hogy minden néző tudja a darabot és érti az angolt. (Foltokban érteni lehetett a szólistákat és a kórust is, különböző mértékben.)
A zene szellemisége, a háladás alaphelyzete átjött így is, és összességében az az üzenet, hogy most örülnünk kell, és van is minek örülni. Az, hogy a konkrét néző mit értékelt leginkább ebben a programban, egyénfüggő – hálásak lehetünk mindenképp a szervezőknek a befektetett munkáért, a közreműködőknek pedig a művészi élményért.
