Miért épp ezt az előadást néztem? (Akit ez nem izgat annyira, lapozzon a Konkrétan az előadásról fejezetre)
Ez a szombat túlságosan is sok alternatívát kínált. A Kolibri és az Örkény nyílt napján kívül (utóbbiról beszámoló: itt) csak a Tháliában is két vidéki vendégjáték volt műsoron egyidejűleg. Mindenképp választani kellett a debreceniek és a zalaegerszegiek előadása között. A zalaegerszegiek mellett szólt sok érv: a kortárs magyar szerző (Krusovszky Dénes) számomra ismeretlen darabja (Üveganya), a rendező (Sztarenki Pál) személye, akinek több munkáját szerettem a József Attila Színházban is és persze a színlap (rajta Ecsedi Erzsébet, Besenczi Árpád) egyértelműen kíváncsivá tett. (Az, hogyha sok az ismeretlen név a színlapon, egyben esély is, hogy saját felfedezést tegyen a néző, önmagában nem hátrány.)
A debreceniek erős konkurense volt még a Maladype Macbeth előadása (benne a lenyűgöző Petrik Andreával és másik nagy kedvencemmel, Orosz Ákossal), de aztán erről letettem. (Eddig összesen tíz ember igyekezett lebeszélni róla. Elég vehemensen. Szavahihető emberek, akiknek adok a véleményére. Ritkán tapasztalni ennyire nagy egyetértést egy előadás kapcsán. Legtöbbször mindig van olyan, aki épp az ellenkezőjét mondja és jobb, ha az ember maga is látja az előadást. Most meggyőztek, tehát kihagytam. Minden csapdába nekem sem muszáj besétálni. Mi van, ha a Maladypének nem minden előadása sikerül? „Attól még szeretjük őket”, mondta az egyik szakember-néző, aki egyébként ezen a konkrét előadáson nagyon szenvedett. Az alkotók is majd levonják a tanulságot és majd beépítik a következő munkába.)
A debreceni előadást nem azért választottam, mert attól tartottam volna, hogy az idei évadban nem lesz módom utólag megismerni azt a műhelyt, amelyet Vidnyánszky Attila létrehozott az elmúlt hét évben. Lesz, mert a Nemzeti Színház repertoárjára néhány előadást átvett, és hírük alapján nem rossz előadások ezek. Sok korábbi Vidnyánszky-rendezést láttam, bár az utóbbi években Pesten túl sokat nem szerepeltek a művei. Ha jól tudom, ez az előadás, amelyet Borbély Szilárd drámájából a rendező, Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert dolgozott át, nem tartozik azok közé, amelyeket a Nemzetibe áthozna. Ennek az is lehet az oka, hogy nem ő rendezte, vagy egyszerűen az, hogy ő is tudja, hogy annak ellenére, hogy egy nagyon alkalmas színésznő, Ráckevei Anna a főszereplő, mégsem született meg egy kiegyensúlyozottan magas színvonalú előadás.
Ráckevei Anna azok közé tartozik, akiket egy előadás alapján azonnal a „jelentős” és „megfigyelendő” művészek közé soroltam. Ez az előadás még 1989 telén volt, elsőéves bölcsészként néztem A szecsuáni jólélek főszerepében, az akkor még nem a musicalek játszására specializálódott Madách Színházban. Azóta nem tévesztettem szem elől, bár sokszor elégedetlenül nyugtáztam, hogy nem hasznosítják optimálisan a tehetségét. Az Új Színházból szerződött Debrecenbe, ahol bevallása szerint jól érzi magát. Ezt nehéz lenne kétségbe vonni, különösen így, hogy a Vidnyánszky-féle irányvonal folytatójaként ő lett a színház új igazgatója. Én hosszú ideje nem láttam színpadon, így végül őt választottam. És persze kíváncsi voltam, hogy ez az előadás, amely egy színész szemszögén keresztül beszél a színházról, a művészetről, hogyan szólal meg. Hasonló gondolatokat és szellemiséget közvetít-e a debreceniek műhelyében született előadás, mint amilyeneket Vidnyánszky interjúiban meghirdet? A Jászai c. előadás 2012. májusában készült, még a nyugalom napjaiban, amikor nem volt több nyilatkozat a színházakról, mint ahány előadás. Erre a szemléleti azonosságra volt esély, hiszen Borbély Szilárd Jászairól szóló ajánlójában kiemeli:
„Nem titkolta, hogy őszintén és rajongva szerette önmagát, de hiúságánál csak a szakma iránti alázata volt nagyobb. A nemzet szentségében hitt, temploma a Nemzeti Színház volt, amelyért nem habozott önmagát is feláldozni akár, hogy megvédje a kiüresedéstől.” (forrás: port.hu)
Az persze megint egy másik kérdés, hogy mennyire lehet hitelesen sugározni ezt a szemléletet, akár a sajtón, akár előadásokon keresztül és az még nagyobb kérdés, hogy a nézők mennyire tudnak vele azonosulni.
Konkrétan az előadásról:
Az előadás kapcsán egy erősen ellentmondásos személyiség képe rajzolódik ki, nagyon sok vonásában megegyező Borbély Szilárd ajánlójában felrajzolt képpel, aki Jászai írásai és a színésznő férje, Kassai Vidor emlékiratai alapján dolgozott.
A legtöbb nézőnek konkrét háttértudása egészen biztosan nincs Jászai Mari kapcsán, a legoptimálisabb esetben annyit tudhat valaki, hogy híres színésznő volt a Nemzetiben. Erre tud a rendező építeni. A ma élő és tévészerepléshez nem jutó színészeket sem ismerik, kinek lehet érdekes éppen Jászai Mari élete? Csak akkor, ha találunk kapcsolódási pontokat a mához.
Ez a szándék kétségtelenül megvan, az alkotók is a színházi csatározások világát emelik ki. Itt van a tehetséges (talán az, nem győztek meg egészen, hogy valóban sugárzóan tehetséges a Ráckevei alakításában elénk lépő Jászai), a színház nélkül élni nem tudó művész, aki mellesleg a pénz, a siker és a fiatal férfiak feneke) iránt is ellenállhatatlan vonzalmat érez, aki a jobb pozíció érdekében manipulációkra is hajlamos. Meglátogatja a minisztert, fúrja a Nemzeti igazgatóját, az meg visszafúrja. Azt hiszem, hogy a pillanatnyi helyzetben nem kell külön leírni, hogy milyen hasonló történetekre gondolunk óhatatlanul is. ((Igen, a Nemzeti igazgatója mindig a politika kegyeltje volt, mindig csak ideig-óráig volt hatalmon és csak ritka és rövid periódusokra tudott igazán jó színház születni. Alig volt igazgató, aki hosszabban maradhatott volna a posztján – Major Tamás, Paulay Ede és Hevesi Sándor volt az, aki viszonylag hosszabb időre, legalább tíz éven keresztül dolgozhattak a hatalom támogatása mellett. 176 év telt el az alapítás óta és még a nyolc éves periódusok is igen ritkák))
A színdarab kiemeli Jászai életének azt a rövid idejét, amikor stratégiai okokból egy évet a konkurens Vígszínháznál töltött. Keretes szerkezetű, az elején elaltatják egy műtét miatt a színésznőt, majd a végén felébred. Közben (kómában?, álmában?) lepereg egy estéje, egy Phaedra-előadás előtt-közben-után néhány beszélgetés, találkozik élete fontos szereplőivel (Feszthy Árpád, Ditrói Mór), végignézzük egy fiatal újságíróval kialakuló futó kapcsolatát, a helyzetet, amikor azt hiszi, hogy ő manipulál és csak a végén jön a csattanó, hogy mégis átverték…
Nagyon sok tanulságos mondatot hallunk, valószínűleg jórészt Jászai Mari írásaiból idézve. Épp az volt a bökkenő ezekkel a frappáns okosságokkal, hogy amíg egy naplóban természetesek, élő beszédben nem azok és még egy olyan igazán nagy színésznő sem tudja hitelessé tenni őket, mint amilyen Ráckevei Anna. Egyszerűen nem volt a legtöbb szöveg életszerű. Azóta megnéztem a naplóját, valóban vannak szó szerinti átvételek is, de a mindennapokban egészen biztos, hogy nem így beszélt az öltöztetőjével. Azt éreztem legtöbbször, hogy egy ismeretterjesztő matinén vagyok. Nagyon jó gondolatok és szövegek voltak önmagukban, még így is, biztos leírtam volna néhány idézetet, amelyek nagyon jól illenek a mai színházi viszonyokra, de a színházban az átlagosnál is sötétebb volt, illetve valahogy az első sor közepe nem annyira alkalmas a jegyzetelésre. Nem mintha Ráckevei láthatta volna, hogy mi történik a nézőtéren...
A világítás kapcsán érkeztem el a másik nagy problémához. Nemcsak a darab által felkínált helyzet nem tűnt túl izgalmasnak (jobb szöveggel lehetett volna az), az igazi problémát az előadás stílusa, látványa jelentette számomra. Olyannyira nem tetszett a megvalósítás koncepciója, hogy az első húsz percben komolyan fontolgattam, hogy otthagyom az előadást és átülök a zalaegerszegiekére. Aztán ezt annyira nem tartottam etikusnak. A nézőtér hátsó sorainak széléről biztos megléptem volna, de az első sor közepéről még úgy sem tettem, hogy egyetlen embert sem kellett volna ehhez felállítani. Tíz perc alapján ugyanis semmiképp nem lehet megítélni egy előadást, még akkor sem, ha az ember nagy rendező vagy az én esetemben, háromezernél több előadást megnézve a koncepció annyiból is nagyjából (! de nem egészében!) világossá vált számomra. A rendezői stílus, a darab jellege, sok minden kiderült persze, de ha a Jászaiból csak az utolsó öt percet kihagytam volna, akkor sem lett volna kerek az élmény – különösen ennél az előadásnál, amikor a tanulságot épp a végén vonták le. Még mielőtt annyira előre ugranánk, mert lesz üzenet is persze– és aki ezt eddig elolvasta, talán bírja még egy kicsit cérnával, igaz? – jöjjön, hogy milyen is volt ez a stílus, a látvány, amely ennyire felbosszantott.
A színpad elé egy áttetsző anyag volt kifeszítve, rajta egy kukoricás fényképével. Az asszociáció indokolt, akik most arra gondolnak, hogy „eltűnt, mint Petőfi a kukoricásban”, azok nyertek, erről van szó. Megjelenik Petőfi is véres fehér ingében Jászai vízióiban, aki mellesleg az egyik példaképe volt. Shakespeare és Széchenyi volt a másik kettő, ők is több jelenethez jutottak a darabban.
Én eleinte reménykedtem, hogy ezt a vásznat, amely zavaró volt egy idő után felhúzzák, de nem. A kukoricás, a magyar költő pusztulásának helyszíne rányomja bélyegét az egész előadásra. Azt hiszem, hogy a párhuzamot, a gondolatot megértette volna a néző akkor is, ha csak az elején és esetleg még a végén vetik be ezt a látványt. Lehet, hogy a nézőtér bizonyos részeiről szép az összhatás, artisztikus a látvány, DE a kívánatosnál is nagyobb távolság teremtődik így a színészek és a nézőtér között. Ennyit nem ér az effekt. Ráadásul az, hogy egy kisebb színpadtérre szűkül a játék azt is jelenti, hogy a szélső székekről nem jól látni, ezek egy részét el sem lehet adni. A nézőtér így nincs tele, ami eleve nem kellemes érzés. Igen, nem mindegy az, hogy mekkora a nézőtér telítettsége sem. Egy teltház önmagában is pozitív energiákat sugároz.
Akármilyen előadás lett volna, zavart volna ez a válaszfal, ahogy annak idején a Nemzetiben is fel voltam háborodva a teljesen funkciótalan néző- és színészellenes üvegfaltól, amelyik több millió forintért zavarta meg a Tizenkét dühös ember egyébként jó előadását. Jelenleg nem ez a helyzet, van más olyan látványmegoldás is, amely rossz kedvre hangolt. Az álarcok (fotón a színészek saját arcával) és a koturnus alkalmazása lehetséges, hogy jellemző volt a Vígszínház első éveinek játékstílusára, de be kell vallanom, hogy azért ezt nem gondoltam volna, hogy a természetes játékmódjáról elhíresült Vígben ilyen eszközökhöz nyúltak 1900-ban. Aki színpadra állította, az nyilván alaposan utána nézett, fogadjuk ezt el, hogy Phaedraként ilyen eszközökkel lépett színre a Vígben Jászai. A színdarab betétek esetén sajnos ez a hűség a mai néző számára elidegenít a művésztől és nem segít abban, hogy a nagy tehetségnek érezzük őt. (Amennyiben bizarr hatást akartak kelteni és elidegeníteni Jászai színészetétől, az sikerült.) Kárpáti Enikő jelmezei közül a Jászaira adott bőrszínű ruha, ráfestve egy meztelen nő testének körvonalaival előfordulhat, hogy szintén színháztörténeti kutatómunka eredménye, azaz lehetett hasonló kosztümje Évaként, Az ember tragédiájának előadásakor. Meglehet. Sőt az is, hogy a huszadik sorból életszerűbbnek tűnt fel és azt az illúziót kelti, mintha maga a színésznő lenne meztelen. Az első sorból egyszerűen ízléstelennek tűnt, értelmetlennek – tekintve, hogy ezt a ruhát előadás-betétben és civilben is rajta hagyták. Persze ez azt fejezi ki, hogy Jászainak nem is volt civil énje, csak játszott egész életében – de ettől még a választott megoldás mesterkéltnek tűnt.
A színészek nem kaptak túl hálás szerepet, beleértve a főszereplőt, mint említettem, lélekkel kellett megtölteni egy nem túl élő szöveget. A 130 percig tartó (szünet nélküli) előadás jelenetről jelenetre döcögött, de amikor színházszerű jelenetet írt a szerző-csoport, akkor fel tudott izzani. Jászai és a fiatal újságíró három jelenete kiemelkedett a darabból. Olt Tamás egyik szerepe volt a sok közül. (Egyedül Ráckevei Anna játszott csak egyet, folyton a színen volt, az ő vízióit-álmait-emlékeit-gondolatait láttuk, nem is történhetett volna másként.) Ebben a három jelenetben megelevenedett a színpad, hirtelen tétje lett a játéknak. Ez volt valószínűleg az előadás leghálásabb szerepe, ez a kis újságíró-szépfiú gyakornok, de ki is használta a lehetőséget a színész. Ráckevei pedig szintén átadta magát a játéknak. Rá nem lehet panasz, amit ebből a szövegből, ezek között a körülmények között ki lehet hozni, azt ki is hozta, bár nem biztos, hogy a látszólag álomszerepnek tűnő feladat minden pillanatában kellemes volt neki.
A darab egészen az utolsó percekig nem mutatott mást, mint egy taktikázó, jobb pozícióért, jobb szerepekért kisebb-nagyobb sikerrel küzdő művészt, akinek a tehetsége felől lehetnek kétségeink, de az egoizmusában biztosak lehetünk. Ezek után a zárásban, amikor elvileg Jászai kómában fekszik a műtőasztalon, megjelenik Széchenyi István, akivel a további esélyekről (felébredni vagy nem?) beszélget. Sajnos eközben nekem felrémlett egy hasonló dramaturgiai szerepű és felépítésű jelenet, mégpedig profán módon a Harry Potter 7. részének legvégéből, amikor a főszereplőt, aki szintén kómába esett, Dumbledore okítja. Pontosan ugyanígy villantja be neki az élet folytatásának lehetőségét. Ha az embernek van célja, érdemes élni. Ahogy HP, úgy Jászai is a folytatás mellett döntött. A nagy művésznek Széchenyi hívja fel a figyelmét arra, hogy az életnek a legnagyobb értéke, ha másokat tudunk szeretni, ez a legnagyobb lehetőségünk. Ez az üzenet valóban igaz, valóban szép és éppen azt a pozitív üzenetet sugallja, amelyet Vidnyánszky szeretne a saját színházi működésével elénk tenni. Ez lenne a remény színháza, olyan előadás, amely után emelkedett hangulatban megy haza a néző. A bökkenő mindössze az, hogy éppen az előadásból kirajzolódó Jászai portré alapján egyetlen néző sem hiheti el, hogy ez a Mari most hirtelen egy csapásra megváltozik és egoistából emberszerető, másokért élő személy lesz. (Még akkor sem, ha egy alkalommal elnézést kér az őt rajongva szerető öltöztetőnőtől.) Na nem, ehhez az üzenethez nem volt megfelelő a darabválasztás. Hiába szeretnének mást, ebbenaz előadásban a debreceni társulat ugyanazt mondja nekünk, ha tetszik, ha nem, mint az egy évvel később, idén a Nemzetiben színre került Mephisto. "Csak színész vagyok", mondhatná Jászai is. Mert a színészek jó szerepeket akarnak játszani, normális életfeltételek között, és ezért akár mindenféle (akár politikai) manipulációra is hajlamosak.
Az előadás kétségtelen hozadéka volt, hogy leporoltam a Jászai Mari írásait, illetve levettem a Magyar színháztörténet megfelelő kötetét is a polcról.
Színlap
