Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egy hete még tartott a Primavera fesztivál az Erkelben, amelyre nagy lendülettel készültem, míg végül mindenféle más közbejött előadások (Örömünnep, German Late Night, Kékszakállú) eltereltek, és lett belőle két és fél megnézés. Az Ernaniról és A Denevérről le kellett mondanom, A sevillai borbély valamivel egyszerűbb eset volt, már kétszer láttam a rendezést korábban, így be tudtam kapcsolódni félidőben, ha már az egészre nem tudtam menni, és azonnal írtam egy utószót a már meglévő poszthoz, amelyet talán tíz ember is elolvashatott azóta. A Varázsfuvolát is harmadszor néztem, erről egy hét hezitálás után, de szintén írtam egy rövid utószót – és igyekeztem felejteni.

A Normával viszont bajban voltam, mégpedig azért, mert az élmény lényegét olyan könnyen össze lehet foglalni, pár mondatban – a felszínen, de mégis sokkal mélyebbre ment a hatás, minthogy azt egy vagy két éjszaka el tudjam intézni. Elsőre egyenesen megírhatatlannak, túl személyesnek is találtam, pláne egy színházi blogon.

33657170 1752482568171253 6944517322228891648 nKolonits Klára a Normafánál - ma délelőtt (Szabó Zsuzsanna fotója)

I.Norma a Normafánál

Ezzel a dilemmával is a fejemben mentem kirándulni a Hármashatárhegyről a Normafa felé a fiammal a múlt vasárnap, akit a felsorolt programok miatt ezt megelőzően napokig alig láttam. Ekkor még nem telt le 48 óra sem az Erkel színházi megtekintés után, és a Normafánál a táblára nézve felötlött bennem, hogy ha egyszer VAN egy Normánk, mert ezen a csütörtökön vagy 1500 ember erről Pesten is meggyőződhetett, akkor akár meg is lehetne ismételni Schodelné emlékére ezt a spontán „fellépést” vele, Kolonits Klárával, így nem kerek évfordulón, 178 év után. Erről a felvetésről írtam egy FB-posztot, és lám, egy hétre rá, némi levelezgetés után megvalósult ez az esemény, amelyet a poszt lájkolói és kommentelői számára nyitottunk meg.

Kolonits Klára feljött a Normafához jóval a megbeszélt időpont előtt, és az alsó táblánál, nem a rétesárus mellett, egy rövid beszéd után ténylegesen elénekelte a Casta Diva áriát nagyjából húsz embernek. Többen elkéstek, ugyanakkor – ahogy a férjem megfigyelte – a sétányon mászkálók is leálltak, és távolabbról még többen figyelték az énekest.

Egy nettó négyperces áriáról nehéz mit írni, különösen akkor, ha az ember közben egészen meg van hatódva. A Művész igazán kitett helyzetben volt, nem választotta el biztonságos árok a nézőitől, ráadásul volt kockázat, akármi közbejöhetett volna, de az egyik nézővel őt együtt hallgató kutya sem ugatott közbe, gyerekek sem rohangáltak körülötte. Nagyon sokszor leírtam, hogy milyen átszellemülten énekel Kolonits Klára, és egészen eggyé válik a zenével. Ez most is így volt, és utólag szinte egészen nevetségesnek tűnik az a gondolat, hogy variáltunk, hogy lehetne kíséretet szerezni, gitárt? vagy harmonikát? – miközben egészen evidensnek tűnt, hogy neki pont úgy nincs szüksége kíséretre, mint ahogy a madaraknak sem.

Kolonits Klára top-rajongói közül sokan jöttek el, többen olyanok, akik Debrecenbe is leutaztak miatta, és megható volt ez a találkozás nekik is, nekem pedig különösen, mert ilyen módon még soha senki nem köszönte meg a munkámat, sőt nem is gondoltam arra, hogy valaha előfordulhat, hogy egy operaénekes majd „privátban” énekelni fog nekem azért, mert értékeli, hogy foglalkozom vele és a többi énekessel is.

Kolonits Klára a saját pályája határain messze túl lát, nagyobb távlatban nézi az operaéletet, illetve az ezzel kapcsolatos visszajelzéseket, másokra is figyel. Nemcsak a róla eddig megírt 59 cikk mindegyikét és a neki írt kommenteket osztotta meg, köszönte meg és lájkolta be, de nagyon gyakran támogatta lájkokkal, kommentekkel valamely művésztársa népszerűsítésére különösen alkalmas írásokat is. Nem éreztem eddig sem, hogy alul értékelne. Nagyjából ez a maximum, amit tehet valaki, akinek a művészetével foglalkoznak – elősegítette mindig, hogy több olvasója legyen az írásaimnak, és mivel rajta kívül nincs összesen tíz ember, aki ezt rendszeresen megteszi, így azon keveseknek, akik folyamatosan támogatnak, annál hálásabb vagyok, és rájuk külön gondolva írom a blogomat.

A korábbi években a blogírással és a blogíró, illetve a „blogalanyok” közötti megfelelő távolság kérdésében volt nem egy netes beszélgetésünk Kolonits Klárával, több nyilvános is, amelyre most is utalt. Úgy néz ki, hogy kölcsönösen el tudtuk gondolkodtatni a másikat, és talán az árok túlsó oldalán lévők nézőpontjába is ezáltal valamennyire belehelyezkedtünk.

Valóban nem tűnik egyszerűnek valakiről úgy írni, ha az ember személyesen is ismeri, kevésbé szívesen üt meg kritikai felhangokat még azzal az előadással kapcsolatban sem, amelyben az illető szerepel, működik az öncenzúra. (Milyen jó, hogy ez egy ajánló blog, nem kritikai és minden előadásban elsősorban az értéket keresem, ha fb-friend az alkotója, ha nem.) Ha énekesről van szó, akkor pedig még érzékenyebb a helyzet, egy gyanús köhintés, vagy egy bizonytalanul alakuló hang hatására is felmerül, hogy „úristen, csak nem betegen énekel!”, és ez az aggódás mégis civil érzés, és belezavar már a megtekintés folyamatába is, nemcsak a reflexiók begépelésébe.

Igen, van, amikor egy rendkívüli esemény hatására a túlzott bevonódás beleszól, és nem sikerül az első perctől az utolsóig a szerepben látni az illetőt, ahogy azt kellene.

Egy ilyen pillanat adódott a Norma elején is, amely már azért is szokatlan volt, mert Kolonits Klárát minimum nyolcvan alkalommal láttam játszani, de összesen csak egy korábbi hasonlóra emlékszem, amikor észleltem azt, hogy valami nem stimmel. Ez a pár másodperc azt mindenképp kifejezte, hogy mégis egy ember áll előttünk, egy ember énekel mindig olyan csodálatosan természetesen, nem egy gép. Ez a pillanat emlékeztetett arra, hogy mennyire kötéltáncra hasonlít ez a pálya, és tényleg minden egyes alkalmat nagyon kell értékelni, mert mégsem olyan magától értetődő, amikor valami kitűnően megy, ahogy utána ezen az estén is.

Az előadás óta viszont kilenc nap eltelt, és sok minden letisztult bennem, és ezek után megosztom azt, amit sikerült a május 18-i debreceni vendégjáték kapcsán leírni.

II.Norma az Erkelben:

Ami ennek a Normának erős kontrasztot adott, az a három nappal korábban látott Örömünnep c. „Bach-pasticcio”, ahol azt érzékeltem, hogy lehet olyan zenés előadást csinálni, amely minden elemében ki van dolgozva, és a rendező-összeállító ráadásul arra is tekintettel volt, hogy mind a hat szólista egyenrangú feladatot kapjon, és mind ragyogjanak. A nagy operaszerzők, nyilván azért is, mert az opera kapcsolódik a sztárkultuszhoz, épp ellenkezőleg működtek: jellemzően három főszereplővel dolgoztak, és a többiek kis és közepes feladatokban statisztáltak hozzá. Mivel a legtöbb történet eleve egyetlen konfliktusra épül, ez a leosztás praktikus is, és az előadás sikeressége elsősorban azon múlik, hogy erre a három posztra megfelelő énekest sikerül-e találni.

Nadine Duffaut két évvel korábban már dolgozott a debreceniekkel, rendezett egy emlékezetes Traviátát, amelyben érezni lehetett valami pluszt, nem pusztán az előadás lebonyolítására és az akkor is főszereplő Kolonits Klára kiemelésére törekedett.

Ezek alapján magától a rendezőtől jelentősen többet vártam, és kifejezetten csalódást jelentett ez az alkalom, mert az jött át, hogy most viszont csak a szerelmi háromszög szereplőinek megmutatása a célja, a történet közegével nem tud mit kezdeni. Emiatt nem is mennék bele, hogy miféle kétségeim keletkeztek, ráadásul a felvonultatott világító gömbök milyen kísértetiesen hasonlítottak a miskolci Varázsfuvola kivilágított gyertyáira, és ez a rendezés csak annyiban haladta meg azt, hogy legalább teljesen darab- és operaidegen megoldásokkal nem terhelt le minket. (Jó, ez azért számít, nem kevés.)

Nadine Duffaut Normája teljesen érdektelen lenne három közepesen teljesítő énekessel. DE, és itt jön a nagy DE, mégsem lett az, SŐT…

Ugyan a tenor, Calin Bratescu nem világklasszis, helyenként még azt is éreztem, hogy zavart néhány általa kiadott hang, de a karaktert megoldotta, el tudtam képzelni, hogy két nő számára is éppen ő tűnik a „nagy Ő”-nek. (Ahhoz kevés volt, hogy magamnak is el tudjam képzelni…- felőlem nyugodtan megmaradhatott Normának.) Úgyis megfigyelhető az operákban is, a való életben is, hogy hajlamosak vagyunk valakire rávetíteni egy ideálképet, és azt szeretjük benne. Két papnőnek egy tűrhetően kinéző katona miért ne lehetne éppen az ideális férfi?

32854787 2156225871300231 6426282634103488512 nKolonits Klára és Balga Gabriella (Kolonits Klára FB-oldaláról származó felvétel)

Az Adalgisát játszó Balga Gabriella kapcsán viszont aztán végképp nincsen semmiféle de. Az idei szezonjában szinte el volt halmozva jobbnál jobb szerepekkel, folyamatosan valamilyen premierre készült, és minden esetben azzal mehettünk haza, hogy „ez a Balga Gabi megint milyen jó volt…” –  említődjön meg A hugenották, Az olasz nő Algírban, Jancsi és Juliska, A vámpír és a Hunyadi amelyekről írtam vele kapcsolatban is, de lemaradtam a Cosíjáról, és A varázsfuvoláról, és még több koncertről szintén. Ezek mellett számomra felfoghatatlan volt azt látni, hogy még volt energiája Debrecenben is elvállalni egy szerepet a Normában, amelyre 12 alkalommal le is utazott. Van néhány más énekes is, aki ennyit dolgozik, de már jóval kevesebbről mondható el, hogy ennek ellenére végig egészen minőségi módon teljesítenek.

A felsoroltaknál ez az Adalgisa (a Jancsi és Juliskát leszámítva) jelentősebb feladat volt, talán énekesileg is, de a szerep dramaturgiai fontosságát nézve egészen biztosan. Nagyon nem mindegy, hogy a szerelmét Normától elhódító nőt milyennek látja a néző, méltó riválisa van-e Normának, vagy pedig legyinthetünk, hogy „ja igen, így van ez, egy fiatalabb nő mindig elviszi a pasast, semmi különös”.

Balga Gabriella Adalgisájából árad a tisztaság, őszinteség. Nem egy rafinált nőt látunk, aki egy nős férfit elszeret, hanem egy megtévesztettet, akit szintén elárultak. Az előadásban így két folyamat válik igazán érdekessé: ahogy ez a két nő igazán egymásra talál a közös helyzetben, illetve ahogy Norma nézőpontot változtat, és saját feláldozása mellett dönt.

Kár, hogy az előadás nem szól hozzá ahhoz az égető kérdéshez, hogy milyen az a társadalom, amely ennyire bekorlátozza az egyént, aki nem vállalhatja fel önmagát. A fő probléma mégis itt lenne, a titkolózásban és az évek óta folytatott rejtőzködő életmódban, a rengeteg hazugságban. Norma teljes élete hazugságra épül, bár tudjuk, hogy ez egy operaszerző által kreált mesterséges szituáció, és sose működhetne ilyen hatékonyan papnőként két terhesség és két gyerek teljes eltitkolása.

Az előadás végén Norma és régi szerelmének közös halála lehet, hogy felemelő – nyilván sokkal inkább az, mint lenne annak az elfogadása, hogy a szerelmesek idő közben szükségszerűen eltávolodtak egymástól, és ezt nyugodtan tudomásul véve elválnának - , de mégis egészen szükségtelen. Ez a nyomasztó érzése a mai nézőnek még erősebb lehet, mint a XIX. században.

Ehelyett valóban a háromszögtörténet válik érdekessé, éppen azok a kérdések, amelyek nem avultak el: mi van akkor, ha az öröknek hitt szerelem elhal, de csak az egyik félben? Érdemes-e ehhez ragaszkodni, akár a gyerekek miatt, vagy nincs más választás, és el kell engedni ezt az embert, ha egyszer így történt? Másfelől: hihetünk-e abban, hogy ez az új szerelem viszont valóban örökre szól? Meg lehet-e azt ígérni, hogy nem változtat valaki az érzelmein soha?

Az előadást egyértelműen nem azért tűzték ki, mert a rendező valamit üzenni szeretett volna nekünk a saját véleményéről ebben a kérdésben, ez most nem az ő színháza. Azért vették elő, hogy Kolonits Klára megmutatkozhasson benne, elénekelhesse ÉS átélhesse ezt az újabb összetett női sorsot is.

Sőt, az Erkelbe a közönség döntő többsége is azért ment, hogy Kolonits Klárát ismét láthassa, arra volt kíváncsi, hogy milyen Normaként.

Így volt ez két éve a Traviáta esetén is, így volt ez idén A hugenották vagy a Lammermoori Lúcia előadásain is, mert van az a többszáz ember Pesten, aki megszerette az énekest, és hónapokig készül az előadásaira. (Lássuk be, nagyon kell nekünk nézőknek, hogy legyenek olyan ESEMÉNYEK, amelyeket várhatunk, amely a szürke hétköznapokat megtöri, és segít minket azok elviselésében is.

Pontosan emiatt a szempont miatt, voltaképp kevésbé számított, hogy a rendezés milyen, a kórus miként mozog a színpadon (nagyszerűen énekeltek, az megemlítendő azért így is), vagy a kisebb szereplők (Wagner Lajos, Rendes Ágnes, Biri Gergely) miként teljesítenek.

A levegőben benne volt a siker, amelyet a művész korábbi teljesítményei erősen megalapoztak.

A Normában szerencsére nagyon sokat énekel a címszereplő, és észrevehető mennyiségű kettőse is van Adalgisával, sok a kamarajelenet, amelyben tényleg az éneklésen van a hangsúly (bár néha a két helyes kisgyerek is jelen van a háttérben), így az este folyamán jó dolgunk volt, csúcspont követett csúcspontot. Ugyan Kolonits Klára a Casta Diva áriát még meglehetősen visszafogottan énekelte, de talán a közönség igazán meleg fogadtatása is felbátorította, és érezni lehetett a fokozatosságot, ahogy egyre jobban ráerősít. Az persze az első pillanattól sem kérdéses, hogy végig szerepben volt jelen a színpadon, és a bravúráriák alatt is végig Norma sorsa volt a tét, az foglalkoztatott minket.

Az előadás óriási sikere után Kolonits Klára rá nagyon jellemző módon partnerét, Balga Gabriellát méltató posztot tett ki facebook oldalára – a „Csodálatos jelen lenni egy csillag születésénél!” mondatot. Hát igen, valahol itt kellene tartani, ahol ő. Fantasztikus lenne a magyar operaélet, ha mindenki ilyen módon tudná értékelni a másik teljesítményét. Az opera pláne csapatmunka, mindenkire szükség van egy jó előadáshoz. Kolonits Klára értékeli a jó partnereket, tudja, hogy egyedül csak kivételes alkalmakkor elég – mint például ma délelőtt, a Normafánál.

Bízom benne, hogy nagyon hosszan nem kell várni az újabb rendkívüli eseményre, már gondolkodom egy „Klári-fa” ültetős projekten, amely nyilvános lesz. Akinek van ezzel kapcsolatos szervezési tapasztalata, nyugodtan jelentkezhet, minden segítséget szívesen fogadunk.

Címkék: Opera Erkel Színház Norma Balga Gabriella Kolonits Klára Nadine Duffaut Calin Bratescu

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9714006230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása