A Katona repertoárjára gyakran kerül olyan előadás, amelyik korunk legégetőbb és frissen aktuálissá vált problémáihoz szól hozzá. Nem ez az első, amely biztonságérzetünk teljes vagy részleges megszűnéséről beszél és a terrorrizmus témáját feszegeti, ott volt már Nordost 2011-es bemutatója is (benne Fullajtár Andreával) . Persze tudatosíthatnánk magunkban, hogy a korábbi történelmi korokban még kiszolgáltatottabbak voltak az emberek és még rosszabb a közbiztonság, csak talán túlságosan is el vagyunk kényeztetve és valami miatt azt hisszük, hogy a nyugalom az élet alapszolgáltatása kell, hogy legyen. Mégis vannak rendkívüli események, amelyek nemcsak felkavarnak minket, de ketté is törik hétköznapi életünket - ilyenek a terrorista merényletek is, köztük a repülőgép eltérítések. Egy ilyen történetről szól a Terror című előadás.
Nagyon profin dolgozik a Katona - pontosan a kiírásnak megfelelően 20.50-kor ért véget Ferdinand von Schirach tavaly írt és a német színházak által nagyon felkapott darabja. Kismértékben interaktív az előadás, mi nézők is játszunk, mégpedig esküdtszéket, amelynek beleszólása van a darab végkifejletébe. Bűnös-e Lars Koch, aki a saját feje után ment és az eltérített gépet lelőtte, vagy sem? - ez itt a kérdés.
A mi mai esténken a szavazás 62:43-ra dőlt el, amely arány az eddigi 240 ezer nézőre levetítve is hasonló, akik a világ különböző részein már láthatták az előadást és ebben az eddigi 16 kamrás előadás adatai is mind benne vannak. A helyzet állását egyébként az előadás honlapján követni is lehet - lsd: http://terror.theater. A szavazáson túl az előadást rendkívüli módon megemelte volna, ha nem ennyiben merül ki a nézői részvétel, hanem bevállalják egy második rész keretében a nézői kérdéseket, hozzászólásokat is. (Ha ráadásul netán az lett volna a cél, hogy az esküdtszék jusson egységes álláspontra, akkor valószínűleg éjfélnél is tovább ülésezünk és talán sose jutottunk volna közös álláspontra. 101 ember mégis túl sokféle, és ahogy a 12 dühös emberben is láttuk, egy tucatnyi ember is nehezen tud közös álláspontra jutni. Amíg a szavazólapokat begyűjtötték a nézők intenzív morajából le lehetett szűrni azt, hogy a többségnek erőteljes véleménye volt és talán szívesen hangot is adtak volna ennek.)
Ha valaki most figyelt és összeadta a számokat (62+43 az nem 101), láthatta, hogy plusz négy szavazat keletkezett - azaz ennyien bedobták mindkét kártyájukat az "elítélem"-et és a "felmentem"-et is, feltehetően azért, mert nem tudtak magukkal sem zöldágra vergődni.
Én a magam részéről nem láttam olyan bonyolultnak a problémát, amelyet a színlap is már leír, de az előadás első tíz percén belül már részletesen körvonalaznak számunkra, sőt ennyi idő alatt már tudtam, hogy miként fogok szavazni és ettől az álláspontomtól nem is térítettek el.
Idézem a honlapról: "A Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját eltéríti és egy teltházas stadion felé kormányozza egy terrorista. Lars Koch vadászpilótának döntenie kell: lelője-e a repülőgépet a fedélzetén 164 emberrel, hogy megmentse a stadionbeli hetvenezret? Döntéséről néhány héttel később a bíróságon ad számot."
Az előadás valóban a tárgyalás maga, a vádlott, a vádló és a védő mellett két tanú álláspontját is megismerjük az ügyben.
Ami lényeges, a helyzet valóban nem egyértelmű, mást mond a jog és a józan ész, sőt még érzelmek és személyes szempontok is bekavarhatnak.
Nem állja meg a helyét az előadás alapján a színlap állítása. Lars Koch vadászpilóta, ha csak a munkáját végezné a katonai szabályzat alapján, egyáltalán nincs döntési helyzetben, mert annyi a feladata, hogy a feljebbvalóitól kapott parancsot végrehajtsa. Az az utasítás, hogy ne lőjön. Ezek után, ha a gépet a terrorista belevezeti a stadionba, és mind a 164 utas a stadion nézőinek a többségével együtt meghal (lássuk be, mindenki valószínűleg nem halt volna meg, csak van, aki el tud menekülni), őt senki sem hibáztathatta volna. Ő maga döntött úgy, hogy túllép a szabályzaton, túl az alkotmánybíróság álláspontján és inkább lelövi a gépet 4 perccel a becsapódás előtt, minthogy még többen vesszenek oda, a "kisebbik rosszat" választja. (Számomra a darab egyik gyenge pontja, hogy végig a vagy 164 vagy 70000 a kérdés, miközben vagy 164 vagy 70164 lenne az igazi kérdés - megengedve, hogy valami csoda 4 perc alatt is bekövetkezhet, ha ennyi idő nem is sok.)
Az előadásban elhangzó okfejtéseket nem tervezem részletesen leírni, ezek a lényegesek. Dömötör András rendező kellően kiemeli mindkét oldal érveit, és próbálkozik a lehetetlennel, igyekszik a darab statikusságát kellően ellenpontozni, hogy a folyamatos tárgyalótermi üldögélés ne fulladjon unalomba. (A díszletet és jelmezt Kálmán Eszter tervezte, az általa teremtett helyszín alkalmas arra, hogy a témára tudjunk koncentrálni.) Nagyjából sikerül neki ezt megoldani, hiszen nagyszerű színészeket kap, akik egészen kitöltik a szerepeket és elhisszük nekik, hogy azok, akik. Az előadásban már az is esemény számba megy, ha valaki feláll és egy pohár vizet tölt magának. Amennyire lehetséges, a rendező beiktat némi mozgást, a vádló és a védő legalább a színpad előterében mondhatja el összegzését. Jó lenne tudni, hogy hányan lehetnek, akik az előadás közben alakították ki álláspontjukat, akkor derülhetne ki, hogy magának a színészi játéknak mekkora hatása van ránk.
Kovács Lehel engem rendszerint képes akármiről meggyőzni, így nem volt újság számomra, hogy egy az egyben el tudtam fogadni vadászpilótának is. Végig helytállónak láttam az érvelését, egy percig sem volt kétséges előttem, hogy ebben a kényszerhelyzetben az ő választása a jó, már csak azért is, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a 164 ártatlan utas bármilyen eszközzel megmenthető lett volna. Először csak hátulról látjuk, ahogy rezzenéstelenül hallgatja a tényfeltárást, és annak a napnak a leírását, amely miatt hét hónapja vizsgálati fogságban van, így még nagyobb ereje lesz, amint velünk szembefordulva ő maga is beszélni, sőt a vádlóval vitázni fog. Látunk egy felelősségteljes, mindenre elszánt embert, akiről azt is elhisszük, hogy az életét is feláldozná valóban, ha a helyzet ezt megkívánja és aki a döntésével lényegében ezt meg is tette, mert akármilyen ítélet után is folytathatatlannak tűnik korábbi életpályája. Ennek a drámája mind megjelenik Kovács Lehel alakításában, aki lényegében egész végig mozdulatlan marad.
Az előadás másik katonája Rajkai Zoltán, aki alezredesként a vezetőség tetteiről számolt be. Általa felmerült egy komolyabb kérdés is, amely végül nem került terítékre: az illetékesek a vadászpilóta válláról levehették volna a súlyt, amennyiben a rendelkezésre álló nem kevés időben (fél óra) gondoskodnak a stadion kiürítéséről. Ha ez megtörténik, valószínűleg a terroristák miatt a gép utasainak a sorsa ugyanúgy megpecsételődik, de legalább nem ez a vadászpilóta került volna döntési helyzetbe. Rajkai Zoltán egyetlen jelenetben kell, hogy megmutassa magát. Ez a jelenet rendkívül intenzív, látunk egy tisztet, aki talán már kissé bele is fásult a katonai szolgálatba, aki számára nem is kérdéses, hogy mindig a parancs szerint kell eljárni, de mégis valószínűsítjük, hogy a vádlotthoz hasonlóan cselekedett volna ő is, ha a helyében van.
A másik tanú, akinek a férje a repülőn volt, Rezes Judit , akit szintén egy rövid jelenetben látunk mindössze. Most is úgy érezzük, akárcsak Kovács Lehel esetén, hogy egy teljes életbe nyerünk bepillantást, amelyet a tragédia értelmetlenül kettétört. Nem tehet róla és mégis szétesett minden a férje halálával, látjuk, hogy hét hónap alatt sem sikerült ezt még feldolgoznia és meglehet, hogy később sem fog ez menni. Nagyon megráz minket az a tárgyilagosság, ahogy a tényeket közli velünk és általa minket is megérint a férj és a többi utas halála, úgy érezzük már néhány perc után, hogy egészen bevonódtunk. Nagy alakítás ez is, bár hasonlóképpen (vagy még inkább) eszköztelennek tűnik, de ez sem tántorított el a már kialakított álláspontomtól.
Több szöveget, nagyobb mozgásteret kaptak a bíróság tagjai. Kiss Eszter bíróként végig megtartja magának saját véleményét, sikeresen megmarad tárgyilagosnak és átjön az igyekezete, hogy a dolgokat minden oldalról megvizsgálja, minél alaposabban. Kézben tartja a szálakat, és talán kicsit örül is, hogy ebben a bonyolult kérdésben mégsem neki kell döntenie, csupán az esküdtszék álláspontjának megfelelően kell eljárnia. Kiss Eszter egy olyan bírót képes megmutatni, akiről szintén elhisszük, hogy döntéseibe nem visz bele személyes indulatot és képes egészen elkülöníteni munkáját a magánéletétől. (Ez a darab NEM a Tizenkét dühös ember, csak az esküdtszék és a nehéz döntési helyzet hasonló, most a bíróság tagjainak saját életéről semmi nem derül ki, az egész darab szikáran csak a tárgyalásra szorítkozik - lehet, hogy emiatt érezzük, hogy mégis egysíkú és kicsit hosszabb annál, mint amennyi az elhangzó érvelésekhez jól jönne.)
A védő szerepében Mészáros Béla egészen azonosul a vádlott álláspontjával, hatásos érveket hoz fel, de sérülékenyebb és impulzívabb alkatú embernek tűnik, korántsem olyan zárkózott, mint védence, az ő arcáról leolvashatóak az érzelmei. Fullajtár Andreáról ez kisebb mértékben mondható el, aki nagyon profi ügyészként képes arra, hogy jól adagolja a kérdéseit és jól helyezze el az érvelésében az információkat. Ugyan a szövegében ez a "164 kontra 70000", mint állandó kérdésfeltevés zavart, ahogy ezt kifejtettem, de erről pláne nem a színész tehet. Jól érzékeltük, hogy a két ember nemcsak ellentétes álláspontot képviselt, de ezen kívül a felszín alatt mindketten ellenszenvesnek is találták a másikat, lehet persze, hogy korábbi ügyek, politikai beállítódás vagy egyszerűen csak foglalkozási ártalom miatt, viszont az kifejezetten kárpótolt minket, hogy a vád tisztán elvi síkon akarta megoldani a problémát és nem vehettük észre, hogy a vádlottal szembeni esetleges ellenérzések lennének az álláspontja mögött. Inkább az érvényesült a tárgyalás lefolytatásából, hogy az állam gépezetként működik, kevésbé képes arra, hogy az egyén különleges helyzetét bármikor is tekintetbe vegye és rugalmasan döntsön. Lars Koch az, aki ezt nem tűri el és képes arra, hogy vészhelyzetben túllépjen ezen és felvállalja a döntést. Mi pedig - a nézők többsége - vele tartottunk, neki drukkoltunk és örömmel vettük a felmentését.
Más nézői csoportok más alkalmakkor máshogy is dönthetnek, a lehetőség, hogy véleményt mondjon, mindeki számára nyitva áll, feltehetően még sok évig a Kamrában. Addig örüljünk, amíg csak egy színházi előadás miatt kell egy ilyen helyzeten elgondolkodnunk.