Második előadását láthattam ma a Rózsavölgyi Szalonban Tóth Krisztina első felnőttek számára írt darabjának, amely ebben a formájában 120 perc, egy szünettel.
A Rózsavölgyi most megint a kockáztatást választotta, nem a biztonsági játékot – megrendelt egy kortárs darabot. Ez önmagában is szenzációnak számít. Kevés igazán jó kortárs darab van, és ahhoz, hogy sok legyen, még annál is többet kell írni, és ki is kell próbálni őket - előadva látszik igazán, hogy mi az ami jól működik színpadon is. Az eredmény, amit kapunk ezúttal – vegyes, a mérleg kileng mindkét irányba, és nézőként erősen eltérő lehet, hogy mi lesz a végeredmény.
Már a honlap leírása alapján is megtudjuk, hogy a szereplők nagyon boldogtalanok lesznek, és ez valóban igaz is. Nem ez az első ilyen kevéssé szívderítő színmű – némi kis valószínűtlenül pislákoló reménysugárral a végén - , de most ez nem kicsit tűnik mesterkéltnek. Néhány kapcsolat mégsem olyan törvényszerűen menne tönkre, vannak helyzetek, amelyeket mégis lehetne kezelni, és szívesen beleszólnánk, hogy mit kellene lépni, ha ez egy sakkjátszma lenne, nem lenne megnyerhetetlen a kiinduló pozíció.
Van persze nagyon sok hiteles eleme a darabnak, csak így az összes együtt, valahogy mégis hamis. És most nem elsősorban arra gondolok, hogy egy férfi a fia barátnőjével azért találkozgat, mert az korrepetálja Pokemon-begyűjtésből…
Csizmadia Tibor korrekt módon lebonyolíttatja az előadást, és feltételezem, hogy rengeteg háttérmunkát is beletett, és akár sokat változtathatott a szövegen és a szereplők viszonyain is.
A háttérvetítés lényeges eleme az előadásnak – sivárabbnál sivárabb szobák képe, illetve egy falusi ház, mint helyszínek – szerencsés megoldás, kitágítja a Szalont, bár épp ez a megjelenített közeg nem illik túlságosan ide. (Az egyetlen színészhallgatót leszámítva csupa olyan szereplőt látunk, aki sosem juthatna el a Rózsavölgyibe, ebben biztosak lehetünk.)
NAGYSZERŰ színészeket kértek fel a feladatra, és mindenki a helyén van, és amennyire ez emberileg/színészileg lehetséges, eladják nekünk a történetet, bár nekem mégis maradt hiányérzetem, ezt nem tagadhatom. A hatás persze nézőfüggő, és az nagymértékben befolyásolja, hogy ki mennyire érzi magát eltalálva a történet néhány mozzanata által, én csak a magam nevében nyilatkozhatok továbbra is.
A színészek valóban igazán kitűnőek, még az egészen kezdők is.
Pokemon-befogás
Az előadásban egy szerelmes párt játszik Hunyadi Máté és Ladányi Júlia, legalábbis egy ideig ez a benyomásunk. A kapcsolat „csak” meglazul, ami valójában nem lehet egyedi eset. Lehet, hogy sokkal több emberi viszony megy tönkre csak azért, mert a felek elkényelmesednek, mint azon, mert felmerül valamiféle igazi akadály, kezelhetetlen konfliktus. Valószínűleg – például a szülők ellenkezése, vagy bármi, amivel szemben közösen kell harcolni, éppen a kapcsolat malmára hajtaná a vizet, de ilyen tényező nincs. „Mindössze” sokat kell tanulni/dolgozni/intézkedni és nincs idő egymásra. Ez a kapcsolat is lefelé menő spirálként kezd működni, és nem tűnik úgy, hogy a felekben lenne elég szándék a folyamat megváltoztatására.
Hunyadi Máté tehetetlen, bizonytalan, mások véleményétől függő fiatalember, egy igazi jófiú, akinek a tanulás lehetett korábban is, most is az első, úgy látjuk, hogy csak pillanatokig figyel igazán oda barátnőjére, amikor belekapaszkodik. Sorsának alakulását nyilván sajnáljuk, de ahhoz túl keveset láttuk az előadásban, hogy mélyen megrázzon – míg barátnőjével az író többet törődött, így leginkább az ő oldaláról követjük a dolgok alakulását, ő az, akiért konkrétan is aggódni kezdünk. Ladányi Júlia került hozzám legközelebb az előadás folyamán, és ez valószínűleg egyezik a szerző szándékával is. Lehet valaki ennyire naiv és jóhiszemű, neki elhiszem ezt is.
Mindkét színinövendék egészen hitelesen játssza a Pestre került fiatal egyetemistát, megjegyezzük a nevüket és várjuk, hogy itt-ott felbukkanjanak a későbbiekben is. (Amennyiben valaki volt kollégista, könnyen lehet, hogy ezeket az emlékképeket is előhívja az előadás.)
Továbbra is Pokemon-befogás
Sztarenki Pál a mindig jelenlévő, szolgálatkész és nem kicsit sármos szomszéd szerepét kapta, Józsit, akivel szemben a színlap is már gyanakvóvá tesz. Túl szép ez a nagy segítőkészsége, és mi garantáltan meg is fogjuk utálni ezt a Józsit. ((Pedig tényleg vannak segítőkész emberek, például mielőtt erre az előadásra elindultam volna, valaki becsengetett, és beadta a lányom elhagyott diákigazolványát, amit megtalált az utcán. Ez szinte csoda, de így van.))
Sztarenki Pál nagyszerű ebben a szerepben, és mi valóban meg is utáljuk, érzem, hogy ez is elkerülhetetlen. Van néhány pont, amikor szegény kislánynak beszólnánk, hogy most mit is kellene csinálni/válaszolni – de erre nincs lehetőségünk, és néznünk kell tehetetlenül, ahogy nem győz a jó….
Lehet, hogy már az ötödik szinten...
Bozó Andrea most ismét egy kihasználható jóembert kapott, aki nem bánja annyira, ha másokkal kell törődnie, és ezért nem sok viszonzást kap. Ennek ellenére az orránál nem lát tovább, nem veszi észre, hogy a férje most már valóban változtatna, ebben nem partnere. Olyan rossz élete mégsem lenne, ha a szerző még egy plusz terhet nem rakna a nyakába a családi bajain túl is. Neki is drukkolunk, hogy éljen túl, de a történet fordulatai annyira valószínűtlenül ártanak neki, hogy ennyi kín már nem hihető, az meg pláne nem, hogy ebben a helyzetben valaki képes talpon maradni. (Örülünk, ha az író reményt akar bennünk kelteni, de ez így mégis kevés. ) Ami rajta múlik, azt a színész megteszi, ez mindenképp elmondható, de mégsem hisszük el neki, hogy Debreczeny Csabával nem képesek ezt a házasságot tovább működtetni, ha már 20+ évig sikerült. Utóbbinak különösen nem hisszük el, hogy ennyire nyavalyás alak lenne, és cserbenhagyná a feleségét. Talán azt, hogy belebolondul a Pokémon Gó-ba, még igen. Többet nem. Vannak azért jó kis jelenetei, különösen az anyósával kapcsolatban ülnek a viccelődései, és érezzük, hogy nem rossz ember. (Az író olyan mélységében ezt a kapcsolatot nem dolgozta ki, így mi két szerethető embert látunk a színészeken keresztül, akikről elképzelhető, hogy nem tudják egymást túl gyorsan leírni, különösen nem abban a helyzetben, amibe az előadás végére kerülnek.)
A bejegyzés végére hagytam Tímár Évát, akivel a Rózsavölgyi honlapján interjú is készült. Eddig nem is gondoltam arra, hogy már ötven éve van a pályán, ezek szerint az első 15 évét nem követtem.
Megnéztem a blogom, és ez mindössze a harmadik előadás, amelyikben ténylegesen szerepel, de több más alkalom kapcsán felmerültek a múltból a miskolci előadásai, amelyek számomra valóban kulcsfontosságúak voltak, azóta is viszonyítási pontokként működnek. Éppen ezért, külön örültem, hogy ebben az előadásban ismét láthattam.
A szerep ellenszenves, és persze értjük az általa játszott öregasszony igazságát, de kicsit sem szeretjük, különösen azért, mert a Bozó Andrea által játszott lánya/áldozata oldaláról nézzük mindvégig. Sokat nevetünk a megjegyzésein, de közben érezzük a helyzet tragikumát is. Ez az asszony egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy mennyire ráül mások életére, csak magával foglalkozik, egy igazi energiavámpírként hat. Érezni lehet, hogy valóságos modell alapján készült, a kis szurkálódó megjegyzései hatnak.
Nagy általánosságban is feltehető a kérdés, hogy mely szereplők figyelnek ténylegesen oda valaki másnak a szükségleteire – lehet, hogyha jobban megkaparjuk, akkor esetleg csak arról beszélhetünk, hogy vannak szereplők, akiket kicsit könnyebb, míg másokat kicsit nehezebb elviselni. (Ha a néző igazán elemző hangulatba kerül, akár azt is megkérdezheti magától, hogy ugyan ő valóban sokkal könnyebb eset-e? – de ez már messze vinne…)
Az előadás során nem egyszer összenéztünk a mellettem ülővel, mintha hasonló emlékképek merültek volna bennünk fel és ezt meg is beszéltük. Ez az, amit igazán szeretek, a Rózsavölgyiben már többször előfordult, hogy spontán módon csak úgy beszélgetni tudtam idegenekkel, ha már a véletlen egymás mellé sodort. Ez kicsit olyan érzés volt, mintha – a darab világával némileg ellentétesen – ez egy jóval barátságosabb világ lenne…Ezt lenne jó hinni.
ps.1 Ha valaki netán nem hallott a Pokemon Go nevű népszerű internetes játékról, akkor a helyszínen kap egy lapnyi tájékoztatást...
ps.2 Éder Vera fotóit a Rózsavölgyi Szalontól kaptam, köszönet érte!
