Érdekes lenne tudni, hogy a köztudatban itt Budapesten mennyire ismert ez a 2010-ben írt angol politikai bohózat (a sztoriról, szerzőkről az Átrium honlapján részletes infó, sőt a wikipédia is bővelkedik további adatokban). Lehet, hogy sokan korábban is tudtak arról a BBC- sorozatról, amelyik öt évadon át futott és még Margaret Thatcher is a kedvenc programjaként említette. (Aki megnézné, annak akár a Szabó Ervin könyvtárban is elérhető, megjelent VHS-en és DVD-n egyaránt. 2008-ban a könyv is megjelent magyarul.) 

Én tegnap szándékosan "tudatlanul" ültem be az előadásra, mindössze a szereposztás ismeretében. Azt nem mondom, hogy előzetes várakozások nélkül, ugyanis a szereposztás azért nagy reményekkel töltött el. Znamenák István mint rendező, Hevér Gábor, Ficza István mint főszereplők mindenképp jó estét ígértek önmagukban is, és persze benne van Robi is...

Egy éven belül ez a harmadik alkalom, hogy Alföldi Róbert színészként is megmutatkozik (a Vaknyugatban szintén az Átriumban és a Rózsavölgyiben Az utolsó órában). Az előadás során (sajnos) arra is volt időm, hogy elgondolkozzam azon, hogy tudhat valaki ennyiféle munkát egyszerre végezni (a TV-programján kívül ott volt a Danton is, utána a Mephisto felújítása miközben ezt a rengeteg és nehezen mondható szöveget megtanulta).

Az előadást egy díszletben bonyolítják. A miniszterelnök dolgozószobája (vidéki pihenőkastélyában) nem különösebben díszes, viszont jellemzi tulajdonosát, hogy a könyvespolcok valójában egy bárszekrényt (és ételliftet) illetőleg egy ajtót rejtenek. Van viszont feltűnő helyen egy darts-tábla. Hevér Gábor, aki a miniszterelnököt játssza, tréningruhájában edz a nyitóképben. Később a nyilakat meglehetős ügyességgel dobálja. A próbák során nyilván volt ideje begyakorolni. Műveletlen (különösen, ha a környezetéhez viszonyítjuk), de nem buta ember ez a miniszterelnök, helyenként kiderül, hogy önállóan is képes gondolkodni. Arra azért nehéz lenne rájönni, hogy minek erőlteti a kormányzást, miféle előnyei vannak ennek, ha egyszer ennyi stressz a velejárója. Hevér alakítása egyértelműen az előadás legerősebb pontja. Bár a próbaidőszak nagyrészében egy másik szereppel is foglalkozott (a Danton halálában Saint Just, erős alakítás az is), de az a szerep csak pár jelenetre korlátozódik, karakter. - Érzésem szerint Hevér Gábornak volt ideje az elmúlt időszakban (hacsak nem vállalt ő is még nyolc másik párhuzamos filmes-szinkron-akármilyen feladatot), hogy kidolgozza ezt a főszerepet. Neki kell vinnie az előadást és viszi is, amennyire rajta múlik. Mivel ez egy bohózat, a közönség reakciói ezerszer jobban számítanak, mint egy tragédiánál. A tizedik alkalomra fog igazán a tempó beállni. Ezen az első közönség előtti megmérettetésen is látszott, hogy Hevér rendben lesz, van ereje és  a némileg ellentmondásosra megírt figura körvonalait ki tudja  tölteni.

Miután fogalmam sem volt a darab eredetéről, az első néhány percben elhangzó mondatok hallatán még az is eszembe jutott, hogy ad absurdum, ezt a darabot álnéven írta egy mai magyar író, direkt módon a mai magyar közállapotokról. Persze (ezt a wikipédia oldala is megállapítja), hogy a sorozat erőssége eleve az volt, hogy akármelyik demokratikus államberendezkedésű ország vezetői magukra ismerhetnek. A politikai utalások nem a szolid áthallások szintjén, hanem különösen nyíltan jelentek meg. Az első tíz percben - a tréningruhás miniszterelnököt nézve a párbeszédek közben - igazán nagyszerűen szórakoztam, volt lendület, hamar kiderültek a szereplők közötti viszonyok, amelyek aztán alig változtak az előadás folyamán. A miniszterelnök és kabinetfőnöke (Alföldi) helyenként egymás mellett , máskor egymással szembe is került, ennek a viszonynak a mozgása állt az előadás centrumában. Az ígéretes kezdés után aztán igazán nagy dramaturgiai ötlet nem következett, vékonyka volt a konfliktus, erősen álprobléma-érzetű. Viszont hosszadalmasan kibontott. Egy idő után vannak üresjáratok, aztán még több - a második részben aztán ez állandósul. A tempó változni fog, a bonyolult szöveget gördülékenyebben fogják tálalni (Alföldinek jutnak a legneccesebb részek, irgalmatlan hosszú körmondatokat mond el hibátlanul), de a darabot nem valószínű, hogy átírnák. Részben ezt megtehette már Faragó Zsuzsa dramaturg, valószínűleg neki köszönhetően lett a miniszterelnök szakácsnéja éppen magyar. Ez a magyar szál is kissé erőltetett, lehetséges, hogy az, ami eredetileg a helyén volt, az sem volt persze sokkal izgalmasabb.

Ficza István személyi titkárként erőteljes, lehet rá figyelni. Ha más szerepében is ránézek, még mindig eszembe jut futólag a Vaknyugatban nyújtott alakítása és az az ostoba akcentus, amivel kiakasztott. Jelenleg a rendező nem talált ki neki ennyire alkalmatlan feladatot. Elnézegetjük egy ideig a bilincset, amivel az aktatáskáját a csuklójához rögzítette, de ez különösebben nem zavaró, ha nem is akkora poén. Némedi Árpád nagykövetként korrekt alakítást nyújt, Parti Nóra viszont miniszterelnöki tanácsadóként nem hiteti el azt, hogy intelligenciájával felette áll a férfiaknak. Szép és elegáns, de játéka tele van (még?) modorossággal. Ennek a szerepnek csak a felületét játszotta el, egy kicsit sem éreztem a mélységet vagy emberi sorsot, amely Hevér és Ficza alakításában a darab gyengesége ellenére is megjelent. És mi van Robival? Az "elegáns angol úriember fanyar humorral" neki való szerep, ha különösebb kihívást nem is jelenthet. (Oscar Wilde-ot játszott már és játszhatna is akármennyit, működne.) A tegnapi előadáson nekem így is több volt még a rutin, csak ritkán éreztem, hogy a felszín mögött ott az ember. Persze a szerep is ilyen, eredendően egy alakoskodó, helyezkedő, ügyesen korrupt köztisztviselőt játszik. Könnyen előfordulhat, hogy amire én azt gondolom, hogy "Robi nincs igazán még kész, mert túl sok bonyolult szöveget kellett megtanulnia és még arra figyel, hogy ezt ne rontsa el", az voltaképp csak a rendezői utasítások pontos követése és valóban egy manírokból felépített hivatalnokot akar nekünk Znamenák mutatni. Mindenesetre azt kapunk. Az ember akkor látszik mindössze, amikor a miniszterelnök egy új köztisztviselői törvényjavaslat beterjesztésével megzsarolja, amely egzisztenciális fenyegetést jelentene számára. Akkor leolvad a máz. Helyenként Alföldi játékát az is erősen megnehezíti, hogy az ő szövege a legnyakatekertebb, tele van a körmondatokon kívül olyan megállapításokkal, amelyek annyira aktuálisan hangzanak, hogy mindenképp a nézők felé kiszólás ízük van. Túlságosan is. Elég komoly erőfeszítés ezeket a mondatokat úgy hallgatni Alföldi Róbert szájából, hogy ne Alföldit lássuk, pusztán Humphrey Applebyt. Ez a helyzet a nézőnek is feladja a leckét. Nagy nehézségbe ütközik az előadás folyamán Alföldire nézve "nem gondolni a fehér elefántra", azaz az elmúlt évben a Nemzeti Színház körüli csatározásokra. És nem gondolni arra sem, hogy mennyire jó lett volna, ha az éppen jó sínre kerülő színházat még öt évig békében hagyják, hogy megmutathassák, hogy még mire képesek. Nagyon nem szerencsés, de gyakran erre gondoltam az Igenis, miniszterelnököt nézve. Nem kis szomorúsággal, ami csak részben szólt a konkrét helyzetnek, annak, hogy nem tudott igazán magával ragadni az előadás.